Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.”
A tegnapok terhe rámtelepedett,
s ólomsúlyával p?rén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküled?
Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk
rejtett titkait.
Lomhán dobott hátára sorsom.
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt,
húz maga után
és én görcsösen szorítom
közös életünk ritka perceit.
Üres a testem…
b?röm tartja csak össze
huzatos lélekcsatornáimat.
A rámtapadt emlék leheli be,
mely átjárja árnyéklényem.
Meleget ad,
mint kábult kristálypohárnak
a csillogást adó vízsugarak.
S akkor…vérereimben,
– mint éjjeli tolvaj,
lépdel a pókhálós szerelem.
Megbotlik.
Tehetetlenül feszülök emlékképeden.
Te…, te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek.
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.
Sápadt vagyok, elhervadok.
Az él? szerelem megtagadott.
Fátyol ölelésed puha paplan,
nálam hagytad,
hogy szemfényveszt?n magányomat
eltakarjad.
