Tizenöt éves kép talán, de mostanában esett ki
összegyűjtött kacatjaim közül.
Megálltam – nyári estéken – apám házának udvarán,
fölnéztem – akkor már mindig pontosan – a zsúfolt
égbolt tenyérnyi foltjára, s magamat hozzámérve
a Göncöl szekér rúdjához,
kijelölt helyemet kerestem.
Azután – mintha elrendeztem is volna valamit –
nyugalmat éreztem, ismeretlen biztonságot.
Mostanában – a lépcsőház egyik épen hagyott
ablakszemén át – megint látom a Göncöl szekér rúdját,
és pontosan odaillesztem a régi házat, udvart,
hogy állna,
milyen szögben
e lakótelepi monstrum mellett.
Halott apámra gondolok.
Egy visszahagyott mozdulatra,
egy dallamtalan szóra az utolsó mondatai között,
ami fontos lehet, iszonyatosan fontos,
ugyanakkor jelentéktelen is,
rendkívül jelentéktelen,
mint a szögvas ablakkeret a lépcsőfordulóban.
