— Az anyátok istenit, hát kűdtelek titeket a fa alá?! — kiáltott fel valaki, s egy pillanattal később már repült is a megmaradt permetszerhez való víz. Egyenesen Lackó és Pisti fejére. Nem kellett egyszer sem mondani, hogy talpra, mind a kettő úgy felugrott, mint akit az Isten verne, de bottal. Szemüket nagyra nyitva néztek százfelé, s érezték, hogy valami nincs rendben, mikor a tata előttük állt. Az arcuk rákvörös volt az idegtől.
— Te Pista, há nem sül lë a bőr az orcádrúl, há ezir kődött ide az apád, hogy aludj, mánis takarodj haza. Csomagolj, osztán mënj — ordított az öreg továbbra is. A fiú nem szólt egy szót sem, csak hallgatott. Lackó megvakarta a fejét, s a naplementébe nézve szájtátva megszólalt.
— Azta, há mán este van mingyá, mëhetëk is haza.
Erre az öreg dühösen tovább rikácsolt.
— Mehetsz is, de fizetsígët ne várj tüllem. Vótam künn a máléfődön, há mondhatom, hogy amit csináltatok, az a cigánymunka szígyëne. Nem lësz termís, mi lësz! A szőlő is… — folytatta habzó szájjal. — A szomszídét futtátok lë, há az enyím a másik két sor, nem ez, të! És a mezőn is magamban dógoztam. Három rúdast raktam össze. És még künn maradt nyóc rënd.
Lackó megfordult, és elindult lefele a szőlőből. Nem érdekelte sem a tata, se a fizetség. Elege lett a hamargatásból. Pista is csak bámult, de ő nem mert mozdulni sem. Érezte, hogy hibás.
Az öreg aztán elsétált a szekérhez, s látta, legalább a szerszámok megvannak, még ha koszosan, sárosan is. De megvannak. Minden ott volt a hazaúthoz, csak egy dolog hiányzott. A ló.
— Hun a lú?! — kiáltott fel a tata.
— Hát az előbb még itt volt… Itt legelt az út túloldalán — válaszolt a fiú megszeppenve.
— Nincs itt a lú, látom hogy a nyoma ott vót, de nincs itt most… Hun van?! — kérdezte megint az öreg, de most már a vörös színe átváltozott lilába.
— Hát ha jól látom, akkor mintha a nyoma arra az erdő felel vezetne — válaszolt újból Pisti.
— Te Pista, az anyád ne sirasson — kiáltott fel az öreg újból, s a szekér oldaláról lekapta az ostort, majd elindult a fiú fele.
— Hun a lovam?! — ordította.
Pisti egyet lépett hátra, arcán az ijedelem jelei bújtak elő.
— Megyek, megkeresem! — kiáltott fel, s már szaladt is az erdő fele, ahol feltehetőleg a ló lehet.
Az öreg is indult utána, de jóval lassabban. Tíz perc elteltével már látszott az erdő széle. A felnövekvő gazban jól lehetette követni a nyomokat, mit a ló hagyott maga után, de csak egy ideig. Mert az erdő szélénél egy út vezetett, s a ló valószínűleg az útra kinyargalt, s onnan, hogy merre vágtatott, nem lehetett tudni. Egy nyom sem utalt arra, hogy az erdőbe ment volna, de az úton sem volt egy patanyom sem. Pisti elindult az erdő mellett, s szaladva nézte a tájat, hátha meglátja a lovat. Ment árkon, bokron, keréknyomon keresztül, de semmi nem volt. Érezte, a szíve majd kiesik, úgy vert odabent. Tétlenül állt.
Lassan elindult vissza, mikor a nap már lemenőben volt. A faluban felkapcsolódtak a fények, s ő akár egy kegyvesztett halálraítélt, bandukolt vissza a nagymamáni. Nem mert hazamenni, nem tudta, mi tévő legyen. Elveszett a ló, az öreg gutát fog kapni ezért, s ő lesz a hibás. Már szinte ott volt a ház előtt, mikor megtorpant. Nem mert tovább menni egy tapodtat sem. Megállt egy oszlop alatt, s azt nézte, ahogyan a bogarak, az éjszakai lepkék a lámpafényben repdesnek. Lassan lecsendesedett a szíve is, akár az egész táj mi körülvette. Néha-néha egy vonatfütty hallatszott a messzi távolból, de azt is eltompította az ő lelkifurdalása. Látta, miként szűrődik ki egy kis fény a szeretett nagymama udvaráról. Be akart menni, be kellett mennie, hogy bocsánatot kérjen.
— Igen, be fogok menni — mondogatta magában, s lassan elindult a fény fele.
Már csak egy ház választotta el a nagyi ajtajától, s ahogy az előtt ment, a szemébe egy kicsiny fénysugár villant bele. Pisti megtorpant, s egy pillanatra a fénybe kapaszkodott tekintetével.
— Várjunk csak — bökte oldalba a kíváncsisága.
Az ablak mellé lépett, ahonnan a fény szűrődött ki, s óvatosan, kicsit felágaskodva lábujjhegyre, kukucskálva érdeklődött, mi lehet oda bent. Eléggé homályos volt a fény, de azért felismerte Emesét.
— Emese! A lány az ágyára ült, majd lassan kibontotta a haját. Erre Pisti, hogy jobban lásson, felhúzta magát az ablakpárkányra s óvatosan, zaj nélkül megtámasztotta magát. Ebből a helyzetből már jóval többet látott. Emese eközben a nadrágját is levette, s a pulóverét is. Egy rövid pólóban, egy bugyiban ült az ágy szélén, s egy könyvet fogott a kezébe.
— Micsoda lány — szólalt meg Pistiben a fejlődésben lévő férfi. Mosolyogva nézte a csodát, miközben a lány lábára fókuszált. Aztán Emese hasra fordult, s úgy olvasott tovább.
— Gyönyörű a feneke — mondogatta magában a fiú. A ló már messze elment tőle, de még a gondolata is. Csak a lány érdekelte. Nadrágjában egy kicsit szűkös lett a hely, s ezért a testhelyzete kényelmetlenné vált a leselkedésben, de úgy érezte, megéri a szenvedést. Azt várta már, mikor teszi le a könyvet a lány, s mikor veszi le a pólóját is.
Halk neszekre lett figyelmes a fiú. Egyszer csak az Emese utcaajtójuk kinyílt. Egy hirtelen mozdulattal történt az egész. Az apja jött ki rajta, s megállt az utcaajtó előtt. Pisti mozdulatlanul lapított az ablakban. Egyetlen mozdulattal már felhívhatta magára volna a figyelmet. Az apa elővette egy szál cigarettát, s gondtalanul rágyújtott. Csendesen nézett erre, arra, de nem látta a közelében lapuló fiút. Már nem tudott Emesére koncentrálni sem. Azt várta, hogy bemenjen az apa, de az mintha csak ő lenne a nyugalom megtestesítője, állt és füstöt fújt.
Pisti keze zsibbadni kezdett, s térdei is. A testhelyzete kényelmetlenné vált a mozdulatlansága miatt. Eddig még meg-megmozdult, de most… S hasa is egyre puffadtabban domborodott kifele. A tegnapi törtpaszuly hatása jelentkezett. Már reggel a máléhúzatáskor is el-elengedte a szelet, de ott a Lackót nem zavarta.
Egyre jobban feszítette belülről, s egyre nehezebben tartotta vissza. Az apa ekkor eldobta a cigit, s megfordult.
— Hála — gondolta Pisti.
Az apa lassú léptekkel belépett az ajtón belül.
Már érezte a fiú, nincs visszaút. Aminek meg kell történnie, hát történjen meg… A szél kiszaladt. Hangosan, recsegve, a csendes utcába belehasítva. Arcát összehúzva, fogát összeszorítva, de megkönnyebbülve tartotta továbbra is magát a párkányon. De az apa a zajra visszalépett. Mintha Emese is hallott volna valamit bentről, mert az ablak fele fordult.
— Mi a fene, ki vagy të? — kiáltott fel az apa.
Pisti leugrott, és a zsibbadt lábai, akár két csusznya kóró, összecsuklottak. De ijedtsége nagyobb volt, s mihelyt az apa elindult felé, ő már talpon volt, s uzsgyi, szaladt is.
— Mëgismerlek, të vagy a Pista gyárëk, mëgmondalak apádnak! — ordított utána.
Nem mert haza szaladni a fiú, mert ott a nagyapja vártra. Vissza a szőlők fele, kapkodta a lábait, szaladt, ahogy bírt.
De még volt annyi ereje, hogy visszakiáltson:
— Nem vagyok Pista!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Thököly Vajk
