Verő László : Genezis – Kisregény

Nyomtatás

Kopogtatott és belépett. Másra nem emlékezett, csak arra, hogy megfordult maga körül és zuhant, zuhant.

Egész puhán esett le, nem is esett, valahogy egyszerűen csak ott volt. Valami eddig soha nem érzett borzongás járta át, olyasféle, mint amikor szeretkezett.

Érezte, hogy létezik, vagy nem is érezte, hanem eggyé vált mindennel. Az idő megszűnt a számára… — dehogyis megszűnt, inkább teljessé vált. Egyszerre találta magát valami káoszban, hatalmas robbanások közt, fortyogásban, formát keresve, szenvedve és tökéletes gömbbé alakulva, bizseregve nőni kezdett, milliom formába szétszakadni, alakulni, elsorvadni, feje lett, benne gondolatok, vizelési ingereket, fájdalmakat, émelyítő szagokat érzett és kínzó fejfájást, élvezett és lelkiismeret-furdalás gyötörte, gondolkozott és bosszúért lihegett, tombolt és magába roskadt.

Mindez egy időben és térben, megszámlálhatatlan helyen és órában történt.

Föltépte a fogaival egy hozzá hasonló torkát, tercinák sorvégein gondolkodott, osztódott és lombot hullatott, fiát a sós vízben szoptatta és magmát okádott, burjánzott egy testben és azt elpusztítván maga is visszazuhant, összezsugorodott és fénycsóvává vált, katedrálist épített és lángba borított mindent.

Maga volt, aki belépett az ajtón, aki az ajtót csinálta, a fa, amiből az ajtó készült, a fortyogó magma, amiből később a kilincset öntötte.

Ő volt a zuhanás, meg a repülés. Látta egy pontról, hogy rohan körülötte minden és látta, hogy az egész tökéletesen mozdulatlan.

Számtalan lény született és tért vissza, ahonnan jött, de mindezt nem folyamatában észlelte, hanem létezésében. Hangok harmóniáját és kakofóniáját hallotta egyszerre a teljes csenddel. Sosem látott pasztell és rikító színek, az áttetsző, a fehér és fekete tükröződött benne. Ő volt a végtelenség, mindazonáltal mintegy kívülről is szemlélte az egészet.

Öröktől fogva ott volt, minden benne élt és mindenben ő élt. Megélte az anyag legparányibb részecskéjét — melyben benne volt az egész — és a végtelen teret, időt, annak mozgatóit, törvényeit, tereit és addig számára el sem képzelt dimenzióit. A látható és láthatatlan, annak oka, értelme, célja, akadálya egyben vált világossá számára.

Élt és létezett minden. Állt és mozgott. Az egész nem létezhetett a legparányibb nélkül és a parányi sem önmagában. Csak abból formálódhatott más, ami már benne volt előtte is, s ami megváltozott, az csupán látszat volt, a lényege ugyanaz maradt. Óriási energiák fogtak össze és feszítettek szét, s ez tartotta az egyensúlyt. A legkisebb fölösleges porszem is nem létezővé tette volna az egészet, ha nem a helyén lett, avagy eltűnt volna.

*

A belső harccal kezdődött minden. Addig létezett a tökéletes.

Tudta, hogy ha változtat rajta, elvész, vagy létrejön valami, de nem volt biztos benne, hogy más formában létre tudja e hozni. Mégis hajtotta valami belső ellentmondás. Ez a vajúdás megváltoztatta a tökéletes ős egységet.

Megszületett az idő, ami addig nem létező fogalom volt, és elindult egy folyamat. Létrejött az addig nem létező tér, ami a végtelent kitöltötte. Az anyag, mely mindezekkel egyszerre ‘lett’, fokozatosan betöltötte a teret. Az ős egységet, melyet megzavart – vagy működésbe hozott, óriási energiával késztette új és újabb részecskék születésére, mozgására, egyszóval létezésre. A részecskék próbálták fölvenni azt az állapotot, amelyből kiindultak, ám soha nem tért vissza a változás előtti helyzet. Új és újabb rendszerek alakultak ki és ezzel együtt új és újabb részecskék születtek. A legtovább az tartott, amikor az abszolút egy szétvált anyaggá és rendező elvvé, majd az egy anyag két részre szakadt. Létrejött két egy, de mindkettőből hiányzott a történések előtti tökéletesség. Utána rohamosan osztódtak a parányok s minden darabkában benne volt az ős-egy majdnem tökéletessége. Magában hordozta minden rész az ős egész tudását, de azt soha nem volt képes létezővé formálni, hiszen a lét is új dimenzió volt.

Az egyre növekvő anyag és az ezzel fölszabaduló energia kozmikus méreteket öltött s egy ponton elérte azt az állapotot, mikor az ős-halmaz – csakúgy, mint az elején az ős-egy – két, majd számtalan részre szakadt.

Minden test igyekezett a tökéletes gömbformát fölvenni, de az első hibátlan gömb-ős alakját nem voltak képesek kialakítani. Minden esetben hiányzott a beavatkozáskor megváltozott ideális rend.

Az új és újabb anyagtömegek – most már nevezzük égitesteknek – a térben megpróbáltak a gömb-palást síkján elhelyezkedni, azonban az abszolút körpályát egyik sem találta meg. Az égitestek – ’emlékezvén’ a robbanás előtti állapothoz – vonzották, de a változás hatására taszították is egymást. A tökéletes egyensúly nem jöhetett létre, így állandó vonzásban és taszításban burjánzott tovább a térben és időben az anyag. Persze ez nem jelentette azt, hogy új részecskék születtek volna, hisz az ős-egyben minden benne volt. Mindössze megváltozott a rendezettségük módja, terjedelme s más dimenziókban helyezkedtek el.

Ő persze része volt mindennek, és látta is egyben, hogyan alakul át a mindenség. Az eredeti rendet megkísérelte visszaállítani, de erre már nem volt képes. Megpróbálta az anyagot újra összesűríteni, de így csak ormótlan fekete lyukak keletkeztek. Megkísérelte elérni a végtelen határait térben és időben – gondolván a végtelen nagyban találkozik a végtelen kicsiny, azonban ilyen határ nem volt. Egy sor halmazállapotot hozott létre, ám egyik sem volt az, ami a kezdetivel megegyezett volna.

Az abszolút megszűnt.

Közben mind több rendszer alakult ki, izzó energia és anyagtömegek körül hűlőben lévő égitestek bolyongtak, hol a kört megközelítő, hol tökéletlenebb ellipszis útjukon. Ezek a naprendszerek galaxisokat alkottak, s egyre torzabb elliptikus pályán mozogtak. Minél nagyobb halmazok alakultak ki, annál tökéletlenebb formákat öltöttek, mind az alakjukat, mind a pályájukat tekintve. Az ős-egyhez való visszatérés vonzása egyre kisebbé vált, és egyre távolodtak egymástól a nagyobb egységekké szerveződő galaxisok. Ahonnan minden elindult, egyre távolabb került az új anyaghalmazoktól, azok pedig egymástól. Minden születő égitestnek az energiája az osztódástól óriásira nőtt, majd szép lassan ezt az energiát átadta a térnek, ahol egyre újabb anyag-tömegek rendeződhettek.

Végül megkísérelte különválasztani az anyagot és a rendezőelvet. A részecskéből kisebb dimenziókban – időben és térben – önállóan alakuló szervezeteket formált, amit életnek nevezett el.

Az életet fölépítő sejt az atomhoz hasonló gömbformát vett föl, fölépítése is hasonlított ahhoz, csak sokkal több alkotórészből állt. A halmazállapota majdnem olyan volt, mint az ős-egynek. A sejt sokkal gyorsabban kezdett el osztódni, mint az anyag előző megjelenési formája, szövetekbe rendeződött, és végtelen variációkban szerveződött tovább. Az élet képes volt ‘önálló döntéseket’ hozni, hogy alkalmazkodik e a környezetéhez és hozzá igazodva formálódik e tovább, avagy megszűnik bizonyos alakzatokban. A variációk száma végtelennek bizonyult, a hajtóerő a tökéletes irányába kényszerítette a fejlődést, ám az ős-egy tökéletessége mind távolibbnak tűnt.

Mind eközben az anyag és az élet is taszította s egyben vonzotta egymást. Az újabb létezési formát az egységre való törekvés vissza akarta kényszeríteni az eredeti állapotába. Az élet viszont – önállóbb szervezettségi forma lévén – az anyagon próbált meg úrrá lenni. Az anyag mérhetetlenül egységesebb és szervezettebb volt, az élet viszont sokkal gyorsabb és alkalmazkodóbb. Az anyagi világ legkisebb hibáját is képes volt kihasználni és azt a maga létezésének biztosítására fordítani.

Az élet azokon a bolygókon jelent meg először, ahol az anyag a legtökéletlenebb állapotban volt. Semmi sem volt egységes rajtuk és bennük. A felszínen légnemű, folyékony és szilárd anyagok váltakoztak.

A hőmérséklet sem hideg, sem meleg nem volt. Energiát minimálisan sugároztak, kihűlőben és erőik nagy részét már leadva keringtek a napjuk körül. A légkörük is valami keverék volt, messze – a napban még viszonylag az egységeshez közel álló -héliumtól. Az élet itt volt képes gyorsabb és önállóbb létezésével ellenállni az anyag taszító erejének.

Ő, az anyag és az élet e bolygókon voltak térben és időben ismét együtt, azonban mindenikük más irányba tartott.

*

Az első sejtek még hasonlítottak valamelyest az ős-egyhez. Alakjuk, halmazállapotuk, a bennük rejlő ‘tudás’ még egy piciny egységben volt. Fölhasználtak mindent, hogy élhessenek. Működésükhöz az energiát a tenger felszínén átszűrődő napsugarakból merítették. Mozogni nem voltak képesek, csak a hullámok sodorták őket. Rendkívül gyorsan osztódtak, s a környezet hatására állandóan változni voltak kénytelenek. Ahogy változtak, úgy szereztek más és más tulajdonságokat, képességeket, s úgy vesztették el az eredeti lényüket. Az új világban, ahol állandóan viaskodtak a környező anyaggal, kénytelenek voltak keresni a fennmaradásukhoz szükséges létezési formát. Az anyag is változott –persze, jóval lassabban – így látszólag az élőnek volt előnye.

A különálló sejtek egymáshoz kapcsolódtak, új tulajdonságokkal gazdagodtak. A sejtcsoportok szövetekké rendeződtek, majd egyre bonyolultabb és egymástól különbözőbb rendszereket alkottak. Pontosan azon az úton indultak, mint ahogy az anyag kezdett el szerveződni, és hasonlóan változtak a tulajdonságaik. Az ős-egytől ezek is mind jobban eltávolodtak. A tökéletest kísérelték meg más formában létrehozni, ám attól egyre messzebb kerültek.

A tengerekben hatalmas algatelepek lebegtek. Beborították a vizek felszínét, míg egymás elől vették el az életet adó nap-közeli helyet. Rengetegen elpusztultak, ám nehány sötétbe került szövet, fölfelé igyekezvén ‘körülfolyta’ a fényben lévőket és belőlük nyert energiát. Mind több szövet ‘tanulta’ meg ezt a technikát. Ahhoz, hogy be tudják kebelezni a fénnyel táplálkozó testeket, meg kellett tanulniuk önállóan mozogni. Gömbformájuk elnyúlt, és a nyúlványukkal csapkodva helyváltoztatásra lettek képesek. Az új élőlények a napsugarakból már nem tudtak energiát nyerni.

Gyorsan szaporodtak, és a vizek felszínén elterülő algatelepeket majdnem teljesen elfogyasztották. Növekedtek és a táplálékuk fogytán egymás elől kellett megszerezni az életük fennmaradását szolgáló szöveteket. A nagy tülekedésben az egyik lény nem az algát kebelezte be, hanem egy hozzá hasonló társát.

Tapasztalta, hogy ilyenformán ugyanúgy táplálékhoz jutott. A legnagyobbak hasonló módon kezdték egymást bekebelezni. A növényevők így egyre fogytak, az algák újra szaporodtak, miközben különböző módon ‘megtanultak’ eltűnni, riasztó szagokat kibocsátani, és más módon védekezni a növényevőkkel szemben. Mindhárom életforma a maga módján alakult tovább és szerzett a túléléshez szükséges tulajdonságokat.

Ő bizakodva szemlélte, hogy az egyensúly kezd helyreállni.

A Föld nevű bolygó felszíne mind hidegebbé vált. Ez volt egyike azoknak az égitesteknek, melyen megjelent az élet. A vizek szűkké kezdtek válni az egyre szaporodó és változatos formában megjelenő lények számára. A több kilométeres parti sávokba — ahol az ár-apály mozgatta a vizeket, rengetegen kerültek szárazra. Nagy részük elpusztult a zord körülmények közt, ám hihetetlen alkalmazkodó-képességük révén megtanultak ebben a közegben is létezni. A szárazon is a növények voltak az úttörők, majd ezeket követték először a kétéltűek, majd az új közeghez tökéletesen alkalmazkodó, tüdővel lélegző társaik. Az alkalmazkodás azonban ismét a régebbi tulajdonságaik elvesztésével járt együtt. A vízben már képtelenek voltak élni.

A szárazföld után a levegő következett, itt azonban már a növények nem telepedhettek meg, mivel nem tudtak önállóan mozogni.

A fejlődés rohamosan gyorsult. Az első élő szervezetek kialakulása tartott a legtovább, majd a növényből állattá válás már feleannyi időt vett igénybe, s az alkalmazkodás további megjelenési formái egyre gyorsabban követték egymást. A három részre szakadt ős-egy ’emlékét’ azonban magában hordozta minden létező.

Ő azon volt, hogy viszonylagos egyensúly jöjjön létre, a kezdeti beavatkozás azonban mind rohamosabb változásokra késztette a létet.

*

A Föld eredendő energiáját folyamatosan a térbe leadva forgott saját tengelye, s keringett napja körül — a többi bolygóval együtt —, melyek leszakadtak csillagjukról. A Nap a vonzásában lévő bolygókkal — több csillagrendszert alkotva gigantikus ellipszis pályán haladt a végtelen térben. Ennek az ellipszisnek — mivel csak egy gyújtópontja volt — ahonnan a kezdetben elindult minden — nem volt visszatérő íve.

A bolygó szerkezete egymást körülölelő gömbhéjakból tevődött össze. Az anyag törekedett az ideális gömb alakzatot fölvenni. A légkör és a bolygót borító tengerek közelítették meg leginkább az ős alakzatot. A még izzó, fortyogó magból energia- és anyaghalmazok törtek a felszínre, melyek megmerevedve hegyekként szilárdultak meg. Ami nem tört a felszínre, az a belső gömbhéjakon keresztül mozgatta, gyűrte a felsőbb rétegeket.

Az óceánból így került szárazra az őskontinens, amely a belső energiák hatására több részre szakadt, és a földrészek is egyrészt távolodtak egymástól, ami azt jelentette, hogy másfelől közelítették egymást.

A Föld benépesült. Az élőlények a kezdeti fejlődési szakaszban mérték nélküli növekedésnek indultak. A növények az árnyék nélküli magasságba törekedtek, a növényevők ennek megfelelően nyúltak az égbe törő levelekért, s a ragadozók követték azokat. Óriási páfrányszerű erdőkben folyt a harc az életért. Mindent közvetlenül, vagy közvetve a nap energiája éltetett. Az éghajlat, légkör párás meleg, vízzel telített volt. Az éjszakák hidegét és a nappalok forróságát a növények által termelt oxigén és az állatok által kibocsátott széndioxid, valamint az óceánok hőenergia-tárolási képessége egyenlítette ki.

Az óriások növekedésének azonban határt szabott a bolygó mérete. Úgy a tengerekben, mint a kontinenseken a növények, s az állatok egy idő után csak egymás elől tudták az élelmet megszerezni. A páfrányerdők egymás elől takarták el a napfényes helyeket, az alulmaradóknak az árnyékban el kellet pusztulniok. Az óriás hüllők is egyre nehezebben voltak képesek mérhetetlen éhségüket csillapítani, így a ragadozóknak is kevesebb jutott.

A növekedési folyamat a visszájára fordult, a kisebb élőlények váltak életrevalóbbá.

Megjelentek a gombák, mohák, zuzmók, melyek az elpusztult páfrányokból szinte fény nélkül tudták táplálékigényüket kielégíteni. Ezeket különböző férgek, rovarok, csigák fogyasztották. Ebben az átmeneti fejlődési szakaszban kialakult egy új forma: az élőlényeknek nemük lett.

Ő kínlódva kísérelt meg új és újabb élőlényeket formálni, hogy az egyre távolabb tűnő egyensúlyt visszaállítsa.

A tengerekben annyira elszaporodtak a legkülönbözőbb élőlények, hogy szinte már nem fértek el egymástól. A vízben oldott oxigén nem volt elegendő, hogy lélegezhessenek az egyre hatalmasabbra nőtt lények. Mind többször kellet a víz felszínére jönniök, hogy oxigénhez juthassanak. Kifejlődött nehány fajnál az új légzőszerv: a tüdő, mellyel a légkörből közvetlenül képesekké váltak a légzésre.

A kétneműek petéiket mind nagyobb számban rakták le, ám ezek közül szinte egy sem érte meg a kifejlett kort. A nőstény példányokban a megtermékenyülés után nem lökődött ki minden pete, az anyaállat belsejében indult meg a sejtosztódás, s az utódok bizonyos fejlettségi fokon hagyták csak el anyjukat. A világra jött példányok születésük után még képtelenek voltak táplálkozni, s az ‘otthont’ adó állat bőrén keresztül próbáltak meg táplálékot szívni magukba. Hogy az utódok megmaradjanak, az anyaállat testén táplálékban gazdag váladék kibocsátására alkalmas szerv fejlődött ki: az emlő. Az így szaporodó fajok mindjobban ellenállóvá váltak a külvilággal szemben és túlélési esélyeik megnőttek.

*

A fajok vándorlása megindult. A felszínről a levegőbe emelkedtek az első példányok. Először a kisebb rovarok tettek kísérletet, hogy elrugaszkodjanak a földtől, és a magasban lévő ágakon jutottak bővebb táplálékforráshoz. Nagyobb biztonságban is érezhették magukat egy darabig, amíg a ragadozók is szárnyra nem kaptak. A vizekből a part felé törekedett egy sor faj, melyeknek a tüdeje kifejlődött. A szárazon való mozgást viszonylag hamar megtanulták, hisz csupán úszó végtagjaiknak kellett alkalmazkodni a szilárd talajon való helyváltoztatáshoz. A növényeknél szintén megtörtént a nemek szétválása. Megjelentek az első virágok, s cserjék a ritkuló páfrányerdők tövében. Az óriások kora — a fejlődés addigi ütemét tekintve — szinte egyik pillanatról a másikra zárult le. Az élet hatalmas ütemű térhódításának az élettelen anyag megálljt parancsolt.

Ő egyre kiábrándultabban élte meg tettének következményeit, s keserűen szemlélte a mind tökéletlenebbé formálódó világot.

Az óriások megjelenése és az egész bolygón való elterjedése volt az élővilág fejlődésében az első zsákutca. A mindenséget szabályozó törvény nem tette lehetővé, hogy az élet mérték nélkül elhatalmasodjon. Az alkalmazkodó-képesség egy bizonyos határig fejlődhetett, ám egy ponton falba kellett ütközzön. Az eredendő erő, amely az egyensúly irányába törekedett, kíméletlenül elpusztította azt az utat, amely más irányba tartott. A földről — ahol a változások évmilliók alatt következtek be, néhány évszázad alatt kipusztultak a száz méter magas páfrány-kolosszusok és a több száz mázsás hüllőóriások. Ezek rothadása, bomlása, a millió tonnákban mérhető gázok megváltoztatták a bolygó légkörét is. A levegő nitrogénnel, metánnal és széndioxiddal telítődött, nem volt, ami oxigénnel dúsítsa. A hőmérséklet a víz forráspontjához közelített az üvegházhatás miatt. Az ibolyántúli sugárzás a sejtekben rohamos mutációkat eredményezett. A vizek rohamosan párologtak s ez hirtelen lehűléshez vezetett.

A környezet változásait csak azok a fajok voltak képesek átvészelni, amelyek az egyre mostohább körülményekhez alkalmazkodni tudtak. A növények közül az igénytelen füvek, szerény virágú kétszikűek, az állatok közül az emlősök voltak azok, amelyek a legellenállóbbnak bizonyultak. Az emlősöknél jelent meg a bonyolult működésre képes, négy részre osztott szív, amely biztosította a takarékos oxigén-felhasználást, és a környezet hőmérséklet-változásainak elviselését, a test melegét állandósítván.

Az élet új szakaszának fejlődése elindult évmilliós útjára.

Ő görcsösen küzdött, hogy az elveszett harmóniát visszaállítsa. Minden energiáját arra fordította, hogy az élőlények közt létrejöjjön egy olyan faj, amelyik önálló intelligenciával rendelkezik, s nem csak a túlélésre rendezkedik be. Egy olyan faj, amelyik őhozzá hasonlóan a dolgok egészét próbálja majd megérteni, és célja az elveszett tökéletes keresése lesz. Mint minden, ez a változás is csak úgy jöhetett létre, hogy valami szétváljon, osztódjon, mint ahogy minden változás az univerzumban csak ezen az úton következhetett be.

Egy ez időben kialakuló fajban látta annak a lehetőségét, hogy azt a tudatos létezés képességével ruházza föl. Saját energiáját „aprózta” föl ezekben a teremtményekben. Mint minden változásnak, így ennek is azzal kellett járnia, hogy az új megjelenési forma elveszti az eredeti tulajdonságait. Azzal, hogy ő is „atomizálódott”, az egész világmindenségben zajló folyamatot követte, és így mind messzebb került az ős-egytől. A történéseket már alig volt képes befolyásolni s ő is az egészet irányító kényszerpályára tért, aminek a mozgatóit már ő sem értette.

A tökéletes visszaállítása volt az egyedüli vezérlőelve, ám az ehhez vezető úttól egyre távolodott.

Az egybefüggő szárazföld darabokra szakadt, de még földnyelvek kötötték össze azokat. A mai Ausztrália szakadt le először az őskontinensről. Ezen a földrészen ezért egy kissé más irányt vett az élőlények alakulása. Átmeneti állapotukban megrekedt kacsacsőrű emlősök, tüdős halak meg más egyéb földrészeken nem található fajok maradtak fönn még évmilliókig.

A bolygón az óriások kipusztulása után, a legújabb nemzedékek vették át az uralmat. A hüllők közül nehány alkalmazkodásra képes faj tovább élt, s a páfrányok közül is azok, melyek csökkenteni tudták méreteiket, meg a táplálékigényüket is. A Földet lombos erdők és hatalmas virágos szavannák borították be. Az állatok között kialakult a viszonylagos egyensúly, s egymást táplálták. A gyengébb példányok törvényszerűen elpusztultak, csak az erősek vitték tovább fajuk sajátosságait. Mindenik lény csak a legjobb tulajdonságokat örökítette át utódaiba. A sejtekben lévő gének voltak hivatva arra, hogy az egyedek emlékezni tudjanak elődeikre s az ősi tulajdonságoknak a nyomait hordozzák magukban. Ebben a környezetben formálódott az a faj, amely érdemesnek találtatott a gondolkodásra.

*

A vizekben és a szárazföldön minden élőlénynek fejlődtek azok a képességei, melyeknek révén az utódokat világra hozta és életképessé tette, meg tudta védeni magát és táplálékhoz juthatott. A növények magok milliárdjait szórták a talajba, melyeknek igen kis része fejlődésnek is indult. A kezdetlegesebb állatfajok a petéiket rakták le hatalmas tömegekben s ezekből kelt ki az a kevés, de életképes utód, amely tovább vitte fajtája jellemzőit. Látszólag nagy pazarlás folyt, azonban a ki nem kelt magok és peték táplálékként épültek be más egyedekbe. A nemrégen megjelent emlősök csak nehány utódot szültek, ám ezek mérhetetlenül nagyobb eséllyel indultak az életnek. Ekkor alakultak ki azok a fajok, amelyek a későbbiek során az emberré válás útjára léptek.

Az afrikai kontinens közepén egy fán élő majomféle alatt éppen akkor tört le egy jókora ág, amikor alatta csörtetett egy tapír. Az állat fejére esett, az vonaglott nehányat, majd kimúlt. Az állat megrémült, majd óvatosan leereszkedett a fáról és körbeszimatolta a döglött állatot. Mivel az nem mozdult, fölbátorodva nyalogatni kezdte. A meleg vér jólesően csillapította étvágyát. Fogával föltépte a tetem nyakát és beleharapott a húsba. Szokatlan íze volt, de kínzó éhségét enyhítette. A közelben lévő társai követték a példáját. A tapírból rövid idő múltán csak a csontok maradtak a földön. Visszamászott a fára és bambán maga elé nézve, fölidézte, hogy mi is történt. A recsegő ág a tapír fejére esett, mire az megdöglött s táplálékká vált.

Ez volt talán az első gondolat, amely megszületett a földön.

Később ő maga tört le ágakat és várta, hogy a fa alatt meglásson valami arra legelésző állatot, melyre rádobhatja az ágat. Sokáig nem sikerült neki, ám egyszer pont fejen találta a fa törzsét nyalogató hangyászt. Hatalmasat üvöltve vetette magát zsákmányra és tömte magába a már ismerős falatokat. Ezután a mellső lábában mindig ott volt valami husáng, mellyel a fán tekergő halálos ellenségét, az óriáskígyót is sikerült agyonvernie. A fán való közlekedésben azonban zavarta, hogy mindig van valami az egyik végtagjában s egyre többet tartózkodott a földön. Lenn azonban sokkal kevesebbet látott, mint a fa tetejéről, s gyakran a hátsó két lábára állt, hogy messzebbre láthasson. Arra is rájött, hogy felülről nagyobbat képes csapni a zsákmánya fejére. Megtanult lassan két lábon biztonságosan járni s mind kevesebbet tartózkodott a fák között, csak aludni mászott föl a biztonságot nyújtó magas ágak közé.

A hússal való táplálkozástól és az állandó nyújtózkodás miatt az ősemberek jócskán megizmosodtak s magasabbra nőttek. Csapatokban járták az erdőt, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Egyre többen ereszkedtek le a fákról s a családok kezdtek egymás útjában lenni. A husángot már nem csak a vadak, hanem egymás ellen is fordították. A harcok miatt mind nagyobb területen szóródtak szét, kerülvén az összetűzéseket. Lassan az egész földrészt belakták.

A még meglévő átjárón az európai kontinensre is eljutottak. Itt találkoztak magukhoz hasonló ősemberekkel. Ezek valamivel robosztusabbnak tűntek s a fejük is nagyobb volt. Először bizalmatlanul nézegették egymást, majd kitört a verekedés köztük. A két hordavezér kegyetlenül egymásnak esett. Amikor a jövevények látták, hogy a legerősebb hímjük alulmaradt a küzdelemben, megadóan hagyták a nyakukat szabadon, jelezve, hogy elismerik az erősebbek győzelmét. A harc befejeződött, mindkét csapat tagjai félrevonultak a sebeiket nyalogatni. A győztes bandavezér vérben forgó szemekkel közelített egy betolakodó nőstény felé és rávetette magát. Az ebből a nászból született kölyök idegenként hatott egy darabig, mivel másként nézett ki, mint a többiek. Azután sorra megszületett a találkozás többi gyümölcse is, és ügyet sem vetettek a különbözőségekre.

*

Nehány százezer év alatt a Föld benépesült ezekkel a fura lényekkel. A hordák állandóan vándoroltak — biztonságos életteret keresve — és így vagy úgy elpusztították egymást, avagy egyesültek nagyobb közösséget alkotván. Közben a fajuk alakult, formálódott, mind újabb tulajdonságokkal gazdagodtak. Az első fán lakó majomemberek csak az őserdők mélyén éltek még darab ideig, majd teljesen kipusztultak. A neandervölgyi ősember volt az a faj, amelyik a leginkább alkalmazkodott a környezethez. Ezek már nem csupán a készen talált husángokat, köveket használták, hanem maguk is készítettek különböző fa- és kőeszközöket, melyekkel felvehették a harcot a környezettel. Képesek voltak „gondolataikat” közölni egymással, mozdulatokkal, mimikával és hangokkal. A hordán belül kialakult egyfajta hierarchia és munkamegosztás. A legerősebb hím járt mindig elől, a zsákmányból is ő vette ki legelőször a részét. Volt aki a vadászathoz értett a leginkább s volt aki az ehető növények gyűjtésében tüntette ki magát. Egyre több mindent találtak föl, így a hideg ellen állatbőrökbe burkolóztak, a vizet üreges faedényekben szállították, az elejtett vadak húsát a napon tartósították. Mind kevésbé voltak kiszolgáltatva a környezetnek. Föl tudták mérni, melyek azok az állatok amelyekkel sikeresen vehetik föl a versenyt a vadászatok során, s melyek azok amelyekkel nem. Később a náluknál százszorta nagyobb mamutot is legyőzték, nem a testi erejükkel, hanem a gondolat erejével. Erre más állat nem volt képes.

Ő megelégedve élte meg, hogy a gondolat termékeny talajra hullott.

A neandervölgyi ősember terjedt el leginkább az eurázsiai kontinensen. Megismerte a tüzet, fa, csont és kőeszközöket készített, állatbőrből varrt ruhában védekezett a hideg ellen, barlangban lakott, aminek a falain festett képekkel örökítette meg a történéseket. A közösségekben a vezér mellet megjelent a varázsló, aki a horda szellemi atyja volt. A többiek számára megmagyarázhatatlan dolgokat vitt végbe. Összegyűjtötte az elődök tapasztalatait, s ami fontosnak bizonyult, fölhasználta a mindennapok küzdelmeiben. Több-kevesebb sikerrel harcba szállt a véletlennel, megpróbálta befolyásolni azt. Gyógyította a sebeket, betegségeket.

Igen hamar tudatosult, hogy a környező világ nem csak az érzékelhető környezet, hanem kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki a látható, érzékelhető mindenség mellet, vagy fölött áll. A varázsló — aki egy idő után más munkát nem végzett, „csak” gondolkodott — állandóan kereste a kapcsolatot a fennvalóval, hogy a segítségét elnyerje. Azt nem tudta, hogy őbenne lakozik, saját magának ugyanúgy része, mint az egész világnak. A közvetlen kapcsolat szétvált ugyan, de létezett. A találkozás nem jöhetett létre, mivel távolodtak egymástól, mint minden más a világmindenségben.

A gondolkodás gyökeresen megváltoztatta az új fajt, persze ez esetben is olyan áron, hogy az előző tulajdonságait elveszítette. A szaglása, fizikai ereje kisebb lett, a betegségekkel szemben védtelenebb volt, de ezeket a hiányosságokat tudása révén képes volt korrigálni. Szellemének fejlődésével egyenes arányban tökéletlenedett a teste.

*

Ebben az időben már csak két—három ősember faj élt a földön, s ezek egymással keveredve hozták létre azt az új fajt, amely rohamosan távolodott minden addigi élőlénytől. A környezetére sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint bármi eddig. Állatokat háziasított, növényeket nemesített, egyszóval beavatkozott a természet rendjébe, a maga igényei szerint formálván azt. De nem csak a környezetet alakította tudatosan, hanem saját magát is. Az evolúció törvényei már nem úgy voltak érvényesek reá nézve, mint a többi élőlényre. Nem az alkatilag jobban alkalmazkodók fejlődtek tovább, hanem azok, akik szellemileg jutottak messzebb. A testük egyre jobban elkorcsosult, ám tudásuk nőttön-nőtt. Ez a tudás viszont mind távolodott a mindenséget „tehetetlenül” irányító törvényszerűségektől.

Az élettelen világ közben mit sem törődött az élőlények létezésével. Működött a maga törvényei szerint, mind a makro, mind a mikró dimenziókban. Az égitestek távolodtak egymástól, a csillagok, bolygók járták a maguk útját, a földrészek távolodtak egymástól, tűzhányók törtek ki és merevedtek új alakzatokba, elemek alakultak vegyületekké és bomlottak le újra. Évszakok váltakoztak periodikusan, jégkorszakok köszöntöttek be és húzódtak vissza a megfelelő konstellációkban.

Az égitestek állása — ki tudja milyen formán — mindig is befolyásolta hol közvetlenül, hol pedig közvetve az élőlények sorsát.

Az idők során a jégkorszak előtti ősemberfajták lassan kipusztultak. Nagy részük egyszerűen megfagyott. A jégkorszakot követő felmelegedést óriási árvizek követték. Ezt csak azok élhették túl, akik tudatosan menekültek a magas hegyekre, átvészelni a pusztító áradatot. Az ősemberek visszamásztak a fákra, azonban a rohanó víz elsodorta a legmagasabb fenyőket is. Az életben maradottak hiába voltak termetre erősebbek, a gondolkodó ember bonyolult harci eszközeivel, taktikájával visszaszorította az intelligencia terén visszamaradott őseit. A Földön lassan csak egy emberi faj maradt, ami egyedülálló, hiszen bármely élőlénynek számtalan hozzá hasonló rokona fejlődött tovább.

A gondolkodó emberfaj akkor vált egyeduralkodóvá, amikor elpusztította a nálánál kisebb értelmi képességekkel bíró családját. Az emberiség rövid történetét folyamatosan végigkísérte e pusztító törekvés.

Az emberi faj eljutott egy ellipszis legtávolabbi pontjához, ahonnan az út visszafelé kanyarodik.

Ő még sokáig beszélő viszonyban volt teremtényeivel.

Az utolsó jégkorszak nagy pusztítást vitt végbe a neandervölgyi ősemberek közt. Az indiai félszigeten, Afrikában és a dél-amerikai kontinensen élte túl a legnagyobb számban az emberfaj az eljegesedés időszakát, amely a keveredés folytán egy merőben új típust képviselt. Ezek az emberek már teljesen fölegyenesedve jártak, alig borította szőr a testüket, és ami a legfontosabb, egyedülállóan fejletté vált a gondolkozási készségük. Általában a folyók mellett vertek tanyát — a szó szoros értelmében — már szerény faházakat építettek, ha kellett — a folyó áradását kivédendő — cölöpökre. A házak körül kutyák tartották távol a hívatlan látogatókat. Szelídített kecskék és juhok legelésztek, tejjel és hússal ellátva a település lakóit. Egy védett helyen őrizték a tüzet, melyen a húsokat sütögették, és a hideg napokon onnan vettek zsarátnokot, hogy házaikban fahasábokon szítsák föl azt.

A lakók közt hierarchia alakult ki. A legerősebb férfi — aki a legjobb vadász és harcos is volt egyben — parancsolt a többieknek. Ő döntötte el mikor és hová mennek vadászni, hol építsenek új házat, és ő döntötte el a vitát, ha a többiek összeverekedtek. Mind több előjogot szerzett magának. Neki jutott a legkívánatosabb asszony és falat.

A rangsorban a sámán következett, aki a többiek számára érthetetlen dolgokat művelt. Kapcsolata volt a környező világot irányító szellemekkel, áldozatokat mutatott be, több-kevesebb sikerrel megjósolta a jövendőt. Mindenki egyszerre félt tőle és tisztelte. Az ő közbenjárását és tanácsát kérték ki minden tevékenység megkezdése előtt. Vele még a vezér sem mert újat húzni, mivel félt az emberfölötti hatalmától.

A falu körül már nem csak gyűjtögettek, hanem maguk is ültettek ehető növényeket. Rájöttek, hogy bizonyos magvak belsejében ízletes porszerű anyag van. Kőeszközt formáltak és megőrölték a gabonát, melynek a héját kifújták közüle. Az így nyert lisztet vízzel összekeverték és kisütötték. Rövid időn belül ez vált a fő táplálékukká. Az effajta találmányok majd’ mind a sámán közreműködésével születtek.

Ő minden erejét arra fordította, hogy az intelligencia fejlődjön a kiválasztott fajnál. Közvetve késztette az embereket egyre bonyolultabb feladatok megoldására.

*

Abban az időben még létezett a Sziget, melyet apály idején egy vékony földnyelv kötött össze a még egybefüggő afrikai és európai kontinenssel. Az emberek közül sokan vándoroltak át ide, ahol az éghajlat és a növényzet is kellemesebbnek bizonyult, mint ahonnan elindultak. Folyók, és tavak sokasága biztosította az ivóvizet. Kevés ragadozó garázdálkodott erre, a napjaik így nem teltek állandó rettegésben. Az állandó görcsös készenlét lassan oldódott bennük. Élelmet bőségesen találtak, lassan teljesen más életforma alakult ki közöttük. Szabad idejük egyre több lett, amit a környező világ magyarázatával töltöttek ki. A számukra érthetetlen jelenségek okait kutatták, s próbálták azokat kedvezően befolyásolni, több-kevesebb sikerrel. A közösségben már nem a legerősebbek álltak az élen, hanem a legértelmesebbek. Megtanulták egymás gondolatait közölni egymással, főleg gesztusokkal, hanggal, de még erősen működött közöttük egyfajta telepatikus kommunikáció. Mikor egy vadász távolabb veszélybe került, a többiek szó nélkül rohantak a megsegítésére. A Teremtővel szintén ilyen kapcsolatban álltak. Az ő sugallatára tanultak meg egymás mellet, egymásért élni. Az állatoknál tapasztalható természetes önzés helyébe az egymás hasznára való cselekvés dominálta tetteiket. Már nem csupán a szülő védte meg és táplálta gyermekét, hanem mindnyájan a közösségük javát szolgálták. Viszonylag rövid idő alatt megtanultak építeni, eszközöket készíteni, először rajzolni, majd írni. Gondolataikat már főleg beszéddel közölték egymással, ami a közvetlen szellemi kapcsolat rovására ment.

Ada mindenki megelégedésére vezette a Szigeten lakók életét. Az emberek elfogadták az utasításait, mivel rájöttek, a hosszú évek során, hogy náluk jobban tudja, hogy mit és mikor kell tenni. Tudták, hogy csak Adán keresztül lehetnek kapcsolatban Vele. Mindenben kikérték a véleményét, hol kell falvakat építeni, milyen hajlékokat emeljenek, merre menjenek vadászni, mit ültessenek a földbe — mikor és hová — egyszóval a mindennapokat Ada bölcsességére bízták, és nem is bánták meg. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze parancsait, még ha nem is értették mit, miért tesz. Ada gyakran vonult el erős fatörzsekből emelt házában egy kicsiny szobába — ahová csak neki volt bejárása — ahonnan félig révült állapotban jött ki mindig, ilyenkor gyűltek össze a települések első emberei, hogy meghallgassák: mit helyes tenniök.

Ada nem élt sokkal jobban, mint a többiek, csak abban különbözött tőlük, hogy nem járt vadászni, sem más fizikai munkát nem végzett. Ezzel mindenki egyetértett, és szívesen adtak a sajátjukból, hogy Ada gond nélkül végezhesse a feladatát — értük. Adának eszébe sem jutott, hogy többre tartson igényt, mint amire a mindennapokban szüksége lenne, avagy bármi módon olyat parancsolna, amivel magának szerezhetne bármit is. Tudta, ő a kiválasztott, és az a feladata, hogy a népe javára fordítsa mindazt, amit sugallatként kap és azt, amit az évek során már a maga tudásából tud nyújtani.

Hosszú út vezetett el odáig, míg az emberek elfogadták feltétel nélkül, hogy valaki az élükre álljon, maga ne dolgozzon és végrehajtsák, amit mond nekik. Keserű tapasztalatok kényszerítették őket, hogy ne csak elfogadják, de igényeljék is, hogy vezetőjük legyen. Senki sem tudta, hogy hogyan került az Ada az élükre, de mindig került valaki, aki alkalmasnak bizonyult a tisztségre.

Az évszázadok során igen nagy változások következtek be a Szigeten. A kicsiny kunyhókat fölváltották a kőből épült házak, melyek egyre szaporodtak, lévén az emberek száma is rohamosan nőtt. Már nem csupán gyűjtögettek, halásztak és vadásztak, hanem vetettek és arattak, az állatokat megszelídítették és élő hústartalékként kezelték. A mindennapi élet egyre könnyebbé vált, kevesebb munkával, és sokkal több céltudatos cselekvéssel, jóval többet termeltek, hatalmas feleslegek halmozódtak föl. Mivel már nem voltak annyira kiszolgáltatva a természetnek, egyre kevesebb alkalommal keresték föl tanácsért az Adát, maguk is jól-rosszul eltanulták, hogy mit kell tenniök. Az Adáknál is csak halmozódott a rengeteg fölösleg, s kevesebb tennivalójuk révén, egyre többet foglalkoztak a maguk kényelmével és törekedtek minél nagyobb hatalmat szerezni maguknak.

Az emberek elkezdek össze-összesúgdolózni maguk közt, hogy vezérük nem az igazi, a régieknek nem volt szolgájuk, hogy a legdíszesebb házban él, egyre nehezebben juthatnak a színe elé és egyre rosszabb törvényeket hoz, ráadásul nem is ő hozza ezeket, hanem a tanácsadói. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, s már nyíltan is hangot adtak ellenvetéseiknek. A tömegből kivált egy magas, göndör hajú, a többieknél jóval izmosabb fiatal férfi, aki egyre harciasabban követelte, hogy ne tűrjék tovább az Ada hatalmát. Ennek a vége persze nem lehetett más, mint hogy egymásnak estek, nagy pusztítást rendezve maguk körül. A végén szétvált az addig békésen, jólétben élő társaság és kettéosztották a területet, melyet eleddig békésen birtokoltak. A mezsgyén mindennapossá váltak a csetepaték. Az emberek között a legerősebbek már nem a földet művelték, vagy az állatokkal foglalkoztak, hanem dárdáikkal és íjaikkal a határ mentén figyelték a szomszédokat, hogy mikor törhetnek be hozzájuk, vagy mikor kell megvédeniük a saját földjüket. Mivel eközben nem tudtak „értelmes” munkát végezni, így őket a többiek látták el élelemmel és ruhával. Egyre többen voltak azok, akiket el kellett tartani a közösségnek: a vezért és annak a szolgálatában állókat, a sámánt és az ő asszisztenciáját, a katonákat. Néha föllázadtak a dolgozók, azonban a vezér és annak kiszolgálói azonnal leverték a hangoskodókat, mivel náluk volt a fegyver, melynek használatában meglehetősen nagy jártasságra tettek szert.

*

A Nagy Folyó partján hatalmas sürgés-forgás verte föl már sok holdforduló óta az amúgy csöndes tájat. Az Ur a vízözön után elhatározta, hogy a sátrak és fakalyibák helyett kőből építtet lakhelyeket, amit, ha jön is az áradás, a víz levonulta után újra használatba vehetnek. Magának százszor százlépésnyi palotát emeltet, ami hirdetni fogja messze földön a gazdagságát és mindenek fölötti hatalmát. Az építmény a Folyótól távolabb, egy dombon épült, melynek teteje az áradáskor is szárazon maradt.

Az emberek a vízözöntől féltek a legjobban, hisz az ősök elbeszéléseiből tudták, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt alig nehányuknak sikerült elmenekülniök a Szigetről, amit elnyelt az ár annak idején. Az utolsó pillanatban tudtak csak a keskeny földnyelven kivonulni, és hosszú, viszontagságos vándorlás után telepedtek le atyáik ezen a békés, kellemes vidéken. Mesélték, hogy a zord éghajlatú, őserdőkkel borított földön, amin vándoroltak — egyre csak arra, amerre a Nap felkel, mivel tudták, hogy Tőle függ az életük, lévén, hogy ő adja a világosságot és a közelébe akartak jutni — rémesen szőrös, beszélni nem tudó, állatbőrökbe bújt vademberekkel találkoztak. Ezek időnként megtámadták őket, de mivel egyetlen fegyverük mindössze jókora bunkójuk volt, nem sok kárt tettek karavánjukban. Az igaz, ha egyiküket megkaparintotta ezek közül valamelyik, azt fogaival, karmaival széttépte, mint egy farkas. Azonban a harchoz szokott katonák dárdáikkal, íjaikkal viszonylag könnyedén távol tartották a támadókat, akik egy idő után babonás félelemmel menekültek előlük.

Nehány emberöltő elmúltával állt a város. Pompás palotáját, egyenes utcáit és csinos házait babonás félelemmel nézegették az arra vetődő idegenek, akik ekkor még kalyibákban és földbevájt üregekben laktak. A városban lakók szívesen csereberéltek az arra vetődő kíváncsiskodókkal, állatbőrökért, ritka kövekért, szelídített tevékért általuk szőtt vásznakat, cserépedényeket és más használati tárgyakat adtak. Nehányuk ottmaradt a városban, és a nehezebb munkákat — teherhordás, favágás — elvégzéséért befogadták házaikba őket és enni adtak nekik. A település egyre nőtt s az Urak hatalma — akiről később elnevezték Uruknak a várost — is mind meghatározóbb lett. Papok, írástudók, közvetítők — akik a parancsokat végrehajtották — és katonák tömege szolgálta az istenként félt és tisztelt királyt, akit még csak nem is láthattak az egyszerű alattvalók. Egy ideig még járta az a mese az emberek között, hogy a régi uralkodókhoz — ha igazságot kellet tenni, vagy tanácsot kérni — csak odamentek és kérték a segítségét. Mára ez szinte elképzelhetetlennek tűnt, s meseként hallgatták az emberek az öregek történeteit.

A papok egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Olyan dolgokat ismertek, ami az egyszerű emberek fejébe sehogyan sem fért el. Például előre megjósolták az áradásokat, amelyek jótékony hatásúak voltak a földekre, agyagtáblákra írták a gondolataikat, régi írásokból föl tudták idézni a meghaltak üzeneteit és egy sor fölfoghatatlan dolgot cselekedtek. Beszélő viszonyban voltak a szellemekkel és segítségükkel jósolni, gyógyítani s ha akartak rontani voltak képesek. Ezért babonás félelemmel tisztelték és félték őket mindnyájan, még az Ur fölött is volt hatalmuk.

*

Arra már senki sem emlékezet, hogy a Szfinx mióta néz magányosan a távolba, vajon ki építette, s mi lehet a titka. A papoktól nem tudtak meg semmit, hisz közülük is csak hárman voltak a titok birtokában. Mikor egy meghalt közülük, csak akkor avatták be újabb, minden próbának alávetett társukat. A beavatási megpróbáltatásokon csak igen kevesen álltak helyt az utolsó stációig. Akik kiválasztattak erre, tudták, hogy ha a fél esztendei gyötrelmeket nem bírják ki és nem jutnak el a célig, meg kell halniok. Mégis minden alkalommal többtucatnyian vállalták az előttük álló szellemi és fizikai próbatételeket, annak reményében, hogy eljuthatnak a legmagasabbra: a tudás, a halhatatlanság és a titkok birodalmába.

A Nílus mentén már virágzó települések álltak, de még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor találtak rá az életet adó folyóra. A Szfinx időtlen idők óta a helyén volt, meg voltak győződve arról, hogy azt nem emberkéz alkotta. Valami „hosszúfejűekről” beszéltek, akik egykoron itt éltek és mindent tudtak.

A tudás lett úrrá ebben az időben. Az emberek feltétlenül hittek a papoknak, írástudóknak. Megmagyarázhatatlan volt számukra a beszélő papiruszok, meg a kőbe vésett jelek varázsa. Senki sem kételkedett abban, hogy a halálon túli életet jelentik az időtálló kövek, melyeket a tehetősebbek állíttattak maguknak. Elébb kisebb masztabákat emeltek, majd egy később istenként tisztelt mindentudó, megépítette az első piramist, Dzsoszer fáraó halhatatlanságát biztosítandó. Az emberek mély hittel vettek részt az emberfeletti munkában, hisz napról-napra látták, hogy miféle isteni szándéknak megfelelő alkotásban vesznek részt.

Imhotep — a tudós — szinte mindenhol ott volt, ahol gyógyítani kellett, a szertartásokon, építkezéseken, ismerte a csillagok járását és üzenetét. Egyszóval mindent tudott. Koronként félrevonult kamrájába egyedül, és napokig nem került elő. Ilyenkor révült állapotban mormogott magában.

Ő ekkoriban minden energiájával törögette azt a falat, melyet maga köré vont. Még képes volt kommunikálni a teremtményeivel, igaz egyre nehezebben. Minden létező messzebb került a tökéletestől.

A Földet sok helyütt birtokba vették az emberek. Kijelölték határaikat, és tűzzel-vassal védték azokat, miközben mind nagyobb területeket hódítottak meg, ha kellett háborúskodással. A „Folyók völgyeitől” keletebbre is kialakultak a birodalmak — India, Kína, Japán. A birodalmak között irdatlan pusztaságok terültek el, a senki földjei. Itt nomád törzsek vándoroltak, állataikat legeltetve. Időnkén be-betörtek a városokba, és végigrabolták azokat, de a zsákmányukkal hamarosan odébbálltak.

Kínában hét fejedelemségből — 25 év folytonos háborúskodás után — kiemelkedett a legerősebb, és annak feje az egész birodalom császárává kiáltotta ki magát. Csin Si Huang császár letelepítette a nomád törzseket, falvakba, városokba telepítette őket. Egységes közigazgatást, jogrendet alkotott — mely addig ismeretlen volt — és kényszerített mindenkire. Adókat hajtatott be, amiből utakat, csatornákat építetett. Ugyanakkor kegyetlen zsarnok volt, és rettegett a haláltól. Addig nem látott monumentális halotti emlékművet emeltetett magának. Emberek ezrei pusztultak el a kegyetlen munkálatok során. A császár álmát a mauzóleumban hatalmas agyaghadsereg őrizte évezredeken át.

*

Az amerikai kontinens közepén az emberek szintén az örökkévalóságot hajszolták. Óriási kőszobrokat, és piramisokat emeltek, melyek az idők végezetéig hirdetik majdan létüket. A bennük is — mint minden emberben — munkálkodó lelkiismeret-furdalás rémes tömeggyilkosságokhoz vezetett. Áldozatok tízezrei végezték be életüket, a papok obszidián késeinek köszönhetően.

Ugyanakkor igen nagy tudásra tettek szert a tudományok — kivált a csillagászat, matematika — és a gyakorlati élet szinte minden területén.

Valami ősi átok nyomasztotta az itt élőket, egy jóslat: az óceán felől, úszó házakon, eljő a végzet, mely az itt élő népek számára, végzetes leend…

A kis települések korát, fölváltotta a birodalmak kora: Közép-Ázsiában Kína, nyugatabbra Asszíria, Mezopotámia, délre India. Afrikában Karthagó, melynek földközi tengeri uralmát, Itáliában egy kicsi, de kemény nép: az etruszkok után letelepedő latinok vették át. Műveltségük, vallásuk, művészetük görög. A kezdeti időben, még államberendezkedésük is az athéni demokráciához volt hasonlatos. Egyre növekvő befolyásukat, rendkívül határozott és céltudatos katonai szervezettségüknek és közigazgatásuknak köszönhették. Romulus és Remus városából, pár évszázad alatt, Európa, Észak-Afrika, Közel-kelet egésze a Római birodalom limesei által határolt, hellyel-közzel egységes állam nőtte ki magát.

*

Ő megelégedve szemlélte a kiválasztott faj látszólag tökéletesedő fejlődését. Elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen az emberek előtt, és közvetlen tanításával segítse őket előbbre a végtelennek tűnő úton.

A Mester fáradtan pihent egy olajfa árnyékában. Nem értette igazán, hogy ki is ő. Végiggondolta eddigi tevékenységét, a csodákat, az ihletett beszédeit — melyet egy hang közvetített felé —, ő csak kimondta a szavakat. Tudta azt is, hogy kínhalált kell szenvednie. Egész életében szenvedett, nyomorék lába iszonyatos kínokat okozott neki. Sokszor szavai, csak pusztába kiáltattak, egy kis csoport követője volt csak hűséges hozzá. Közülük egy pedig árulója lesz, ezt is tudta. Miért szenvedett hát? Az Embert megváltoztatni nem volt képes, maroknyi követője pedig tanulatlan halász, valamiben hinni akaró fanatikus, az elnyomás elől menekülő szegény népség. Amiről beszélt nekik, abban maga is hitt: a szeretet erejében és a túlvilági tiszta boldogságban. Hamarosan maga is odaát lesz, de előtte kínok kínját kell megkínlódnia.

A keresztfán meggyötört teste pokoli szenvedést okozott útrakészülő lelkének. Minden ereje elhagyta. Kétkedett abban, hogy ez a pokoli út a fényesség birodalmába vezet. Utolsó leheletével ennyit suttogott csupán: Éli, Éli lamma szabaktani — és megérkezett.

Ő magába fogadta önnön részét, és gyötrődve fordult el teremtménytől.

Az őserdőben százötvenen vágtak maguknak utat. Néhány esztendő múlva, híre-hamva sem volt az Újvilágban a barbár uralkodóknak, pogány papoknak. Fennen hirdették a sebtiben fölépített templomok az igaz hit és a legkeresztényibb földi uralkodó dicsőségét.

Sevillában az érsek a gazdagon aranyozott katedrálisban, ünnepi Te Deumot celebrált. A vásártéren, a nép ujjongva csodálkozott rá, a ketrecbe zárt indiókra, melyeket néhány percre tett partra az Indiákról visszatért hajó legénysége.

*

Fölépült Párizs, alkotott Bach, Beethoven, Bartók. Okoskodott Kant, Hegel, Einstein. Kutatott Ohm, Curie, Teller. Uralkodott Napóleon, Ferenc József, Hitler. Megírta a megírandókat Montaigne, Puskin, J.A. Megismertük a himlőoltást, a gázkamrákat, a számítógépet.

Fejlődés.

Bejártuk a kezdetben volt gömb palástjának minden pontját.

Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk.

Teleírtuk a kezdetben volt üres lapot.

A többes szám elsőbe Ő is.

A mindenség ugyanúgy haladt.

A semmiből kirobbanva, a semmi felé.

Mindenik más-más dimenzióban.

A semmi is ugyanúgy csak megfogalmazás, mint minden egyéb.

Egy másik dimenzióban más történik, születik, pusztul, pulzál, létezik, vagy gondolat csupán.

Az egész egy pillanat.

Végtelenül kicsi.

Mindennek van kezdete és vége a végtelenben.

A van betölti a teret.

Minden sejtemben az ős-egy.

Bennem a mindenség egésze.

Egyszerre létezem, s csupán illúzió vagyok.

Rovom az utamat az abszolút semmiből, az abszolút minden felé.

elfáradtam

kín volt születésem, kín lesz halálom

voltak ragyogó pillanatok

ahonnan vétettem, végre visszatérek

tudás, alkotás, egy fa, egy gondolat

semmivé lesz, mindég is volt

Volt? Lesz? Mily’ hiábavaló kérdések. Még kérdéseket sem vagyok képes föltenni, nemhogy válaszolni. Lehet, csalódás a nyájas olvasónak e meglehetősen hosszúra sikeredett írásom, de az vesse rám az első követ, aki a tudás birtokában kiált „feszítsd meg”-et.

VÉGE