Abban a pillanatban, amikor kibújt a tojásból, már tudtuk, hogy nem lesz egyszerű eset. Míg a testvérei békésen szárítkoztak, és megpróbálták kipihenni a születés sokkját a kacsamama puha szárnyai alatt, ő már elindult csavarogni. Úgy, nedvesen, egy pici tojáshéjjal a hátán. Persze, azonnal elveszett, és éktelen sivalkodást csapott. (Néma kacsáink vannak, de íme, a természet csodája: amíg picik, és védelemre szorulnak, élesen sipító hangjuk van.) Ezért is figyeltünk fel rá azonnal.
A következő pár napban sokszor kellett megmenteni valamitől, mert féktelen kíváncsisága rendre bajba sodorta. Egy reggel a párom rémülten rohan fel az istállóból, kezében egy alélt, csuromvizes valamivel… Persze, hogy ő volt. Valahogy beleesett a vízbe, mire megtaláltuk, alig volt benne lélek. Teljesen kihűlt.
Első gondolatom az volt, hogy azonnal bebugyolálni, és mesterséges légzés. Egy, kettő, három, négy, öt… Befúj, a pici csőrébe. Egyszer, kétszer, háromszor… Semmi! Szívmasszázs… Levegő, egyszer, kétszer, háromszor… Semmi. Meg sem rezdül! Végső kétségbeesésemben berohantam a hajszárítóért, bekapcsoltam… És a kiskacsa felvisított! Nem vettem észre, hogy a legforróbb fokozaton van, és valószínűleg ezzel mentettem meg az életét. Picit megpörkölődött ugyan, de ott pihegett a tenyeremben.
Természetesen ilyen élmény után nem tehettük vissza többiek közé, így lábadozni velünk maradt. Kapott saját dobozt, társaságnak pedig engem.
Egy ideig. Ugyanis tombolt a vakáció. Így nyáron az unokáim gyakori vendégek, szigorúan egyenként. Ez elsősorban az ők döntésük volt, mert nem kell a nagyin és a papán osztozni, és persze az is jó, ha kicsit külön nyaralnak. Először Normann találkozott a lábadozó kacsagyerekkel. Akkoriban hétéves volt, és elég sok időt töltött a tévé előtt (szerintem). De most nem kellet félnem ettől. Azonnal a szívébe zárta, és persze elnevezte kicsi betegünket. Boldizsár… Pár napig volt nálunk, de ez idő alatt nem váltak meg egymástól. Szerelem volt az első látásra. Együtt járták az erdőt, persze Boldizsár jobbára kézben utazott, együtt ettek, esténként együtt nézték a televíziót. Persze együtt is aludtak, és nem csak éjjel. Kedvencem a délutáni szieszta volt. Normann rendszeresen a cseresznyefa alatt terített le egy plédet és oda heveredett. Boldizsár felkapaszkodott a mellére, és addig helyezkedett, amíg be nem fúrta magát a legpuhább, legkellemesebb helyre, Normann álla alá. Így aludtak, és mi csak néztük őket, szótalan.
Aztán jött Rebeka. Cserfesen, csacsogva, háromévesen, és rávetette magát Boldizsárra. Pici szíve minden szeretetével. A kiskacsa először élénken és felháborodva tiltakozott, elbújt. Nem ehhez volt szokva, de megtanulta kezelni Rebekát. Egy kacsa. Mai napig nem tudom, hogyan csinálta, de az én pici boszorkányom megszelídült. Észrevétlen.
Akkor még szék kellett, ha főzni segített, csak így érte el a pultot, ahol dolgoztunk. Egy dobozban hozta Boldizsárt is persze. Ketten segítettek. És a kacsa nyugodtan ült a dobozban, onnan figyelte, mit csinálunk, néha félrehajtott fejjel, kíváncsian. Rengeteget nevettünk, főleg, amikor csenni indult finom falatokat. Aztán vissza a dobozba, mint aki semmit nem csinált. Sok-sok kaland, nevetés Boldizsárral.
Különleges nyár volt, de véget ért. Minden vissza a rendes kerékvágásba. Boldizsár gyönyörű kacsa lett, és lány. Mindegy, a neve marad. Nem volt könnyű visszaszoktatni a baromfiudvarba, de sikerült. Volt valami, ami segített. Boldizsár ugyanis szerelmes lett. Beleszeretett a kakasba. Követte mindenhová, bújt hozzá, hangja már nem volt, így csak a nyakát nyújtogatta szorgalmasan mintegy kelletve magát. A kakas persze szóba sem állt vele, de tűrte, hősiesen. És soha nem bántotta.
Már ősz volt, amikor észrevettük, hogy Boldizsár repül. Mindig késő délután, láttuk, ahogy gyönyörű, hófehér szárnyaival könnyedén a levegőbe emelkedik, kecsesen elrepül a nagy fáig, ott megpihen, és kis idő múlva vissza száll a helyére. Sokáig, amíg a hideg be nem köszöntött, mindennapi programunkká vált nézni Boldizsár repülését, és látni, amint esténként hattyúvá változik.
Lassan elmúlt a tél. Boldizsár rendes kacsaként élte az életét, bár valószínű, a kakasról nem mondott le, hisz tavasszal nem rakott fészket, mint a többiek, és nem ült tojásokon. Mindig felismert bennünket, szinte nevetve szaladt felénk, ha meghallotta a hangunkat.
Egy reggel aztán megtörtént a baj. Tavasszal mindig előkerül egy-két róka a környéken. Bennünket is rendszeresen meglátogattak, volt, hogy egy-két baromfi is eltűnt.
Ezen a tavaszon csak Boldizsár tűnt el. Egyedül. Látom magam előtt, ahogy a róka felé szalad, megismerni, mert kíváncsi, és azt tanulta tőlünk, nem kell félnie semmitől és senkitől.
Megöltük őt? Mert szerettük? Mert nevet adtunk neki?
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 2., szerda, 08:38
Legutóbbi módosítás: 2009.12.02. @ 07:38 :: Gazsi Anna