(A történet folytatása hamarosan, Emese címmel) *
Már hajnalodott, mikor Pisti annyira józanodott, hogy négykézláb el tudott indulni. Az éjjel még nem volt akkora fájdalma, s nem környékezte a rosszullét sem, hiszem egy angyallal beszélgetett tán. De most, ahogy a szervezetében forrásnak indult az összekeveredett alkohol, hát úgy érezte, mintha a világ összes fájdalmát magán viselné. A gyomra akár egy feneketlen, de annál nagyobb tűzzel teli katlan lenne. A feje, mint egy mázsás gömböc. Arcában a szénából előbújó rovarok kellemesen henyelésztek. Biztosan vonzotta őket az alkoholos szájszag, akár a muslicákat a bor illata.
Négykézlábra fordult, s lassan, lépésről-lépésre elindult ki a szénatartóból. Végigkúszott a hátsó udvaron, melyen egész nap a nagyi tyúkjai kapirgáltak, s így nem is volt csoda, hogy a tenyerében és a térdei alatt jókora tyúkszarcsomó gyűlt össze. Aztán, ahogy átjutott az elülső udvarra, pontosan a nagyapa szekere mellé került.
A szekér! Utoljára még a szőlőben látta, mikor elment a lovat keresni. Akkor biztosan megvan a ló is – gondolta. Örömében megpróbált felállni, de hiba akarózott neki, csak annyit ért el, hogy a tenyeréről a szekér oldalára kente a tyúkkakát, és így visszacsúszott a szekér melletti poros csőrbe.
Tovább folytatta az utat, az istálló fele. Érezte, hogy egyre rosszabbul van, feje nehezebb lett, mint az eddigi egy mázsa, de muszáj volt megnéznie, hogy a ló jól van-e? Lassan elért az ól ajtójához, felkapaszkodott a zárig, majd egy rövid, de annál erőteljesebb rántással kifeszítette a zárat. Az ajtó kinyílt a saját súlyától, s közben lassan, nyikorogva az udvart élesztgette.
A fiú bekúszott az istállón átvezető betonjárdára, azaz ahogy itt mondták, az ól piacára. Ott volt előtte a nagyi tehene, szépen oldalra ülve bámulta őt. Mintha csak mosolygott volna a tehén is rajta, s lassan kérőzve nyáladzott neki. Aztán még mászott vagy két métert, s bekandikált a ló helyére.
— Huuuu — nyögte ki Pisti, ahogy a szeme elé tárult az üres istállórész. Nem volt ott a ló biza. De fáradságában nem bírt tovább menni, s ezért úgy döntött, ittmarad. Óvatosan becsúszott a szénával teli jászolba, ahonnan a ló általában enni szokott s ott egyszerűen lefeküdt. Nem bírta tovább ezt a lábatlanságot. Érezte, jobb, ha pihen egy kicsit, s ez a hely tökéletes volt számára. Meleg volt, puha volt, s oldala is volt, tehát nagyot nem huppant ki belőle.
Pár perccel később a kakas hangja verte fel az udvart álmából. A pirkadat a házakon táncolt, s minden istállóban elkezdődtek a reggeli munkálatok.
Nagyapa már korán reggel elment, hogy feljárja a falubéli barátokat, nem-é látták a lovat.
Róza mama is megébredt, s kiengedte a majorságot. Aztán szokás szerint kezébe vette a sajtárt, eltipegett az ólba, a fejőszéket maga alá tolva, elkezdte fejni a tehenet. Jól tejelt a jószág, hiszen jutott a szomszédnak is belőle, s még hétvégenként küldeni tudott városra is, a családnak.
Monoton mozgás volt ez a mamának, ugyanaz a munka reggelről reggelre, de muszáj volt tenni, hiszen tehén nélkül mit is ér az ember. S ezt sokszor hangoztatta is a családban. De a mai reggelnek volt egy nem mindennapi fordulópontja. A nagyi, miután befejezte a fejést, a tejet egy pillanatra letette az istálló ajtaja mellé, a kezébe vette a szénahányó villát, s búsan megállt a ló helye előtt.
— Drága paci, hun lëhetsz most? — mondogatta magában.
Aztán, hogy egy kicsit spóroljon az erejével, odalépett a lóetető elé, ami elég félhomályos része volt az istállónak, s a villát belesüllyesztette. Máskor a szénatartóból hozta a tehénnek a reggeli kérőzni valót, de most mivel nem volt a ló itt, hát könnyebbnek tűnt kivenni a jászlából a szénát.
Megszokott mozdulattal kapott bele a száradt sarjúba, mint ahogy tette ezt az eltelt ötven évben. De olyat még nem látott, hogy a sarjúnak fájt volna.
— Huuuááááééééáááá! — ordított fel egy hang, ahogy a mama a villáját a jászolba döfte. Egy pillanatra megállt az idő, s egy kéz emelkedett ki a jászolból. Róza mama hátrahőkölt, s megijedve maga elé tartotta a villát.
— Ki van ott, mondja mëg, me szúrok! – ordította torkaszakadtából.
De érthető válasz nem jött, csak valami morgás és nyavalygás. Mintha egy beteg állat lett volna, akinek nagyok a fájdalmai. De mégsem lehet állat, mert keze van — gondolta a mama.
— Ki van ott? Azt kérdëtëm, ki van ott, tata, hun vagyol?! — kiáltott megint a mama. De a tata nem volt otthon, s ezért Róza mama ledobta a villát a földre, s átszaladt a szomszédba. Szerencsére otthon volt a szomszéd, s jött is az tüstént.
— Nem merëk odamënni, me fílëk, ekap éngëm — mondogatta a mama az Emese apjának. Egy fél perc sem telt el, s már az ólajtóban álltak mind a ketten.
— Sicc ee!!! — kiáltott fel a mama újból. — Így felejtëttem az ajtót, s mán a macskák rá is mëntek a tíjre! A tej ki volt borítva, kifolyva a földre, s a két macska csak úgy nyalta a friss tejet.
Beljebb léptek, s a mama a szomszéd kezébe nyomta a vasvillát, hogy ha esetleg támad az a valami, akkor jól szúrja bele. Az ajtó mellől felkapta a szekercét, s a szomszéd hátától figyelt, hogy ha kell, ő is odasuhint.
— Ki vagy të?! — kiáltott a szomszéd is, s lassan araszolt előre, a villát maga előtt tartva. — Én aztán olyan kalappal köszönök, amilyen nem mindënkinek van, úgyhogy jobb, ha előgyüssz, të félnótás! — ordított fel újból.
Ekkor szegény Pisti újból felemelte a kezét, de hogy felüljön arra már nem volt ereje. Feje majd szétrobbant, hasa égett, s a lába pedig erősen vérzett.
— Ott a keze! Mëgint ott a keze! — kiáltott fel a mama újból a szomszéd hátától. Mintha ezt Pisti is hallotta volna, mert a kezét lengetni kezdte, hogy ő az, s nincs semmi baj. De ezt valahogy máshogy értelmezhette a szomszéd, mert amint közelebb lépett a villával, nagyot suhintott a felemelt kézre, ami visszacsúszott a jászol belsejébe. Mivel úgy érezte, hogy jól sikerült az ütés, bátran a jászol mellé lépett, de előbb kikapta a szekercét a mama kezéből, s harci állásban a feje felé emelte.
— Lássalak, të lator! — kiáltott fel, s a szekercével a jászol oldalára csapott. Ekkor látta meg a fiút, aki magatehetetlenül csókolta a kezét, pontosan ott, ahol az ütés érte.
— Róza mama, há ez itt a Pista! — kiáltott fel a szomszéd.
— A Pista? A Pista nem lëhet, nem szólt nékëm vissza, hogy ő — szólalt meg a mama remegve.
— De ez az, mëgismerëm! Este még a jányom ablakában vót, de…
A mama odaugrott a jászol mellé, s megragadta a fiút, megpróbálta kihúzni, de ne bírta őt. Erre a szomszéd is elkapta az egyik testrészét, s mivel jó erőben lévő munkásember volt, könnyedén kihúzta a fiút. A karjába vette, s kivitte a kiskonyha előtti padládára. Próbálták leültetni, de sehogy sem sikerült. A Pisti az vagy jobbra dőlt, vagy balra.
— Mi van véle, nizze mán, folyik a víre! Mëg fog halni, mëgöltem az unokám, belécsuktam a vasvillát! — siránkozott a mama.
— Vigyük bé a kisszobába, gyorsan az ágyba — mondta újra.
Erre a szomszéd újból felkapta, s bevitte a kisszobába, ahol az ágyra fektette. A mama gyorsan lehúzta róla a nadrágot, s azt kereste, hogy hol szúrta bele a vasvillát. Amíg ezt tette, addig a szomszéd is hazarohant, s telefonált fel a szülőknek városra, hogy a Pisti rosszul lett.
Visszafele, már jött az szomszédasszony is, meg Emese is. Ott feküdt Pisti magatehetetlenül az ágyban. Mivel a mama pontosan a combja felső részébe szúrta a villát, ezért még a bugyit is lehúzta róla. Hát ez a látvány fogadta a díszes vendégeket, mikor beléptek a lányukkal. Egy félmeztelen, pislákoló, éppen hogy szuszogó fiú.
— Emese, të mënj ki, ez nem nékëd való! — kiáltott fel az anya, mikor meglátta a lányát, hogy csodálkozva nézi a Pisti sebét, vagy esetlegesen, a seb feletti testrészét.
Persze, a lány egy kicsit akadékoskodott, de a parancs az parancs. Míg lefertőtlenítették a sebet, s bekötötték, arra megjött nagyapa is. Rákvörös arca csak úgy reszketett a dühtől. Lassan sétált be az udvarba, s maga után vezetve a lovát is.
— Gyere, tata, haldoklik a Pisti! — kiáltott fel a mama.
Erre az öreg is bement, s ahelyett, hogy megértőn segített volna, mérgesen hamargatni kezdett.
— Ha haldoklik, hát haggyátok, most fizëttem ki három nyugdíjnyi pínzt, mert a lú, belémënt a rendőr máléjába, s össze-vissza pocsíkolta azt!
— De tata, nízed mán, belészúrtam a villát, s a keze mëg lëhet, eltört — mondta sírva a mama.
Erre Pisti oldalra fordította a fejét s a nagytollú párnára ráhányt. A kisszoba megtelt büdös alkoholos levegővel. A szomszédék ki is mentek, Emesét hazazavarták.
— Ez a fiú ríszeg, más baja nincs is! — kiáltott fel a tata mérgesen. De nem volt kinek kiabáljon. A mama gyorsan kicserélte a nagytollu párnát, s el nem mozdult az unokája mellől.
Délelőtt közepe lehetett, mikor megérkezett Pisti apja és anyja.
Vasárnap volt, gyönyörűen sütött a nap. A mama elmesélte, hogy mi történt, s sírva mondogatta, hogy nagyon sajnálja. De erről Pisti nem vett tudomást. Aludt, úgy, mint aki még soha nem aludt volna. Ez volt a vágya, hogy a nagyini, délig aludjon. Persze már délután öt is elmúlt, mire megébredt. Kikecmergett az ágyból, s szédült fejjel kiment az udvarra. Vastagra dagadt kezét nem tudta felemelni, de az elméje már dolgozott.
Nem szólt egy szót sem, csak bambán ült a padládán, míg arra nem szólították fel, hogy üljön be az autóba. Nagymama körbe csókolta, nagytata pedig mérgesen nézte, s csak annyit mondott neki: — Pista te, akko së szabadusz a munkátu, meglátod.
Aztán már csak az integető kezek látszottak a visszapillantó tükörben, meg egy lány, ki észrevétlenül figyelte, ahogy elindult a család vissza városra. Egy lány, ki olyan volt, mint egy angyal.
(A történet folytatása hamarosan, Emese címmel)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Thököly Vajk
