Sonkoly Éva : Telefonbeszélgetés

Kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, aztán próbáljuk elmesélni röviden egy év fontos eseményeit. Vagy megfordítva. Mikor hogy, a vége a boldog, békés karácsonyi kívánság, s a remény egy boldogabb új esztendőben.

Ezúttal azonban furcsa volt a hangja, kérdeztem is.

— Mi a baj?

— Te mindig olyan becsületes vagy, nem is tudom, hogyan mondjam — hangzott bizonytalanul.

— Tudod, hogy igyekszem mindenkit megérteni. Téged pedig különösen. Nemigen vannak titkaink egymás előtt — biztattam.

— Tudod, két éve meghalt a férjem — sóhajtott mélyet.

— Emlékszem, infarktus volt — mondtam, s vártam a történetet.

— Az még abban az évben, nyáron történt, a munkahelyén. Szegényt már csak holtan láttam viszont. Reggel elmegy valaki dolgozni, aztán… Érted te ezt?

— Értem — válaszoltam. — A veszteséget értem, érzem.

— Tavaly már el akartam mesélni. A munkatársa értesített, Lajos. Még örültem is, amikor jött — elhallgat. — Ez egy régi történet, majd… Azóta élek egyedül. Két hosszú év, nagyon nehéz. Most még nehezebb lett minden. Mintha nekem nem járna a karácsonyi békesség… — síró hangot hallottam.

— Mi a baj, mondd már! — kértem.

— Istvánt tisztességgel eltemettem, de ez nem volt elég a sorsnak. Büntet, most, két év után — sírt tovább. — Lajost tíz év óta ismerem, régi barát…

— Tudom, mesélted, de mi ezzel a baj? Jó, hogy van valaki, akivel beszélgethetsz régi dolgokról.

— Azt hiszed? A baj ott kezdődött már régen, hogy nemcsak beszélgetünk mi, már tíz éve tart köztünk valami titokban.

Hallgatok, mert meglepődtem. Tíz éve, egy évtizede…

— Itt vagy még? El kell mondanom csak neked. Most derült ki, hogy István mindent tudott.

— Nem biztos az — vígasztalom.

— A legjobb barátnőm mondta, pár napja, most, karácsony előtt. Milyen barátnő az ilyen? — fakadt sírva újra Édua. — Félek, én okoztam a halálát is, én, mi, Lajossal.

— Nem tudhatod biztosan, lehet, hogy a barátnőd sem mondott igazat.

— Dehogynem, ő olvasta Lajos feljegyzései között. Nekem is megmutatta…

Hallgatok. Sokáig. Sok volt ez nekem, így karácsony előtt.

— Nem túl sűrűn találkozunk mi Lajossal, úgy kéthetente. Csak fogjuk egymás kezét, gyertyfény mellett. Iszunk egy forró csokoládét, vigasztaljuk egymást — meséli.

— De Édua?! Tíz éve?

— Kérlek, ne ítélj el. Az a tíz év életem legszebb ajándéka. Most meg tönkretették. Lelkiismeret-furdalással élek. Már beszélgetni sem nagyon tudunk Lajossal.

— Neki elmondtad, hogy István tudta?

— Nem mertem. Legalább ő éljen nyugodtabban, mint én.

— Úgy él? — kérdeztem.

— Mit tudom én, azt érzem, hogy valami más lett közöttünk, nagyon más. Tudsz tanácsot adni? Mit csináljak?

— Talán oszd meg a nyugtalanságod okát Lajossal. Gondolom, megért. Tíz év nagy idő, van, ami összekössön titeket. Aztán miért nem terveztek mondjuk közös karácsonyt?

— Hogyan tervezhetnénk? Nem mondtam, Lajosnak felesége van!

— Nem, erről nem szóltál — akadt meg a lélegzetem.

— Ugye, nagyon elítélsz te is? — kérdezte sírva.

— Én? Hogyan tennék ilyet?

Régen találkoztunk Éduával, de most is előttem van. Kicsit molett, életvidám teremtés. Olyan folyton boldog mosollyal, csillogó szemekkel.

Mikor a jókívánságok után elköszöntünk egy évre, már tudtam, azokban a szemekben valami fény megtört…

Sajnálom.