57.
Ülök a kádban, és Miklós tragédiáján elmélkedem. Az jut eszembe, vajon hol van ilyenkor Isten? Miért hagyja, hogy ezek a borzalmak megtörténjenek? Tényleg Isten mindent lát, vagy csak azt, ami kedvére való?
A nagy eszmefuttatásban észre sem veszem Bélám érkezését.
Egyszer csak ott ácsorog előttem, turistának öltözve.
— Uram! — kérdezi. — Amikor te befejezni pancsi-pancsi, akkor jönni velem csavarogni?
— Megyek, persze, hogy megyek! De legyen szíves, adja közelebb a törölközőmet.
Míg öltözöm, addig testőröm csevegését hallgatom.
— Ha megjön Knauff úr, akkor gyorsan kell kötni üzlet, mert előbb kihallgatni boy beszélgetése, ezek valamiben sántikálni.
Érdeklődve fordulok felé.
— Miért? Mit mondtak?
— Suttogva mondta egyik, másiknak, nemsokára kezdődik dolog.
— Milyen dolog?
Megrántja vállait.
— Azt nem hallani, mert fújni orrom, én lenni náthás.
— Oké. És még mit hallott?
Megcsóválja fejét, ezzel jelezve, végesek az információi.
Lemegyünk a földszintre.
Társaságunk tagjai ott zsibonganak a recepciós pult előtt. A kigúvadt szemű portás nehezen jut szóhoz.
— Értsék meg! — kiabálja. — Nem tudnak elutazni! Képtelenség lejutni a hegyről. Az előbb érkezett meg a szán az új vendéggel, és a kocsis szerint járhatatlanok az utak.
— Akkor, hogy ért ide az új vendég? — kérdezi Zicher, meglehetősen idegesen.
— Csendesebben! — veszti el maradék türelmét a portás. — Kérem, hallgassanak meg! Az úr helikopterrel jött, a szánkó az Ördögkútnál vette fel, mert csak addig járható. Hatalmas a hó, nem lehet továbbjutni.
Elhalkul a ricsaj, az emberek beletörődnek a megváltoztathatatlanba. Ki-ki vérmérséklete szerint veszi tudomásul a történteket.
— Természetesen, akinek csupán máig volt szállása — mondja a recepciós —, az ezek után szállodánk vendége. Amint megtisztítják az utakat, azonnal hazatérhetnek.
Miklós belém karol, a bárpult felé vezet.
— Egy italt? — kérdezi.
Bélám illő távolságban ül le egy másik asztalhoz, kigombolja kabátját.
— Jöjjön barátom! — inti őt közelebb az öreg. — Igyon maga is valami erőset! Odakint hideg van, séta előtt jót tesz egy kis szíverősítő.
Míg várunk a fütyülős melegítőre, addig a bátyó mentegetőzik.
— Igazán mondom Istvánom, most már túl vagyunk a nehezén. Elvirám is jókedvű, ha megengedik, ő is velünk tart. Megígértem neki, hogy teszünk egy nagy sétát az erdőben, ebben a szép, napos időben.
Megisszuk a felest, az előcsarnokban várjuk meg a mosolygósan érkező asszonyt.
Együtt lépünk ki a szikrázó fénybe. Csípős az idő, ráadásul, enyhe szellő fújdogál, de a látvány fensége. Lépteink alatt ropog a hó. A fenyők ágain csillogó jégcsapok lógnak. Szertefutó állatnyomok jelzik, az erdő mozgalmas életét. Elérjük az első fákat. Az alsó ágakról lelógó madáretetők körül cinkék veszekszenek. Fent a fa láthatatlan csúcsán szarkák csörögnek. Összebalhéztak tolvajék a csillogó zsákmány felett.
— Miklós bátyám! Haza akartak utazni? — kérdezem, és kesztyűs kezemmel hógolyót formázok. Célba veszek egy fát, de nem találom el.
— Mi nem — feleli. — Páran közülünk megunták itt fent. Ők menni akartak, de az időjárás közbeszólt.
— Legalább lenni buli Szilveszterkor — mondja Bélám, és egy lepedőnyi nagyságú zsebkendőbe fújja dudányi orrát. — Majd táncikolunk, meg iszogatunk.
Elvira elragadtatása határtalan.
— Nézze fiam! — kiált fel, mint egy gyermek. — Őzikék!
Nevetve csodálja a pöttyös, fehér fenekű állatokat.
Hirtelen megállunk, kíváncsian fordulunk jobbra. Recseg-ropog az erdő, a léptek nagytestű állatot sejtetnek.
Türelmesen várunk, hátha felbukkan a nagy vad. Jó esélyünk van rá, hisz a szél szemből fúj. Elvira megragadja férje kezét, izgatottan szorítja szívére. Távolodik a zaj, elhal a recsegés. Mélyen bent járunk már a sűrűben, amikor kutyaugatást sodor felénk a szél.
— Vadászok — mondom. — Jobb lesz, ha visszafordulunk, nehogy egy eltévedt lövés balesetet okozzon.
Bélám feszülten figyel, hallgatózik.
— Ezek nem vadászni! — közli.
— Ezt honnan veszi barátom? — kérdezi Miklós, és szorosan fogja felesége kezét.
Hegyezzük füleinket. Acsarkodnak a négylábúak. Emberem most már egész biztos magában.
— Ez nem vadász — jelenti ki. — A kopó csahol, ezek mérgesen ugatnak.
Elvira is csatlakozik a társalgáshoz.
— Orvvadászok is lehetnek — mondja. — Drága a hús, szegények az emberek.
— Ilyen hangosan nem lehet orvvadászni! — jelenti ki Bélám magabiztosan. — Ez lenni valami más.
Visszafelé tartunk. Valamilyen megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerít hatalmába. Erőltetett menetben, némán haladunk. Végre magunk mögött hagyjuk a fenyvest, elhall a kutyaugatás, csend borul a tájra.
Megérkezvén a lovagterembe, a sarokasztal mellett felfedezem a helikopterrel érkezett új vendéget. Sötét öltönyben, szájában Havanna szivarral, rozspálinkát kortyolgatva, Bedő terpeszkedik az egyik széken. Idegeneknek kijáró, udvarias mozdulattal biccenti meg fejét, majd tudomást sem véve rólunk beletemetkezik az előtte lévő újságba.
Helyet foglalunk megszokott asztalunknál.
Csípős paprikát teszek levesembe, kanalammal hasítom szét az öklömnyi májgaluskát. Bélám szörcsögve adja tudtunkra, hogy a szakács eltalálta szája ízét.
Bátyámhoz intézem kérdésem, de furcsamódon, asszonyától várom a választ.
— És hol lehet felmenni a legfelső emeletre?
Lenyeli az öreg a falatot, aztán válaszol.
— Hol lehetne? A lépcsőn. Általában a lépcsőn szoktunk közlekedni, nincs lift.
— Tudom, most nincs feljáró, mert felrobbantották — veszi át a szót Elvira.
— Felrobbantották? Kik? — kérdezem.
— Még 45-ben történt. A Drégely Pistáék a nácikkal folytatott harcok közben bent szorultak az épületben.
— Kik voltak Drégelyék? — kérdezem.
— Ő volt a környék partizánparancsnoka. Csapatával rajtaütött a fasiszták egyik különítményén. Már-már győzedelmesen kerültek ki a harcból, amikor a nácik erősítést kaptak az erdő felől. Pistáék behátráltak édesapámék házába, fel, a legfelső emeletre. Ott elbarikádozták magukat. Adolfék az első szintről lőtték őket. Közben a földszintre behatoltak az oroszok, így a nácik két tőz közé kerültek. Ekkor a partizánok alól kirobbantották a lépcsőt.
— És ki győzött? — kérdezem.
Elmereng a múlt emlékein, kis idő múlva folytatja.
— Az oroszok. Lemészároltak mindenkit. Elvittek az épületből minden mozdíthatót, hátrahagyva a halottakat, sebesülteket.
— Ezt honnan tetszik tudni?
— Az erdész felesége, Kállai Bori néni mesélte sok évvel a történtek után. Férjével ketten temették el az elesetteket. Hátul, az öreg tölgy tövében.
— Senki sem menekült meg? — kérdezem.
Tagadón rázza a fejét. Férje folytatja.
— Még a megmaradt, egyetlen lovat is agyonlőtték és megették. Annyiból állt a felszabadításunk, hogy kifosztottak bennünket. Rácz Jóska mesélte, amikor az oroszok meglátták az angol WC-t, belerakták az ebédre szánt pontyot, amit a folyóban fogtak. Aztán mikor tátogott a jószág, mert fuldoklott, akkor úgy adtak neki friss vizet, hogy meghúzták a láncot. Utána puskatussal verték szét a kagylót, mert benyelte az ebédjüket. — Nevetve hozzáteszi. — Buták voltak, de bátor harcosok!
Bélámra sandítok. Látom arcán, nehezen viseli népe hőseinek kritizálását. Témát váltok.
— Mit gondolnak, újévre megtisztítják az utakat?
Az eddig csendben falatozó Judit válaszol.
— És ha nem, akkor sincs semmi. A szálloda vendégei vagyunk. Úgyhogy, pezsgőt ide!
Nem ismerek társaimra. A minap még gyászoltak, lógatták orrukat, szót sem szóltak. Most meg!
Pincérünk pökhendi vigyorgással nyitja ki az üveget.
Koccintunk.
— Fiam! Valamiféle jó zenét akarunk! Tud ebben segíteni? — kérdezi Mécs, az egyik ajtóban állótól.
Régi bakelit lemezről halk zene szól. Sorban emelkednek fel a párok, összefonódva siklanak a parketten. Bedőre esik pillantásom. Apró mozdulattal int, hogy beszélni akar velem.
Ráérősen rágyújtok, pezsgőmből kortyintok. Bélám felejthető hamissággal dúdolja a dallamot.
— Mit szólni uram? Lenni jó hangulat! Emlékeztetni engem, Ruszkaja Resztorantéra. Egyszer ott táncolni az én Natasámmal, aztán felpofozni rusnya arcú fajankót, mert lekérni csajomat.
— Önöknél nincs lekérés? — kérdezem, és már előre élvezem történetét.
— Nálunk nem lenni divat úgy, hogy odajönni ismeretlen paraszt, és el akarni vinni lány tőlem. Ha ismerős jönni, az, más. Ez meg jönni oda, erősködni! Én őt nem ismerni, nem adni neki Natasa. Szó-szót követni, aztán sunyi módon verni orrba engem. Na, elegem lenni, igyekezni alaposan tökön rúgni, és pofán vágni szemetet. Feldönti asztalokat, közben letépi zakómat. Vérezni orrom. Erre én ráugrani, megragadni torka, kinyomni belőle szusz. Natasám sikítani, hogy ez a szemét lenni az ő papuskája, és én árvává tenni őt. Úgyhogy szakítani velem, mert agybeteg papuskát leszázalékolták dádá miatt.
— Értem barátom! Szóval alaposan megkente jövendő apósát. Ez igazán derék.
— Pedig én nagyon szeretni Natasát. Mégis elhagyni engem, mert papa lenni nagyon beteg. Pedig már esküvőt is beszélni egymással, mégis elhagyni engem. Ez lenni nagyon szomorú történet.
Magas szintű társalgásunk alatt üzlettársam összehajtja újságját, és kisiet az étteremből.
Kis idő múlva, feltűnés nélkül eredünk nyomába.
Kényelmes karosszékemben ülök a parázsló kandalló előtt. Papucsos lábaimat zsámolyon nyugtatom, szájamban ritka alkalmakra tartogatott cseréppipám füstölög. Emberem a másik székben, saját készítésű koktélját hörpölgeti. Szó nem esik közöttünk, várjuk megbízónkat.
Milyen egyszerű és mégis hihetetlen története van a lépcsőfeljárónak. Hihetetlen, mert ötven év telt el a háború óta, és ha igaz, azóta senkit sem érdekelt mi van a felső emeleten. Legalábbis, valakik ezt a látszatot akarják kelteni. Ugyanakkor úgy gondolom, igenis, valaki különleges figyelmet szentel a fejünk feletti helységeknek. Vajon mit keres odafönt? Az elásott műkincsekre utaló iratokat? Netán magát a térképet? Vagy mit?
— Uram! — térít vissza a jelenbe Bélám kérdése. — Te megkóstolni Tajga meséjét?
Igent bólintok. Bélám vázányi poharat nyom kezembe.
Mintha tűz égetné számat! Végigszalad nyelőcsövemben, élesen vág bele bendőmbe.
— Mi az Istennyila ez? — kiáltok fel.
Vigyorog, mint a Transz-szibériai gyors kalauza a néger turistákra.
— Kicsike vodkácska, házi pálinkával vadítani, tetején lenni némi rumocska. Az egész lenni két decike. Izleni?
— Vodkácska, rumocska, pálinkácska! Maga megőrült! Még egy korty és jön a tűzoltócska meg a doktorocska.
Ismét köhögő roham tör rám, folynak a könnyeim.
— Te sírni? — kérdezi csodálkozva. — Nem ízleni Tajga meséje?
Azon vagyok, hogy hozzávágom a hosszúnyelő piszkavasat, amikor belép Bedő. Körülnéz, és köszönés nélkül leül az asztalhoz.
— Na, meséljetek, mire jutottatok? — kérdezi.
— Én is örülök, hogy látlak — mondom neki, majd röviden elmesélem, hogy mi történt az utóbbi napokban. Legalábbis azt, ami rá tartozik.
— Egyszóval úgy tudjátok, hogy herr Knauff rövidesen megérkezik. Így van?
— Aha. Ha megjön, azonnal felkeresem, és felajánlom neki a kastély megvételére szánt összeget. Jóő
— Oké! Apropó, hol a pénzem? — kérdezi, és kíváncsian néz körül a szobában.
Az ágyra mutatok. Megérti a mozdulatot, úgy látom, meg is nyugszik, hogy pénze biztonságban van.
— Sokat költöttetek? — kérdezi, közben kezével Bélám felé int.
Emberem felpattan, whiskyt tölt, Bedő kezébe adja.
Széttárom kezeimet.
— Nem, nem hinném! Csak a szükséges kiadások. Némi ital, meghívtunk embereket, ahogy megbeszéltük. A többi lóvé megvan.
Közben besötétedik. Holdtalan éjszaka elé nézünk. Csillagok sem ragyognak az égen. Felhős, borús, vihar előtti idő van odakint. Felállok, villanyt kapcsolok, hogy jól lássam ezt a pénzéhes parasztot. Bedő hírtelen ötlettől vezérelve Bélámhoz fordul.
— Igor! Itt fogunk vacsorázni! Kérem, intézze el!
Béla lesiet a konyhába, ketten maradunk.
— Ha sikerrel jársz — mondja —, megtoldom a pénzed még egy millával. Míg idefent voltatok történt egy és más, úgyhogy mindenféleképpen meg kell szerezned az épületet. Érted, amit mondok?
Nézek rá, mert most, hogy ketten vagyunk, teljesen kicserélték. Energikus, erőszakos kis Napóleonocska lett belőle.
— Hoztam magammal rádiótelefont, de nem működik. Valahol zavaró van beépítve, képtelenség használni. Hol van itt városi vonal? — kérdezi.
— Nincs.
— Hogyhogy nincs? — fortyan fel. — Telefonálnom kell! Nem állhat meg az üzleti életem, mert itt vagyok! Az Istenit neki! Hogy tudok telefonálni?
— Sehogy.
Felpattan ültéből, mint egy hisztérikus hülyegyerek. Toporzékolva csapkod. Ritka idétlen látványt nyújt. Azt hiszi, azért mert van pénze, mindent megtehet.
— Telefonálnom kell! — üvölti. — Te-le-fo-nál-nom!
— Fejezd már be! Mi a rosseb bajod van? Nincs telefon és kész. Nem tudom, mi a faszt kell egy rohadt telefon miatt toporzékolni?
Elakad a hangja. Látszik rajta, nem szokta meg a letolást. Nehezen veszi a levegőt. Jó lenne, ha megütné a guta, aztán olvadás után mehetnék haza.
Vörösödik a feje, úgyhogy még van remény!
Közelebb hajol, rekedten suttogja.
— Velem így ne beszélj, megértetted? — aztán minden átmenet nélkül átcsap őrültbe. — Itt minden az enyém lesz! Minden! Én leszek a környék ura! Hahahaha!
Na, még csak ez hiányzott! Belehülyült a pénzébe Harpagon. Még a végén kiderül, hogy a sok lelki sérült és bolond között Bélám az egyetlen üde színfoltja életemnek. Szép kilátások! Pedig ő sem piskóta!
Bedő lehunyt szemmel szuszog. Megpiszkálom a tüzet.
Kitárul az ajtó. Zsúrkocsit maga előtt tolva Bélám csoszog be a vacsoránkkal.
Jani is feléled, az asztal köré telepszünk. Csendben falatozunk, csak az evőeszközök csörömpölése hallatszik. Magasba repül a dugó, bugyog a habzó nedű.
Összeütjük kristálypoharainkat, kaparja torkomat a szénsav.
Kaja után távoznak.
Jóllakottan sétálok az ablakhoz. Mögöttem ropognak a fahasábok, árnyékom táncol a falon.
Az egybefüggő hófelhők mögül előmerészkedik a halovány sóskifli, és beszomorkodik szobámba. Odacsap a kocsis, éjszakai vágtába kezd a Göncölszekér. Borús felhő fölött kotlik a Fiastyúk, és túl az Óperencián, irigykedve kokettál velük az Esthajnal csillag. Apró könnyek peregnek ablakomon.
Ismét havazik.
Ezt a békességet és nyugalmat nagyon távoli kutyaugatás oszlatja semmivé.
Hideg borzongás fut végig a gerincemen.
Közelednek.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
