Nem volt egyszerű. Sokadszori visszatérőként. Ha egészen őszinte akarok lenni, márpedig hogyne akarnék az lenni, a helyiség néhány pontján határozottan csekély éljenzést váltott ki a jelenlétem, de mivel alapvetően derűs természet vagyok, a fogvillantásokat csakazértis mosolyként dekódoltam. Hiába mondják ugyanis, hogy homo homini lupus ( a nem latinosoknak: ember embernek farkasa), az íróember irodalmi esten nem vicsorog, hanem mosolyog barátságosan, mosolyog megértően, mosolyog elnézően, mosolyog atyaian, mosolyog, na.
Extrémebb esetben vigyorog.
Kajánul.
Esetleg nyihog.
Ahogy Szilágyi Hajni és én tettük a Nagy Szereplés előtt, vagy egyenesen röhög, ahogy részvétlen toronylakó társam – név nélkül Boros Károly – ahogy elképzelte, amint kiviszem magammal a szíverősítőt a színpadra, s ha elgyengülni érzem magam, félrebiccentve a fejem, hanyag eleganciával becserkészem a szívószálat.
A helyszínek változnak, a résztvevők is olykor, de van, ami mindig ugyanaz, Nagyajtai derűs mosolya és kézcsókja, Vandra Attila most is magasabb volt, mint a képen (hasznos este volt, Czirják Joli már tudja, a profilképén Attila nem halat, hanem gombát fog… nézzük el neki, na… városi lány), Serfőző Attila hurráoptimizmusa és töretlen hite, hogy rendben megy minden, Avi baráti hajborzolása (így aztán mindig van is alibim, a neurotikus felmosófej frizurára).
Késünk, hát persze, hogy késünk a kezdéssel.
Mi, szereplők, tucatnyi szemérmetes Erzsókként közelítjük meg a színpad elé állított széksort, amit direkt a kedvünkért húztak féllépésnyi távolságra a világot (végét) jelentő deszkáktól, így egyrészt, ha már felálltunk, szinte fent is voltunk a mikrofon előtt, másrészt hangulatosan át lehetett esni egymás lábán nagy igyekezetünkben. Mindenki udvarias… Foglalj, helyet. Nem, jó nekem itt is… De! Foglalj helyet… Ülj csak te ide… Rövid dulakodás… Semmi komoly, már ülünk is.
Pálóczi Antal Vagányos volt, ahogy ígérte, Rózsa Ibolya őszies színei dacára úgy festett, akár egy kis tavasztündér, aki véletlenül kettőt lapozva a naptárban, ott termett a hideg decemberben, és mindegy mit mondott, csak ez jutott újra meg újra az eszembe: tündéri. Kicsi és légies és kicsi…
A harmadik produkciónál röviden felidéztem a családfámat, magamhoz hasonló ritka marhát kutatva őseim között, mert nem elég, hogy elvállaltam ezt a sok mindent, de miután vállon veregettem a főszerkesztőt, biztosítva felőle, hogy profi, előrelátó meg minden, amiért sorrendet is nyomtatott, megnyugodva magára hagytam a papírjaival. Ültem tehát a sorban. Sorrendetlenül, többször emlegetve Istent különböző kontextusokban.
Akkor megláttam, hogy a két székkel odébb ülő Pálóczi Antalnál sorrend van! Kínomban legalább másfél dioptriát javult a látásom. Rázoommoltam a papírra, ekkor megint eszembe jutott Isten, Úristen, ÚRISTEN! Én jövök!
Reméltem, hogy a Jolis duettel kezdhetek, borzasztónak tűnt felállni oda, csak úgy… egyedül, de hát a parancs, az parancs (anyád, főszeri!).
Bátai Tibor verse. A cím oké. Hang nem remeg, mikrofon nem leharapva, első három sor kész, én is kész vagyok. Az oszlop felől fekete-fehér ruhás hölgy intéz rövid monológot fennhangon a főszerkesztőhöz. Na bumm. Legalább nem beszélek egyedül, gondolom, de hát skandalum, nem hallom magam tőle. Pedig hát na! Ha néhány percben is, de Tanár Úr, én készültem. Bárd.
Kissé összecsomózódott nyelvvel, intenzív őszüléssel a festék alatt és három esküvel, hogy alkalmasint Bátai Tibinek nagy-nagy tábla csokit (Bocit, persze, adjunk a stílnek) veszek engesztelésül, lebotorkálok a színről.
Hangok, szerzők, háttérképek, láng lelkű poéták… Jut eszembe: hát térképet kellet volna mellékelni Juhász Laci meghívójához, úgy odaért volna kezdésre, de azért imádtam, egyrészt sokkal rosszabbul lát, mint én, és a haja is elég… ööö… egyedi, ha még egy kicsit kövérebb is volna…
Aztán meglepődolog történt. Valahogy más lett minden. Valahogy belekerültem az estbe. Nem úgy, ahogy addig. Nem nézőként, valódi része lettem, s nem a szereplés fizikai ténye miatt, valahogy közös lett a vérkör, valahogy egy szívként dobbantunk, pegazusok repkedtek, törékeny asszonyok hajoltak soványka gyermekek fölé, bölcsek töprengtek borostát sercegtetve, szerelmesek rebegtek egymásértimát.
Nem voltak idegenek, minden szó otthon volt köztünk. És az a lámpa… talán az első toronyesten, akkor rég… talán akkor is épp ez a lámpa vont fénybe egy szakállas alakot, aki most a pult sarkánál ült láthatatlanul, olykor beleivott a sörébe és bólintott. Valahogy így… gyerekek.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.07. @ 08:41 :: Nagy Horváth Ilona
