Emlékszem, eleinte úgy éreztem, ez egy átok. Nem tudtam eligazodni… De aztán szép lassan megtanultam kezelni, és elfogadni. Ahogy múltak felettem az évek, egyre inkább azt éreztem, inkább áldás ez, és egy hihetetlen ajándék.
Az első emlékem a gyerekkoromat idézi. Ahogy az eső áztatta homok és a virágzó akác illata keveredik a forró kemencéből kiragyogó pirosra sült kenyér illatával. Látom szaladni az öcsémet, pici kezével két bögrét egyensúlyoz, amiben frissen fejt, még habosan gőzölgő tejet próbál megőrizni, kevés sikerrel. Fele a vizes homokra loccsan. Ma is érzem, és megint ott vagyok.
Aztán az ifjúság évei. A mindent felfedezni és megtudni akarás évei, a barátok és barátnők keserédes illata, késő estig tartó fürdőzések a Duna lágy hullámai között, a víz és a nedves fő, ahogy leheveredünk, és a lenyugvó nap illata keveredik kamasz testünk illatával.
Aztán a szerelem és a szenvedély illata. Amit nem az orrunkkal érzünk, hanem teljes valónkkal. Amikor semmi jelentősége annak, hogy a másik már elindult az ellenkező irányba, és a távolság egyre nagyobb. Van egy pillanat, amikor egyszerre fordulunk vissza, a kezünk egyszerre fogja meg a kilincset, mert az otthonunk bejáratánál találkozunk, mert kilométernyi távolságból is megérezzük a másik illatát, és… Nem tehetünk mást.
A gyermekeink. Amikor először átöleljük, történjék ezek után bármi… Biztosak lehetünk, Millió ember közül kitudjuk majd választani, akkor is ha egy gyermekünk van, és akkor is, ha tíz. Mindegy, amíg élünk, emlékszünk a magával hozott illatra, amire szó sem született még, de létezik.
De éreztem már a halál illatát is. Semmihez nem lehet hasonlítani, annyira erőszakosan ivódik az elmédbe és a lelkedbe. Soha nem felejted. Pedig csak egy falusi dögkutat találtál meg véletlenül, ahová elhullott állatokat dobnak, és mégis tudod, ez a halál lehelete.
A temető, az más. Különös, és végtelenül békés. Itt nem érzed a halál illatát, inkább a megnyugvás, az emlékezés és a hervadó virágok picit édeskés ködfoltjai terjengenek.
Számomra az emlékeimnek van a leggyönyörűbb illata. Igen, az emlékeimnek, együtt, és külön-külön is.
Azoké, akik már régen nincsenek velem, és azoké is, akiket csak nagyon ritkán látok. Képes vagyok bármikor felidézni, visszahozni őket.
Van egy picike gyűjteményem. Van, amit én szereztem be, és van, hogy ajándékba ezt kérek. Illatot azoktól, akiket szeretek.
És használom, rendszeresen.
Reggelente szoktam fürödni. Ez nálam komoly szertartás. Évekig vágytam erre, és most már ezt is megtehetem. Nagyon forró a víz, és mindig van benne tengeri só. Érzem, jót tesz az ízületeimnek. És emlékeztet egy különleges nyárra Görögországban.
Ha emlékezni szeretnék, vagy csak úgy valaki eszembe jut, cseppentek az illatából egy keveset a vízbe, meggyújtok egy mécsest, és szemem lecsukva felidézem.
A bőrömön azután még sokáig érzem azt az illatot, ami csak nekem jelenti mindig ugyanazt.
Az emlékeimet.
És van még a magány. Én azok közzé tartozom, akik néha választják a magányt. Mert így szeretném. Igaz, nem élek egyedül, de sokan elmentek már körömből, akik miatt lehetnék magányos.
És tudom, soha nem leszek annyira egyedül, hogy érezzem a magány illatát. Mert van ilyen. Érezni másokon. Amikor bezárkóznak, beburkolóznak a sűrű köd illatára emlékeztető magányba. Nehéz áthatolni rajta, és megtalálni azt, aki mögötte van. Félek ettől az illattól, és nem magam miatt.
Csak mert nem tudok segíteni. Vagy nem lehet?
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 3., csütörtök, 08:07
Legutóbbi módosítás: 2009.12.03. @ 07:00 :: Gazsi Anna
