Meg kellene állni néha, és elmenteni másként, ami eddig volt.
Ne legyen külön a jó és a rossz,
úgyis át-meg átsző a bessz meg a hossz.
elmenteni a szőrén megült lovat
megugrott tehén nyomán talpadban tüskét ujjaid közt sarat
dóékat és szóékat az iskolában
a titkot: hol is laknak igazában
vonatból látott bokrot, amit farkasnak néztél
anyád rázkódó vállát, mikor úgy hitte: elvesztél
macskát riasztó fecske köreit az égen
korcsolyák hangját a vasárnapi jégen
az Olt harsogásába szőtt széna illatát
(később már csak a szalmiák szagát)
a kocsma kollektív magányát
a minden mindegy sivárságát
a füstbe vesző igeneket nemeket
a semmit semmibe görgető éveket
narkózisból jőve a káprázat-várat
a drága nővért, aki kimosta szádat
a kinyújtott kezet, a megrekedt mozdulatot
a szavak közti csöndben érő gondolatot
a zenét a bluest; Robert Johnsont meg a többit
ki ne hagyjam az Eleanor Rigbyt
a pajtát a kapuval éppen szemben
amit hányszor de hányszor megfestettem…
vetüljön bármikor a partra
a révész imbolygó árnya
lesz időd szétnézni a tájon
festeni még egy képet retinádon
elbúcsúzni szépen egyenként
-poggyászod régen rendben-
elmentve másként
Legutóbbi módosítás: 2009.11.26. @ 18:00 :: Kerti Károly György
