Egy percre fény önti el a szobát, látom a lakktól lekopott parketta feketés széleit, ahogy a vizet szomjasan magába szívja, majd hirtelen nagyot durran a villanykörte, és szikrázva hullik alá a sötét szobában, akár egy apró tűzijáték. Az ágy mellett vannak a ruháim, így kénytelen vagyok visszamenni és megkockáztatom, hogy a meztelen talpamba üvegszilánkok kerüljenek. Úgy lépkedek lábujjhegyen, mintha tudnám, hol vannak az égő darabjai, de mielőtt az ágyhoz érnék egy éles fájdalom fut át a talpamon, ahogy a szilánk felrepeszti a vékony bőrt.
— Hogyazazúristenit! — kiabálom felfelé és nagyot csapok a vizes ágyra. Olyan mintha valaki odapisilt volna.
Az öngyújtót lekapom az éjjeliszekrényről, pislákoló fénynél jóga pózban valahogy felfelé fordítom a lábam, hogy lássam, hol a szilánk. Persze semmit nem látok, csak a vércsíkot, ahogy utat vág magának a talpam redői között. Végigsimítom a bőrt és most az ujjam is elvágom amikor megtalálom. Dühösen tépem ki. Papírzsebkendőt szorítok rá, majd ráhúzom a zoknim, úgy bújok a nadrágomba és a cipőmbe. Persze az is teljesen vizes. Káromkodva rántom magamra az ingem, és már bátrabban vágok át a sötét szobán, egyenesen az előszobaajtóig, amit felrántok, és a halványan megvilágított lépcsőházban elindulok a fölöttem lévő emeletre, miközben azon gondolkozom, hogy mit fog szólni a fekete fiú, ha reggel hazaérve meglátja, hogy minden csuromvíz a lakásában.
Mondjuk, nem én tehetek róla, de akkor is úgy érzem, mintha az én hibám lenne, már bánom is, hogy bekéredzkedtem hozzá éjszakára. De egyetlen hostel sem volt már ilyen későn nyitva ő meg öt sör után azt mondta, hogy haver, gyere hozzám, nem lesz semmi gond. Én úgyis éjjeliőr vagyok az építkezésen, aztán reggel keresel magadnak valamit. Két dolcsit kért, nem rossz üzlet. Erre összevizezem az ágyát…
A valaha kékre festett kopott ajtó alól is folyik a víz. Mi az úristent csinálnak ezek fönt? Vagy elmentek nyaralni a csapot meg nyitva felejtették? Dörömbölni kezdek, lehullik néhány festékdarab, az öklömre is tapad belőle néhány. Semmi válasz, de a mellette lévő ajtón kilép egy rózsaszín pongyolás öregasszony a fején hajcsavarókkal és rám vakkant, hogy mit képzelek? Mutatom a vizet a lábam alatt, az meg vállat von, becsapja az ajtót. Persze, nem az ő arcára csordogál a mocskos plafonról a másik lakás mocskain átfolyó víz, hanem az enyémbe.
Dörömbölök újra, majd próbaképp elfordítom az ajtó gombját… az enged. Beszólok, hátha valaki előbújik. Nem mennék be szívesen, ha valami kétszáz kilós izomagy lépne a szűk előszoba folyosóján elém, de mivel senki nem válaszol, tovább megyek, lábam alatt tocsog a víz, keresem a forrást, ahonnan előtör. A lakás elrendezése ugyanaz, mint a fekete srácé. Látom, a fürdőszobaajtó alatt vékony csíkban kiszüremlik a fény. Bekiabálok, hogy van-e ott valaki, de senki nem válaszol, azonban hallom, hogy a csapból folyamatosan csobog a víz és folyik tovább az ajtó alatt, egészen az edzőcipőm fehér orráig, és akkor veszem észre, hogy színe van a víznek, mégpedig piros, először enyhén piros majd egyre sötétebb piros.
Nem gondolkozom tovább, hanem benyitok. Egy apró vézna lány ruhában fekszik a kádban, körülötte minden csupa vér, ami lassan szivárog a víz alól a felmetszett csuklójából. A lány hulla fehér, talán már nem is él, de odapattanok és kirántom a vízből az élettelen testet. A súlya akár egy gyereké, de látszik az arcán, hogy már közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz. Berohanok vele a szobába, lerugdosom a sörös dobozokat az ágyról, majd ráfektetem és felkattintom a villanyt. A köntöse ott lóg az ágy egyik szélén, kirántom belőle a vékony övet, és a csuklójára kötözöm, hogy megszűnjön a vérzés. Felemelem, hogy még véletlenül se folyjon több vér ki ebből a testből, végül az öv másik végét a falilámpa tartójára kötöm. Most úgy néz ki, mint valami szexuális játékot játszottunk volna, ami rosszul sült el.
Körülnézek, felfedezem a telefont az asztalon. Tárcsázom a 911-et, dadogva elmesélem, hogy mi történt, de amikor a pontos címet kérdezik, akkor elakadok, mert fogalmam sincs. Mondom a nőnek, hogy várjon egy percet és átrohanok az öregasszonyhoz. Az először nem nyit ajtót de, kitartó vagyok, úgyhogy résnyire nyitja, a biztonsági lánc mögül néz, mit akarok. Kérdezem a címet, az meg gyanúsan méreget, majd végül elmondja. Meg sem várom, hogy befejezze, már rohanok is vissza a telefonhoz. Szerencsére megvártak a vonal másik végén, és miután elhadarom a címet, azt mondják, nézzem meg, hogy él-e még a hölgy. Ráteszem a nyakára az ujjam, ahogy a mentős mondja, de nem érzek semmit, bár ideges is vagyok, a saját vérem lüktetését inkább érzem az ujjamban, a karomban, a fejemben. Aztán kifújom a levegőt, újra odateszem mindkét ujjam a nyaki ütőérre, vagyis ahol sejtem és érzek valami enyhe lüktetést. Gyorsan mondom, hogy igen úgy néz ki, hogy még él. Erre azt mondja, hogy igyekeznek és leteszi a kagylót.
Most eszmélek csak fel, hogy még csobog a víz a fürdőszobában, berohanok, elzárom, majd visszamegyek a lányhoz. Körülnézek a szegényes kis szobában. Semmi extra, vasalódeszka, magnó, tévé, néhány felbontatlan sör, sok üres doboz mellette. Hamutartóban csikkek bűzlenek.
Fényképen akad meg a szemem az asztalon, az egyik sörösdoboz alatt. Felveszem, lefejtem róla a ráragadt dobozt. Fény alá tartom. A lány van rajta, kicsit élénkebb színben, mint most, kezében apró karamell színű kislány, mellette fekete bőrű pasas pózol. Úgy néznek ki, mint egy család. Lehet, hogy elhagyta a nőt a pasas, de hol a gyerek? Átmegyek a másik szobába, tele van ruhákkal, bőröndökkel, egy összecsukható gyerekágy a szoba sarkában, egyik szélén hosszú fülű nyúl lóg le.
Hol vannak már a mentősök? Idegesen járkálok fel és alá a szobában, végre meghallom a mentő hangját, látom, a kék villogó a ház bejáratánál bevilágítja az egész utcát. Felrántom az ajtót mikor hallom a liftet megállni és hagyom, hogy a szobába vonuljon a három mentős a felszerelésével. Húsz perc sem telik bele a lány már a hordágyon, bekötözve.
— Szerencséje van, hogy megtaláltad! — mondja az egyik pasas. — Alig maradt benne élet.
— Mi lesz vele? — kérdezem.
— Kap vért és hamarosan jobban lesz… testileg — húzza el a száját.
— A fiúja vagy? — néz végig rajtam. — Nem, csak a szomszéd ismerőse.
— Értem. Akkor nem tehetsz róla — veregeti meg a vállam, én meg hülyén vigyorgok.
Elmennek, én meg kilépek utánuk a lakásból. Az öregasszony kinéz, kérdezi, hogy meghalt-e a lány. Mondom, hogy nem. Azt mondja, pedig talán jobb lett volna neki. Két napja, hogy azonosítania kellett a barátját és a kislányát, akik egy autóbalesetben meghaltak.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.10. @ 11:53 :: Braun Krisztina
