…elfogy a fegyelem,
-letörölték
az arcom –
szaporán rándul a tüdő.
Bitorlom a levegőt,
szégyenkezem,
és felpöndörödnek
bennem
a teleírt lapok,
értelmetlen,
monoton
sípolás,
testidegen
szaggatott vonalak,
elvetélt idő…
nemkellszagú,
nemérintett,
kimustrált
rongyosszívű
kurva,
nemértve,
nemárulva
lelketlen,
nemtárs
és
nemszerető
egy darab
hús.
csak
hús.
csak
nekem
én.
De legalább
tudom,
hogy tudok sírni még.
Asztalra borulva,
igazán.
Hogy zokogni is sikerül,
és kireped éppúgy
a szám,
ahogy
összefagyva
rég
az üres
fáskamrában.
És tudom fogni
jajgatva a fejem.
És tanulok,
tanulom örökké,
hogy hol a van,
hogy sehol
a
helyem.
Szót se.
Hiába hallanám.
Rajtam néznek,
nem engem.
Ablak
A semmibe.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.23. @ 11:51 :: Nagy Horváth Ilona