Ezen a nyáron történt. A lányom munkából hazafelé igyekezett, s közben felhívott, hogy a közelünkben lév? kisboltból, hozzon-e valamit? Már nem emlékszem mit kértem, de meg kellett állnia vásárolni. Mikor hazaért, azonnal elmesélte, hogy a bolt el?tt megetetett egy kutyát, már napok óta a környéken kóborol. Nem lepett meg, mert ? is, apja is úgy jár dolgozni, hogy a csomagtartóban mindig van egy-egy konzerv, cicáknak, és kutyáknak való szárazeledel nylonzacskóban, és egy üveg víz. Mindketten sajnálkoztunk, hogy id?r?l-id?re mennyi állat kerül az otthonából az utcára sorsára hagyva, illetve a segít?kész emberek jóindulatára bízva.
Napok teltek el, s az egyszeri etetésb?l, mindennapos rendszer lett. Többször próbálta nekem megmutatni a kutyát, de olyankor éppen valahol másfelé járt. A kisbolt tulajdonosától megtudtuk, hogy négyen-öten is hazavinnék, de még a lányomnak sem engedte megsimogatni magát, aki már több mint egy hete etette. S?t! Oda sem ment a letett ételhez, amíg ? be nem ült az autóba.
Egyik nap, a frissen kimosott ruhát teregettem az udvaron, mikor a szomszédasszonyom szintén megjelent egy kosár ruhával. Miután üdvözöltük egymást, elmondta, hogy nagyon dühös, mert a városba kellett volna mennie, de amikor elindult a buszmegállóhoz, az utcából kifordulva meglátta a nagy vörös kutyát, amelyik egy ideje rettegésben tartja a környéket. Én nem tudtam, mir?l beszél, amit jeleztem is felé, mert addig valóban nem hallottam róla. Eltelt egy hét, és egy délután kint ültem a konyha mögött lév? teraszon, gyönyörködtem a mögöttünk lév? erd?ben, melyet hátulról ragyogott be a hanyatló nap, s így a levelek aranyszín? kontúrban ragyogtak. Mivel egy sport- és egy katonai reptér között lakunk, sosem lehet tudni, mikor mi repülhet az ember felé, amit feltétlenül látni kell, a távcs? mindig mellettem várja a padon, hogy felkapva közelebb hozza az aktuális látnivalót. A két kutyánk, a bokrok alatt h?sölt, mikor megjelent a hátsó kerítésünk mögött, és az udvar felé nézel?dött. Úgy negyven méter hosszú a kertünk, így felkaptam a távcsövet, hogy jobban lássam. Az els? közelképben leny?gözött a szépsége. Úgy másfélszer akkora volt, mint a Németjuhászunk, teste sárga volt a farkától a fejéig, az orrnyergét?l fekete, s a szeme körül fekete álarcot viselt. Alig bírtam betelni a látvánnyal. Nagy bundás farka a hátára kunkorodott, és az egész kiállása er?t, büszkeséget sugárzott. Valósággal leny?gözött. Pár perce figyelhettem, mikor szomszédasszonyom valamiért kiszaladt a melléképületükbe.
– Julika! Nézd, milyen gyönyör? az a kutya ott hátul! – mutattam a hátsó kerítés felé, miközben felálltam a padról.
Julika odafordult, majd csodálkozva, és mérgesen válaszolta:
– Ez az a kutya, amelyikr?l beszéltem valamelyik nap. Miatta fordultam vissza.
– Ez? – lep?dtem meg. – De hát olyan szép.
– Szép, bár pár kiló elférne rajta, de veszélyes.
Pár pillanatig még nézte, majd visszament a házba. Döbbenten ültem vissza, s a kutya tovább állt. Délután miután a lányom hazatérve beszámolt a napjáról, meséltem neki a kutyáról.
– Eljött idáig? – kérdezte csodálkozva.
– Tudod kié? – kérdeztem.
– Azt etetem már két hete, tudod, meg akartam mutatni. Többen elvinnék, egy jelentkez? telefonszámát fel is írtam, ha nekem engedi magát egyszer megsimogatni, és megfogni, felhívom és hazaviszi.
– Az jó volna, akkor biztos jó helyre kerülne. Remélem sikerül! Kár lenne érte, hiszen csodaszép.
A következ? héten, egyszer engedte magát megsimogatni a lányomnak, de amikor hátralépett megdörzsölt a cip?je talpával egy kavicsot, erre a kutya megijedt, és elszaladt.
Egyik nap, be kellett mennem a t?lünk úgy tíz kilométerre lév? városba, pár dolgot elintézni. Hazafelé jövet, láttam a kutyát. Egy asszony után ballagott, a fülei lesunyva, a farka behúzva a lábai közé. Örültem, hogy autóban ültem. Lehúzódtam, tudtam, hogy az asszony a következ? utca els? házában lakik, így megálltam, megvártam, míg épségben belépett a kapun.
Azon a héten többször megjelent a kertünk mögött, megállt, benézett s id?nként a mi két ház?rz?nkkel jól megugatták egymást. Aztán eljött a hétvége. Péntek este hazajött a férjem vidéki munkájából. Szombaton délután, amikor kicsit csökkent a h?ség, az udvaron tettünk-vettünk. Megjelent a szép állat.
– Szegény – szólt a férjem –, nem tudom, hol tud inni ebben a h?ségben – mondta, majd hozott egy eldobható tálat, kitette a kapun kívülre, és öntött bele vizet. A kutya, azonban ahogy meglátta közeledni, a kezében lév? tállal sem tör?dve elrohant.
– Majd visszajön – mondta párom, és elnézett az udvar mögé, ameddig csak ellátott.
– Itt van mögöttünk a Tisza nem messze – mondtam –, lehet, hogy oda jár le inni.
Vasárnap délután visszaindult férjem, a távolabbi nagyvárosba dolgozni, hogy elkerülje a hétf? reggeli kamioncsúcsot. Hét óra körül indult, a nap még javában sütött. Miután bezártam mögötte a kaput, elindultam a járdán a ház felé. A szélénél ott ült Kathy, a németjuhászunk és a két éve Karácsonykor az utcáról hozzánk került Foxi keverék, Kicsi a lányunk szerzeménye. Lehajoltam, mint mindig, ha mellettük mentem el, hogy megsimogassam ?ket. Mikor felegyenesedtem, megh?lt bennem a vér. Úgy három méterre t?lem, a házunk sarkánál állt a kutya, és egyenesen a szemembe nézett. Vannak helyzetek, amikor egy ezredmásodperc alatt, gondolatok tömkelege fut át az ember agyán. A kertünk hátul egy kb. két méter magas drótfonatból készült kerítésben végz?dik, felette két sor szögesdróttal a hívatlan látogatók ellen. Közepén kétszárnyas nagykapu, mely lakattal záródik. Hogy jött be, és hogy mert bejönni, amikor háromheti etetés után még csak meg sem simogathatta a lányom? Mit csináljak? Tudtam, ha hirtelen mozdulatot teszek, vagy rákiáltok, esetleg rám támad.
Rendes beszédhangon, de határozottan így szóltam hozzá:
– Te nem itt laksz, menj ki!
Legnagyobb meglepetésemre megfordult, és elindult a kert hátulja felé. A fák, bokrok takarásában el is t?nt, így baj nélkül úsztam meg a találkozást. Azonban a viselkedése megzavart. Úgy egy óra múlva két tálban f?tt marhabels?séget vittem ki a kutyáinknak. Az idegen a ház végénél, a szomszéd és a köztünk lév? kerítés mellett állt. Nézte, ahogy a tálakat letettem. Megijedtem, nehogy rátámadjon a kutyáinkra az ételért, de nem mozdult. Bezártam a járda melletti kiskerítés kapuját, mely arra szolgált, hogy a hozzánk látogatókat ne ugrálják össze, így elkülönítettem Kathyt?l, és Kicsit?l. Bementem, és egy nagyobb etet?tálat jól megpakoltam a maradék hússal. Mikor kiléptem a házból, ugyanott találtam. Nézte, ahogy a mieink esznek. Kiléptem a kiskapun, és letettem a tálat.
– Gyere enni! – biztattam, de csak nézett rám, nem mozdult.
Bementem a házba, de alig vártam, hogy az ablakhoz érjek, és láthassam, mit csinál.
Belehajolt a tálba, és csak id?nként nézett fel, nem fenyegeti-e veszély. Mikor kés?bb kimentem, már nem volt sehol, csak a tál tátongott üresen. Megnyugodtam, hogy legalább aznap jóllakott. A mi két kutyánk, minden évszakban a házon belül alszik, a szélfogó ajtó keretébe kis léckaput szereltünk, így az el?tér kényelmes helyet biztosított nekik. Este, mikor behívtam ?ket aludni, körülnéztem, de nem láttam, bár a sok bokortól nem látható át a kert. Délel?tt sem került el?, sem belül, sem kívül a kert mögött. Nem értettem miért, de valahogy aggódtam érte. Dél körül jött a postás, az ugatásra kinéztem, láttam tovább haladni. A h?séget Kathy és Kicsi szintén az el?térben vészelik át, aludtak, míg átléptem rajtuk, hogy a postaládát kiürítsem. A kerti csap a házunk el?tt foglal helyet, s hogy ne csúfoskodjon, sövénnyel ültettük körbe. Tavaly a harmadik kutyánk – aki a szabadságot választotta egy, a kerítés alatt kapart lyukon keresztül -, a nyári h?ségben gödröt ásott a kerti csap betonozott aljának oldalába. Ahogy a járdán haladtam a kapu felé, a szemem sarkából mozgásfélét érzékeltem. Odanéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A gödör széle felett, a sövény töve között egy szempár csillogott rám. Akkorát nevettem, hogy valószín?leg az utca végén is hallották.
– Ezt nem hiszem el! – mondtam hangosan, mert abban a pillanatban jöttem rá, hogy a hívatlan vendég egyszer?en átvert. Nem kiment, hanem elbújt. Leny?gözött az okossága. Nevetve mentem be a házba, nem szóltam hozzá, nem akartam, hogy megijedjen. Többször kinéztem, s láttam a feje tetejét. Jó h?vöset talált, a harminchat fokos melegben, bár nem is sejtettem, hogy az a gödör akkora. Kíváncsi voltam, mikor jön el?. Este szokás szerint kivittem a vacsorát a két kedvenceinknek, és elkészítettem az övét is. Amint letettem a tálakat, és a kutyáink falatozni kezdtek, kibújt a sövény túloldalán, biztos, ami biztos alapon, majd odament a kerítés mellé, csakúgy, mint el?z? este.
– Gyere enni! – néztem rá, de nem mozdult. Ismét biztattam, mire két-három lépést közelebb lépett, de a szemét le nem vette rólam. Lassan lehajoltam, s mire letettem a tálat, mellettem állt, és ami ezután történt, arra igazán nem számítottam. Megnyalta a kezem, ahogy a tál leért a földre. Bevallom h?siesen, a szemem teleszaladt könnyel, mert abban a pillanatban megértettem mindent. Ez a „rettegett” jószág egyszer?en szeretetet, és gondoskodást keresett, amit az utcára kerülve hirtelen elvesztett. S mivel az ember, akit?l fél, megpróbálja elzavarni, ha elég bátor arrébb rúgni, rosszabb esetben elpusztítani, ennek a szegény állatnak az utóbbi hetekben csak üldöztetésben volt része. Azért ment mindenki után, mert reménykedett, hogy valaki megérti a szemével közölt szavait, mert bizony az állatok beszélnek hozzánk, csak kevesen értik meg a beszédüket. Megsimogattam a fejét, megveregettem a vállát, s hogy ne zavarjam, csak halkan mondtam újra: – egyél! Egyél nyugodtan!
Leültem a lépcs? támfalára, és néztem, ahogy eszik. Miután befejezte, hálából belém törölte a száját, és össze-vissza nyalta a kezem, azt sem tudta, mit csináljon velem. Örült, mert megértettem, mit szeretne. Kicsi mögém bújt, s Kathy nem bántotta, csak a szokásos féltékenységb?l származó morgások jelezték, hogy éppen meghúzza a határokat a jövevénynek. Pár nap alatt sok mindent megtudunk egy kutya viselkedéséb?l. Ami a legmeglep?bb volt, ez a kb. negyvenkilós állat, valójában egy nagyra n?tt csecsem?, vagyis még kölyök volt, hihetetlen humorral f?szerezve. Kedvenc játéka volt, miután rájött, hogy Kicsi fél t?le, hogy fölé állt, majd óvatosan lefeküdt, maga alá lenyomva a Kicsit, az mozdulni sem mert, ezután oldalról húzgálta a fülét, bekapta az egész orrát, de arra mindig vigyázott, hogy ne okozzon fájdalmat. Napok teltek el, s ? egyre jobban itthon érezte magát. A lányom felvetette, hogy nevet kellene adni neki. Gondolkodtunk, de nem is t?nt annyira egyszer? feladatnak. Én a Lobo-ra gondoltam, gyermekkorom remek filmélménye alapján, mely egy farkasról szólt. Kipróbáltuk.
– Lobo! – szóltam felé, mikor egyszer szemben állt velünk. Erre megfordult, és maga mögé nézett, gondolom azt hitte, hogy Lobo valahol mögötte áll. Hatalmasat nevettünk, és letettünk a Lobo névr?l. Aznap egyszer?en kutya maradt. Aztán egyszer csak nem tudom, honnan jött az ihlet, Rocconak szólítottam, s ez telitalálat volt. Nemcsak hátranézett, de oda is jött hozzám. Az els? hétvégén a beköltözését követ?en, a férjemmel vásárolni indultunk. Mikor bezártam a kaput, Rocco ott állt belül, s a szeméb?l ezt olvastam ki:
– Hová mész? Itt hagysz? Ki fog nekem enni adni? – kérdezte, kétségbeesve.
– Sietünk vissza, ne félj! – mondtam, míg beültem az autóba.
Hazatértünkkor, határtalan volt az öröme. Nagyságra már nem n?tt, de meger?södött, robosztus kutya lett bel?le. A játékossága töretlen, a szeretete irántunk határtalan. A minap, délel?tt f?ztem, s míg vártam, hogy felforrjon az étel, a téli nap, mely beragyogta a mögöttünk lév? havas gátat, erd?t az ablakhoz csalt. Rocco, a konyha mögötti, kis, derékig ér? kerítéssel, kapukkal lekerített pihen?részben a kerti asztalról próbálta levenni a rossz diókat. Kinyitottam a teraszajtót, s kiszóltam:
– Te mit csinálsz itt? Nem mész ki azonnal? Tudod, hogy ide nem jöhetsz be!
Erre elfutott a hátsó kiskapuhoz, mellette, ahol a feszít?drótot a beugráskor kissé lenyomta, kiugrott, és rohant el?re, a bejárati ajtó felé. Kíváncsi voltam, mit csinál, így kinyitottam az ajtót. Ötven kiló szeretet zúdult be rajta, s össze-vissza nyalva a kezeimet, azt mondta a tekintete:
– Soha többet! Esküszöm, hogy soha többet nem megyek be oda, csak ne küldj el!
Megfogtam a pofiját két oldalt, s nyugtatóan így szóltam:
– Jól van, nem történt tragédia, csak ne menj be oda! – s lehajolva, homlokához nyomtam a homlokom.
Ahogy felegyenesedtem és elengedtem a fejét, rám nézett. A szeme nevetett, és mosoly szaladt körbe a fején.
– Igen? Akkor jó! – olvastam a szeméb?l, s kiszaladt az ajtón, a többiekkel játszani.
Mondom, imádni való.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.19. @ 14:55 :: Tara Scott
