(EGY ÁLOM, EGY MŰVÉSZNŐ, VAGY AMIT AKARTOK)
Ha visszagondolok rá, magam elé idézem, bájos arcába hulló sötét hajának függönye mögül, mindig szomorúságot varázsol rám. Kis otthonából, a tükrös szoba, vadnyugati játékszalon, szecessziós polgári lakás zsúfolt egyvelegéből visszainteget, magához hív. Rám függeszti tágra nyílt, csodás szemeit, vonz, bűvöl, hív, sürget. Mennék is, csak nem tudom mikor és merre?
Talán most, ezen a borongós őszön induljak vissza a szemerkélő tavaszi esőben mellettem járó halk lépteihez? A rakpart szélső kövein jártunk, már-már a víz felett lebegve. Annyira a szélen, hogy ha talán a kis topánka botlik, megcsúszik, szép románcunkat elvitte volna a víz. Így, az idő, az évek sem mosták el, most is a szívemben koppannak a léptei.
Majdnem egy ruháskosár válaszlevelet kaptam. Az újsághirdetésben azt ígértem minden levélre válaszolni fogok, de hát ez lehetetlen lett volna. Sorra kézbevettem néhány testes borítékot és megpróbáltam mögéjük képzelni azokat, akik írták. A kerek betűkkel kalligrafált, vastag ígéretekkel kitömött postai küldemények, bíborvörösre lakkozott, karomszerű ragasztott műkörmök, villogó-csillogó briliánssal ékített virsli-ujjak képzeletét keltették bennem. Ó, a túlsúllyal birkózó nők szerző és megtartó, sóvár, mohó, kapzsi kezei! Ezeket ki sem mertem nyitni. A szálkás, hosszú, lendületesen rohamozó betűkkel írottak domináns, erélyes, parancsoláshoz, követeléshez, birtokláshoz szokott túlemancipált, vagyonos hölgyek villáit, nagylakásait, imádott autóit, féltett antik bútorait, drága szőnyegeket, értékes nemzetközileg jegyzett képeket takarták. Nem szerettem volna a cipőimet az előszobában lerakni. Mosott, tiszta zoknim még volt, de a fogasra akasztott, kifeslett bélésű tavaszikabát, a foszladozó gyapjúsál úgy is árulóm lett volna. Ezek azonnal leleplezték volna az én meztelenségemet. Egyet azért felnyitottam:
Hájas bájam, fehér májam, két butikom, kertes házam… hoppla hó!
Midi autó, Gazdag-rét, kamatozó bankbetét… nosza te!
Én cselesen adtam-vettem… két férjemet eltemettem
Nem iszom és nem dohányzom, és ezt neked sem ajánlom
Nincs gyerek, sem pereputty, sem kamaty… csak kutykurutty.
Arra gondoltam, legjobb lesz, ha többet már nyitok fel, megspórolom magamnak a csalódásokat. Mikor beléjük túrtam, kecsesen, mint a tengerből kilépő Aphrodité, úgy bukkant fel a mélységből egy kis, nefelejcsvirággal ékesített, pehelykönnyű, halványlila levélke. Kiemeltem, mint egy kíváncsi kiskutya megszaglásztam, körbeszimatoltam. Félénk, az avar között rejtőző ibolya illata volt, de mögötte a vágyakozó gyöngyvirág, a felkínálkozó jácint, húsos szirmait kitáró trópusi orchidea kisugárzása érződött. Kerestem rajta a feladót, de nem volt feladó. Vagy volt, csak nem hittem neki? CSACSÓ, így egybeírva ez a szó gyerekes, értelmetlen butaság, mégis megérintette a lelkemet. A boríték olyan légies volt, hogy arra gondoltam nem is lehet benne levélke. Egyetlen lapra nem fér fel ígéret, fogadkozás, felsorolás. Egy lapra csak megtörhetetlen esküt vagy szent fogadalmat lehet írni. Hosszú ujjú keskeny kis kezecskét — kacsónak mondták a régiek — álmodtam magam elé holdas, rózsaszín körmökkel. A címzést a múlt századból itt maradt, ma már sehol sem kapható, égszínkék MÜLLER tintával írták. Olyan izgalom fogott el, mint egy szerelmes kisdiákot, nem hagytam időt magamnak tollkésért nyúlni, feltéptem.
Ujjbeggyel formált, egymás kezét fogó apró betűk sorakoztak előttem — régvolt gyermekkorom emléke, zsinórírás — így üzent szerelmet az idők iszapjába merült múltban az összefarigcsált, tintafoltos, zöld iskolapad alatt kézről kézre adott kockás irkalapokon Tóth Évike és ő is mindig rajzolt virágot az üzenet végére. Most a lapon csak ennyi állt: CSÓKAVÁR ASSZONYA CSÓKRA VÁR. Ja! Meg egy hatjegyű telefonszám. Mert amit most elmondok olyan réges-rég esett meg, hogy, akkor még a nagy világvárosban is elég volt egy ember mögé ennyi: Hat szám.
Egy 1942 évszámmal jelzett lukas vas húszfilléres volt még a zsebemben. A többi pénz elment a légvárakra, amiket a hirdetésben ígérgettem.
Gyalog kapaszkodtam fel a meredek budai kis utcán. Ha lett is volna autóbuszra pénzem, erre a vidékre nem volt járat. Akik itt laktak autót, sofőrt, szakácsnőt tartottak A magasra emelt kőfalakból kovácsoltvas lándzsák meredtek felém, félni kezdtem, de Csókavár asszonya már telefonon jelezte, hogy ő csak egy kis udvari kertészlakot bérel. Azért óvatosságból bekukkantottam. A falra felfuttatott folyondárba verebek fészkeltek, az elvadult kis kert kóbor macskák menedéke volt, a bokrok alján rigók futkároztak. Emlékszem tetszett, az első pillanattól kezdve szívem csücske lett Csókavár.
Már fiatalon is szerettem a hervadást, az elmúlást. Bóklásztam a sírkertekben, évszámokat, neveket olvasva próbáltam mögé látni az életnek, sorsokat képzeltem el. A kidobott, rózsacsokrot felvettem a földről, néhány lehullott, megfeketedett szirmot szétmorzsoltam az ujjaim között, szagolgattam, azután óvatosan mintha egy halott madárkát temetnék, letettem valamelyik üres útszéli padra, vagy lombját hullató fa tövébe.
Dróton futó, húzós, cérnahangon csilingelő kapucsengő hangjára ő maga Csókavár asszonya jött ki, nyitott ajtót. Szótlanul engedett előre botladozni. Mintha egy leporelló mesekönyvbe léptem volna be. Emlékeztem rá, hogy ezt én már olvastam valahol. Vagy olyan rég esett, hogy nem is én olvastam, hanem az anyám olvasta fel nekem? Az ódon bútoroknak, a képeknek a falon, a szobácskának, mindennek, neki magának Csókavárnak otthonos rózsa, madárka, fapác illata volt. A falakra akasztott kalitkákban füttyögő kanárimadarakból, pintyekből szállongó tollpihék puhasága érződött mindenen. Csókavár asszonya művésznő volt, jó harminc évvel idősebb nálam, festett, faragott képei szobrocskái csodálatosak, elképesztően filigránok voltak, mint ő maga is. A lakásban nem is volt szőnyeg, tollpihén, virágszirmokon lépdelve jött felém. Mikor hozzám ért, a felül nyitott cseresznyevirág mintás matlaszé pongyolát mindössze egy masnira kötött keskeny öv fogta össze. Meghúztam a végét, kibontottam a káprázatos ajándékot, és mint egy pelyhet ölbe vettem. Odavittem a heverőhöz, fölé hajoltam, beleolvadtam. Ennyi volt az egész, mégis csodálatos volt, felejthetetlen, gyönyörű, múlhatatlan.
— Hát eljöttél végre értem. Sok-sok évet késtél, de látod, megvártalak. A fülembe suttogott, hangja mégis betöltötte a mindenséget.
Az egyik asztalon dúsan aranyozott rokokó állóóra ketyegett Az üvegbúra alatt kislányos alkatú balett-táncosnő forogta oda-vissza a piruetteket, egy régi reneszánsz dal hangjaira. Érdekes, de erre a csembaló muzsika ütemre vert a szívem is. Csókavár asszonya az órához lépett, felemelte az üvegburát, kivette, kezembe adta a vergődő szívű kis balerinát.
— Megállítottam az időt. Emlékképpé változom, napról napra fiatalabb leszek, feletted, pedig halad majd az idő. Ha te is türelmesen vársz rám, egymáshoz illő pár leszünk. Csak soha, de soha ne felejtsd el, őrizd meg a lelkedbe zárva az illatom, az ölelésem és ezt a muzsikát, ezt a dallamot…
* * *
A butuska nővel könnyű élni, ágyba bújni. A butuska nő azért butuska, mert okoskának hiszi magát. Az igazán okossal nehéz az élet. Az mindig, mindenből tanulni akar, sokat, fárasztóan sokat kérdez, elszámoltat pénzzel, idővel, érzelmekkel. Vele elalvás előtt fényt kell gyújtani az éjjeliszekrényen és a virágos lámpaernyő homályában Juhász Gyulát, Homéroszt, Horátius Quintost, vagy Vergilius Publius sorait idézni. Máskor pláne gyakorlatias kérdéseket tesz fel, ami elrontja az álmokat. A butuska villanyt olt, szembefordul, vagy embrionális pózba kuporodva az öledbe bújik, ráigazítja kezed az erogén pontjaira, szeretkezést provokál, azután már szuszog, alszik is. Időt hagy emlékezni, belépni egy régi mesekönyvbe, a mosószerek, kozmetikumok szagán átérezni egy régi illatot. Az utolsó járat dübörgése mögött kihallani egy zenélőóra halk csilingelését… szivárványhídon átsétálni az álom és valóság mezsgyéjén Csókavárba csókot várni…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.05. @ 10:37 :: Csomós Róbert