Amint a lombok közül
rám nevet, aranyba vonja
szívemet. Mosolyos zöldje,
árnyékot vet a földre,
de körötte, nesztelen lépteid
helyén, a hiába vágyakozás
gyötrelme ring felém.
Ilyenkor, konokul gyáva
vágyaim hagyom,
hogy elcsituljanak a padon.
Megfáradt napjaim
illatfelh?be vonta,
a rajta nyílott szerelemvirág.
Cinkosunk volt.
?rizte titkunkat.
Aztán a lázremeg?s estek
kih?ltek és lassan elvegyültek,
az értéktelen, de örökre kedves
kacatjaim közé.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Matos Maja
