Böröczki Mihály - Mityka : Papírdarabok

Nyomtatás

Nem köt le semmi. Nem szeretek semmit.

Az egész világ rámátalkodott.

Anyámtól – későn – szemüveget kaptam,

ha régim törik, ez még egy darabban

himbáljon fényt. De belevakulok

ebbe a csóró, s gazdagvert világba,

nekem nem futja ceruzámnál másra,

lopott papírra. Túlfelén egy versem,

így fele éltem így-úgy visszanyertem,

nem ülök törvényt – jog szerint vagyok,

s rám nem vetnek követ, ha meghalok.

          Fogy a papírom. Egyre fogy,

          azon tűnődöm – merre, hogy?

          Miként szerezzek oly papírt,

          amire csak az Isten írt,

          vagy Mózes tábláit talán

          véssem a semmi asztalán?

          Nincs merszem! Odavétkezem,

          ahova tollat tesz kezem,

          vésőm csapódik – döng a szó.

          Megnyugtató. Megnyugtató?

Tulajdonképpen egyre megy,

hogy két a két és egy az egy,

tulajdonképpen bíztató

két kötőjel között a szó,

tulajdonképpen képpen is

lényegtelen, hogy éltem is,

hogy volt kezem, lábam, hajam,

hogy fölkeresgettem magam,

csapódtam össze-visszaképp,

ha menni köllött – álltam épp,

a kimondott szóm nagyra nőtt,

öt ‘T’-vel írtam múlt időt,

és mindent másképpen, ha úgy,

de soha nem voltam hazug,

élt életembe belefér,

hogy csöpp vagyok – ki enni kér,

ki bőgni mer, ki jót remél,

ki megáll minden semminél,

s kis szívcsücskében egyre megy,

hogy két a két, vagy egy az egy.

          Ma sokat írtam. Összes rossz sorom

          fonott falusi kosárba dobom,

          majd megszagolom – mit az isten ád –

          a kosár hántolt vesszőillatát,

          s mit hatvanéves fejjel nem merek,

          jaj, hadd legyek a klottgatyás gyerek,

          hadd érezzem, hogy meztéllábasan

          a tarlón szánkázom végig magam,

          hogy ujjam-lábam között pözsg a vér,

          és minden-minden épp az égig ér.