Az osztályon rend volt, nem volt semmilyen sürg?s eset.
– Csak most ne hozzanak senkit! – gondolta Richards, és elindult a szobája felé. Épp az ajtó elé ért, mikor a folyosó végén megpillantotta Evanst. Aggódó arccal sietett az orvos felé. Elegáns volt, mint ahogy egy nagy kereskedelmi cég tulajdonos-igazgatójához illik.
Az orvos benyitotta az ajtót, a szobát friss kávé illata töltötte be.
– Bess! Az Isten áldja meg, mindenre gondol! – futott át egy hálás kis mosoly az arcán.
Hellyel és kávéval kínálta vendégét, és ? is leült a szemben lév? fotelba.
– Nagyon kérem, ne ijedjen meg attól, amit mondani fogok. Van jó hírem is, de van probléma is.
A másik el?rehajolt, és feszülten hallgatta.
– A felesége magához tért.
Evans arca felderült, mint amikor a felh?k mögül hirtelen felragyog a nap. Felugrott a fotelból:
– Köszönöm! Ez csodálatos hír! Nem is tudom, mit mondjak!
Richards is felállt.
– Igen. Már mi is féltünk, hogy ez a pillanat sosem jön el. De kérem, hogy foglaljon helyet!
– Visszajövök, csak hagy rohanjak hozzá!
– Ne, ne! Azt nem lehet!
Evans meglepetten visszazökkent a fotelba.
– Felébredt végre, és nem mehetek hozzá? De hát mi történt?
– Tudja, ilyen fejsérülésnél el?fordulhat emlékezetkiesés, de itt valami más történt.
– Nem emlékszik semmire? – Evans hirtelen elsápadt.
– Emlékszik, csak nem tudjuk, mire. A felesége úgy gondolja…
Mikor befejezte, Evans megkönnyebbülten felnevetett:
– Ó, hát csak ennyi a baj? Ezt meg tudom magyarázni!
– Megmagyarázni? – csodálkozott rá Richards.
– Hát persze! – Evans megnyugodva, könnyedén folytatta, mintha csak mesélne: – Erica imádja a második világháborúról szóló könyveket, filmeket. A könyvtárunk egyharmada ezekkel van tele, és ez nem minden! A szüleit?l tudom, hogy gyerekkorában is folyton a fiúkkal játszott háborúsdit. Mindig harcirepül? volt, szék és egyéb játékok voltak a gépek. Nem is szeretett mást játszani. Kapott babákat, lányoknak való játékokat, de hiába. Aztán a nyolcadik születésnapjára csináltattak neki fából egy repül?t, amibe bele tudott ülni. Óriási volt az öröm. Az udvar közepén állt. Képeken láttam. Aztán ahogy n?tt, fokozatosan elhagyta ezeket a dolgokat, a farepül?t odaadta a családban egy kisfiúnak. Mire én megismertem, már nagyon is n?ies volt. Tökéletes n?! De ha este kés?bb értem haza, mert elhúzódott egy-egy tárgyalás, mindig a könyvtárszobában találtam, valamelyik háborús könyvvel a kezében, és biztos voltam benne, hogy képzeletben ott volt valamelyik gépen, és b?szen irtotta az ellenséget. Úgy gondolom, ez a sok átélt, persze csak képzeletben átélt történet okozta ezt az egészet. Lehet, hogy miel?tt magához tért, ezek a képek peregtek valóságként el?tte?
– Nagyon örülök, hogy ezt elmondta, mert ha ez a magyarázat a történtekre, akkor hamar vége lesz. Kapott nyugtatót, amit?l elaludt. Megnézzük alszik-e még, de biztosra akarok menni.
– Ha meglát, minden rendben lesz!
– Én is remélem, de tegyünk egy próbát, az ? érdekében.
– Mire gondol?
– Odamegyünk az ajtaja elé, és halkan beszélgetünk. Ha megismeri, örülünk. Ha nem, nem mondhatjuk meg egyel?re, hogy mi az igazság. Nagyot árthatunk vele.
– Nem akarok kockáztatni! Csináljuk az ön verziója szerint! Ez tetszik! Nem lenne tovább értelme az életemnek, ha elveszíteném.
– Úgy csináljuk, hogy lassan odasétálunk, mintha véletlenül álltunk volna meg éppen ott.
Elindultak. Idegesek voltak mindketten. Evans érezte, hogy remeg a lába.
Erica ajtaja el?tt megálltak, úgy fordulva, hogy jól láthassa a férje arcát. Ébren volt, a lépésekre feléjük fordult.
– John! – szólalt meg halkan. – Beszélnünk kellene!
Richards elkeseredetten nézett Evansre, majd hátrafordult: – Azonnal jövök!
Erica arca elborult:
– Ugye, hogy ? az! Egyb?l hátrafordult, ahogy a nevét mondtam! Méghogy ? doktor akárki! De várj csak, John! Ezerszer meg fogod bánni, hogy elárultál! Ki lehet az, az ember Johnnal? Jókép?, megnyer?, és roppant elegáns. Furcsán öltözik, de jó az összhatás. – Jókép??! Te jó ég! Már úgy is gondolkodom, mint egy n?! De ez az ember nem lehet katona! Látszik az állásán, a testtartásán. Lazán áll. Engem néz. Rólam beszélgetnek. Már láttam valahol. Ez biztos! Lehet, hogy ? az, az orvos, aki kísérletezik az emberekkel? John meg segít neki? Ha fel tudnék kelni, kitekerném a nyakát, de nyugton kell maradnom, hogy megszökhessek minél hamarabb. De John nem ússza meg!
Richards és Evans még ott álltak az ajtó el?tt.
– Látja? Err?l beszéltem! Nem ismeri fel magát. Be fogok menni hozzá, kíváncsi vagyok, mit mond. Mit csinál most?
– Engem néz, vagyis inkább méreget. Nagyon elkeserít? ez az egész! Úgy gondoltam, hogy engem felismer. Természetesen így nem megyek oda hozzá. Türelmesen várni fogom a fejleményeket, csak nem tudom, hogy bírom ki, hogy nem láthatom.
– Azon leszünk, hogy miel?bb visszakapjuk ?t! Mindent megteszünk ezért. Addig telefonon tartjuk a kapcsolatot, bármikor hívhat, és én is szólok, ha bármi változik!
Elköszöntek egymástól, és Richards bement Ericához.
– John! Szeretném, ha végre ?szinte lennél hozzám! Úgysem tehetek ellened semmit! Talán ez az ember volt, aki úgy gondolta, hogy n?ként jobb lenne az életem? – hangjában gúny és dac volt.
– Erica!
– Ó! Tehát már nevem is van! Persze, ebben a testben Paul nem lehetek!
– Kérem, higgye el nekem, nem vagyok John. Nem is voltam soha. Semmi pénzért nem tennék olyat, amivel vádol. A gyerekkori barátommal sem, és idegennel sem! A háborúban sem tudtak volna rávenni semmivel! Orvos lettem, hogy segítsek az embereken, nem azért, hogy ártsak a tudásommal.
– Nagyon meggy?z? próbálsz lenni. Lehet, hogy így, hogy a szemembe kell nézned, megbántad az egészet. De erre nincs mentség! Több, mint tíz év kiesett az életemb?l. Kimostátok az agyam? Miért? Nem sikerült, láthatod! Mire akartok rávenni?? Vagy nem is hagytok életben?
Az orvos úgy érezte, összeroppan a vádak súlya alatt. Halálosan fáradt volt, és fogalma sem volt, mivel tudná meggy?zni ezt a n?t, akinek az életéért annyit küzdött. Szomorúan nézett az asszonyra:
– Remélem, hogy egyszer majd emlékszik mindenre, ami eddig történt az életében. Azon leszek, hogy segítsünk ebben. Meg fogja látni, mekkorát tévedett velem kapcsolatban.
– Ne fáraszd magad, John! Én emlékszem. Például arra, amikor a biciklink kormányára egy deszkát kötöztünk, és azt hittük, ha elég gyorsan tekerjük, felszállhatunk. De jött egy traktor, te nem tudtad kikerülni, és óriásit estünk. Eltört a lábad. Arra is tisztán emlékszem, mikor jött egy kétfedel?, a falun kívül szállt le, és mi nem mehettünk ki a faluból, ezért felmentünk a templomtoronyba, hogy lássuk. De észrevettek minket, és alaposan kikaptunk. Már akkor megfogadtuk, ha felnövünk, repülni fogunk – mosolygott, látszott rajta, hogy a bels? vetít?vásznán, mint egy film, peregnek az emlékek. Sóhajtott egy nagyot, és folytatta, szomorúan nézve az orvost. Most nem volt benne düh, csak végtelen csalódottság. – Arra is emlékszem, amikor kitört a háború és mi bevonultunk. Ott volt a lehet?ség. Mire felocsúdtunk, már a leveg?ben voltunk. Büszkék voltunk, hogy Spitfire-eken repülhettünk. Ugye nem akarod azt mondani, hogy Te nem gondolsz szívesen azokra az id?kre?
Richards maga is meglep?dött, mikor némi irigységet fedezett fel magában.
– Bár emlékezhetnék! Igaz, sosem vonzott a repülés, és remélem, sohasem kell megtapasztalnom a háború borzalmait. Az én gyerekkorom mentes volt minden ilyen kalandtól. Irigyeltem azokat, akik hasonló gyerekkorra emlékezhetnek vissza. Én városban n?ttem fel, apám orvos volt. Naponta láttam, milyen keményen dolgozik. Éjjel is ment, ha hívták. Mindenhatónak gondoltam. Csodáltam, és irigyeltem. Természetes volt, hogy követem ?t. De ezért kevés id?m volt játszani, így barátaim sem nagyon voltak. Higgye el, én sajnálom a legjobban. Jó lehet azoknak, akiknek ilyen kalandjai voltak – megveregette a n? kezét. – Bocsásson meg, de mennem kell. Vár a többi beteg.
Erica nem válaszolt. Megzavarta a másik hangjában vélt ?szinteség. Nem tudta hirtelen, mit gondoljon, teljesen összezavarodott.
– Itt valami másról van szó, nem könyvb?l szerzett élményekr?l. Ez a n? komolyan gondolja, amit mesélt. Ez ?rület! Közel hatvan éve vége a háborúnak. Harminckét éves. Hogy emlékezhet olyasvalamire, ami meg sem történt vele? Van még fél órám a m?tétig. Iszom egy kávét. Nem mondok Evans-nek semmit. Csak még jobban elkeseredne.
Benyitott a szobájába. A felesége a kényelmes nagy b?rfoteljában ült, és egy napilapot nézegetett.
– Helló édes! – mosolygott. – Fel kellett szaladnom pár adatért, gondoltam, benézek hozzád, miel?tt visszamegyek.
Richards szerette felesége, Rebecca mosolyát, de most kifejezetten jó volt néznie ezt a der?s arcot. Nyomasztó volt a beszélgetés Ericával, így ez a kép felüdítette. Rebecca Richards a kórház gazdasági igazgatója volt. Rendkívül jól értett a pénzügyekhez, a saját jövedelmüket is ? kezelte. Befektette, megforgatta, mindig sikeresen. Ennél fogva jobban éltek, mint ahogy a kórházból kapott bérükb?l tehették volna. Szerette, és tisztelte a férjét. A barátaik mindig csodálták kettejük hihetetlen harmóniáját.
– Nagyon jól tetted! Vagy egy kis id?m a következ? m?tétig. Megmasszíroznád a halántékom? Fáj a fejem. Megegyeztünk, hogy nem visszük haza a munkát, de van egy betegem. Beszélnünk kell róla!
Az asszony ujjai jótékonyan hatottak, máris érezhet?en csökkent a fájdalom.
– Vacsora közben megbeszéljük, jó?
– Persze! Igyekszem haza. Most mennem kell bemosakodni, bocsáss meg!
– Menj csak édes, nekem is mennem kell. Otthon találkozunk. Valami istenit készítek, mire jössz.
Erica az ágyból nézte a félig leeresztett roló alatt látható kis területet a kinti világból. Kora délután volt, de a nap már hanyatlott, aranyfénybe vonva az üveget. A szökést tervezgette.
– Hogy fogok n?ként viselkedni? Mit fogok csinálni? Csak a repüléshez értek. És a papírok! Nincsenek papírjaim. Hogy jutok haza? Akkor is meg kell szöknöm! A ruhákkal papírokat is kerítenem kell. Összemaszatolom, vagy mit tudom én. De hogy jutok haza? Hol lehetek? Mit fognak szólni a szüleim? A falu? El?bb megírom levélben, hogy mi történt. Úgy érzem magam, ahogy egy megesett lány érezheti magát, mikor vallania kell.
Nem kerülgette a sírás. Megint a dac irányította. Arra gondolt, hogy keres valami munkát, bármit elváll, nem rohanja le a szüleit a bajával. Mire ezt végiggondolta, már jobban is érezte magát. Bizakodó volt.
– Túlélem! Ha a zuhanást túléltem, ezt is túlélem! Csak repülés nélkül hogy élem túl? – A repülés gondolata újra Johnt juttatta eszébe. – Nem akarok gondolni rá! Soha nem hittem volna, hogy képes ilyesmire! Olyanok voltunk, mint a testvérek. A szüleim úgy szerették ?t is, mint a sajátjukat, és az övék is engem.
Valami villámként pattant benne: – Lehet, hogy rajta is kísérleteztek? Lehet, hogy kimosták az ? agyát is, hogy ?ket szolgálja? Furcsán viselkedett, mikor a gyerekkorunkról és a háborúról beszéltem, rezzenéstelen arccal hallgatta. Ismerem jól! Nem hagyhatták volna ilyen hidegen ezek az emlékek. Lehet, hogy ártatlanul vádoltam? Mikor a gyerekkoráról beszélt, olyan ?szintén hangzott. Csak hát az id?! De az sem fér bele az id?be, hogy összerakják a bordáimat, és átváltoztatnak. Ezek a mocskok ennyire el?re járnának a kísérletekkel? Vagy a mellkasom tényleg valamiféle mellek miatt van bekötve? Kész ?rület! Azért beszélt a bordáimról, hogy elterelje a figyelmem? – legyintett: – Nem értem az egészet! Ahányszor megpróbálom végiggondolni, mindig ide jutok. Egyszer csak tisztázódik minden!
Richards belépett a házba. Sülthús és friss saláta illata kígyózott az orrába. Összefutott a nyál a szájában. Reb ma megint kitett magáért. Az étkez?ben gyönyör?en megterítve, gyertyák és virág az asztalon. A konyhában még kötényben sürgött-forgott az asszony. Mikor meglátta a férjét, örömmel üdvözölte: – Ugye nagyon éhes vagy?
– Ezekt?l az illatoktól? A fogaim rágni vágynak! – az asztalra nézett. Ovális tálban pirosra sült hús zöld salátalevélen, mellette burgonyapüré. – Együnk gyorsan!
– Jó, jó! Moss kezet, addigra az étkez?ben lesz minden.
Mire visszaért, az étel az asztalon várta. A villanyt Rebecca lekapcsolta, helyette a két gyertya lángja rajzolt sejtelmes árnyakat a falra. Varázslatos volt. Elégedetten leült, de hirtelen zavarba jött.
– Reb! Elfelejtettem valamit? Akkor nagyon szégyellem magam. Mit ünneplünk?
– Rob, olyan aranyos vagy! Azt mondtad, gondjaid vannak. Csak igyekeztem meghitt hangulatot teremteni, hogy könnyebb legyen beszélned.
A beceneveiket a barátoktól kapták, mivel az eredetit túl hosszúnak tartották.
– Van egy betegem, egy harminckét éves n?…
Még vacsoráztak, elmesélte az egész történetet.
– Nem értem, mi ez!
– Hát, ha engem kérdezel, nem fog tetszeni, amit hallasz.
– Van ötleted?
– Egy el?z?életbeli visszacsatolás. De tudom, hogy te eleve elveted a lehet?ségét is, amit nem rosszallóan akarok mondani. Sokan úgy gondoljuk, hogy léteznek el?z? életeink, sokan pedig azt, hogy csak egyszer élünk.
Robert megtörölte a száját.
– Reb! Mit szólnának a betegeim, vagy a hozzátartozóik, ha azt mondanám nekik, hogy nem tudom ugyan megmenteni ?ket, de sebaj, majd újraszületnek valahol egy következ? életben?!
Hátrad?lt a széken, az asszony szemébe nézett:
– Tudod, hogy a lehet?ségét semminek nem vetem el, de lásd be, ezekre a dolgokra nincs kézzelfogható bizonyíték.
– De hát Rob! Én nem is akarlak megtéríteni! Beszéltünk már arról, hogy miért vannak visszatér? álmaink olyan helyekr?l, emberekr?l, akiket nem ismerünk. Vagy mit?l van de ja vu érzésünk olyan helyen, ahol még nem jártunk. Tudod, mi van egy tér mögött. Biztos, hogy találkoztál már olyan emberrel, akivel pár perc beszélgetés után úgy érezted magad, mintha ezer éve ismernéd. Van, aki meg úgy taszít, hogy beszélni sem akarsz vele! Ezekre a dolgokra nincs magyarázat, csak a lehetséges válaszokat keressük. Az életek folytonossága is csak egy lehetséges magyarázat. Nem kötelez? mindenkinek elfogadni. Lehet tévedés is. Az emberiség spirituálisan is fejl?dik, egyre több könyv jelenik meg a regressziós hipnózisban beszélt életekr?l. Lehet, hogy egyszer ezek a dolgok is természetesek lesznek.
– Tudom, drágám, hogy te hiszel ezekben a spirituális dolgokban, én jobban hiszek a tudományosan megalapozott tényekben. Ha úgy lenne, ahogy mondod, akkor is vissza kellene hozni a jelenbe, mert most ez az élete, amit itt él jelenleg.
Robert nem láthatta a félhomályban, de az asszony arcán apró mosoly suhant át.
– Ez az igazi probléma – válaszolta. Ilyet még én sem hallottam. Olyat igen, ahogy az el?bb említettem, hogy valakit regressziós hipnózissal visszavittek el?z? életébe, de hogy valaki spontán emlékezzen, ett?l kiráz a hideg! Én úgy gondolom, hogy a könyvekben olvasottak okozzák. Ahogy a férje is mondta, beleélte magát a helyzetekbe. Hogy fog élni n?ként, még nem tér vissza a tudata a jelenbe?
– Nem tudom. Azon kell lennünk, hogy miel?bb visszaemlékezzen a baleset el?tti életére…
– Rá kellene beszélni egy hipnózisra.
– Nem tudom, rá tudom-e venni, hogy szembe nézzen az igazsággal. Gy?löl. Foggal-körömmel ragaszkodik az ? verziójához, amit elmondtam. Be kell vonnom a férjét, és a szüleit is, hátha régi fényképek, családi filmek segítenek, de most a legnagyobb gond, elnyernem a bizalmát. A hétvégén iderepülnek a szülei, beszélek velük is.
A n?vérszobában villogott egy segélykér? lámpa, és csipogott, hogy valahol baj van. Bess épp a gyógyszerrendelést állította össze. Felnézett: – Ez a 6-os, Erica Evans szobája. Letette a tömböt, és már ki is fordult az ajtón. Ahogy közeledett a szobához, hallotta, hogy a pulzusszámláló nagyon gyorsan csipog. Alig várta, hogy lássa, mi történt.
Erica verejtékben fürödve csapkodta a fejét jobbra-balra.
– Mit csinál ez az állat?! Te jó ég! Ez belém fog rohanni!
A balesetr?l álmodik – gondolta Bess, megfogta a n? karját, s finoman ébresztgette:
– Asszonyom! – Erica tovább csapkodta a fejét, keze-lába mozgott. – Erica! Ébredjen fel!
Az asszony felébredt, ránézett Bessre, de a szemén még látszott, hogy nem tudja, hol van.
– Mi… Mi történt? – hebegte. – Hol vagyok?
– Itt van a kórházban. Álmodott.
Erica kezdett lehiggadni. A csipogás is lassult, jelezve, hogy a pulzusa is lassan visszaáll a normális ütemre. Erica a szabad kezével megfogta a fejét.
– Széthasad, úgy érzem!
– Adok fájdalomcsillapítót.
Megvárta, még az asszony lenyeli a gyógyszert, de továbbra is ott állt az ágy mellett.
– Nem akarja elmondani az álmát? Azt mondják, a rossz álmot ki kell beszélni, akkor nem rontja el az ember napját.
– Maga mindig olyan kedves hozzám. Nem tudom, mi történt itt, és az a sok rossz itt történt-e velem, de úgy érzem, hogy önben megbízhatok. Nem tudom, miért, ez egy érzés. Hívjon Ericának, nyugodtan. Maguk mondták, hogy most így hívnak.
– Köszönöm. Az én nevem Bess. És most elárulja mit?l rémült meg? Mi volt az a rossz álom?
– Nagyon furcsa álmom volt. Valamit vezettem. Nem repül? volt, a földön mentem. Olyan volt, mint valami autó, de ilyen autó nincs. Aztán oldalra néztem, és egy óriási autószer? rohant felém. Csillogott-villogott. És képzelje, az a férfi ült mellettem, akivel John itt beszélgetett az ajtóm el?tt. Annyira életszer?, és ijeszt? volt. Mintha tényleg átéltem volna.
– Hát ez valóban különös álom volt, de az a lényeg, hogy már vége. Nagyon megizzadt, mindjárt lemosdatom, és áthúzom az ágyát. Felfrissül, és jobbat álmodik.
– Bess! – elhallgatott, várt, látszott, hogy gondolkodik, merjen-e kérdezni. Végül mégis rászánta magát: – Merre van a front?
– Milyen frontra gondol?
– Hát a háború! Tudja, ahol l?nek, bombák hullanak…
– Erica! Annak a háborúnak… – egy pillanatra elhallgatott. Jaj, istenem, majdnem kimondtam…- régen vége! – folytatta gyorsan. – Kérem higgyen nekem! Ott, ahol régen a háború dúlt, békében élnek egymással az országok.
– Hát, ha úgy van, akkor jó. És ki gy?zött? – kérdezte tétován.
– A szövetségesek, természetesen – s Bess kissé megemelte a fejét büszkén.
– Kár, hogy nem csinálhattam végig! Talán egyszer az is kiderül, hogy velem mi történt azóta, hogy… Nem is tudom, hogy mondjam, hiszen az utolsó percekre nem emlékszem. A szüleimet értesítenem kell, hogy élek. Ha lediktálom, megírná és feladná?
– Kés?bb visszajövök, és megírjuk. Jó?
– Nagyon hálás vagyok, köszönöm!
Úgy nézett ki, Erica megnyugodott valamennyire.
– Megírom a levelet. Ha Bess igazat mond és vége a háborúnak, hamar visszaér a válasz. Megtudom, hogy Bess igazat mond-e, bízhatom-e benne, és a szüleim mit szólnak a történtekhez. Kérni kellett volna Besst?l újságokat. Már többet vagyok fent, jó lenne tudni, mi folyik a világban.
Bess bement a n?vérszobába.
– Richards doktor kijött már a m?t?b?l?
Egy n?vér gyógyszereket szortírozott: – Nem. Elhúzódik.
– Remélem, ha végzett, tudok vele beszélni!
– Azt mondta, ha végzett, még bent marad egy ideig. Valami hozzátartozót vár.
– Jó, kösz!
– A furcsa n?r?l van szó?
– Nem a n? a furcsa, csak a története. Mennem kell, kijöttek a m?t?b?l…
A folyosón Richards épp Bess felé tartott. Fáradtnak látszott.
– Doktor úr! Beszélnünk kellene Erica Evansr?l.
– Öt perc. Lezuhanyozok és jövök.
– Addigra f?zök egy jó kávét.
– Az életment? lesz, köszönöm. Így még jobban sietek – mosolygott.
Pár perc elteltével tisztán, kicsit felfrissülve, átöltözve tért vissza. Beült a foteljába, nagyot sóhajtott, majd a kávéjáért nyúlt. ?szinte kíváncsisággal nézett fel:
– Hallgatom, Bess. Remélem jó hírt mond. Fárasztó napom volt.
– Nagyon jó hírem van! Erica…
– Erica?
– Igen. Felhatalmazott rá, hogy így hívjam, és ? is a nevemen szólít.
– Ez jó! Hátha legalább magában el?bb-utóbb bízni fog.
– Én is ebben reménykedem, de nem ez a hír! – el?rehajolt, s olyan arcot vágott, mintha egy nagy titkot készülne kifecsegni.
– Jól van! – nevette el magát az orvos. – Hagyom beszélni!
– Álmodott! Úgy felizgatta az álom, hogy jelzett a vészhívója. Nagyon szapora volt a pulzusa. Autóbalesetr?l álmodott. Olyan autóról, amilyen nincs. ? mondta így. És mellette ült az a férfi, akivel ön az ajtaja el?tt beszélgetett.
Az orvos arca felragyogott.
– Ez nagyszer?! Lehet, hogy pont az álmok hozzák vissza a jelenbe?
– Lehet, de semmi egyebet nem mondott a férjér?l.
– Nekem igen, csak még nem volt id?m mondani. Határozottan állította, hogy már látta valahol. Csak sajnos úgy gondolja, hogy ? folytatott rajta kísérleteket. Így nem mondtam el Evansnek. Mikor felhívott, azt mondtam, hogy nem kérdezett róla a felesége. Így is össze van törve. Utálom a hazugságot, de úgy gondolom, ez kegyes hazugság volt.
– Minden bizonnyal.
– Mellesleg idegesít, hogy már nem is veszekszik velem. Ha kérdezem, válaszol. Nem szólít néven, és látom az arcán a gy?löletet és a megvetést. Pokoli érzés. Remélem nem egy totális depresszió kezdete.
– Nem hinném, mert t?lem azt kérte, hogy diktál egy levelet a szüleinek, és küldjem el, hogy megtudják, hogy él.
Az orvos elmerengett, nem is válaszolt, majd mintha hirtelen fogta volna fel, hogy Bess mit is mondott, rémülten nézett rá.
– Te jó ég, Bess! Most mit csinálunk?
– Megírjuk a levelet, feladom, és visszajön, hogy a címzett ismeretlen. Akkor azt gondolja, hogy elköltöztek, és id?t nyerünk.
– Még rosszabb lesz! Azon fog idegeskedni, hogy mi történt. Úgy gondolja, hogy még dúl a háború, mert ezt a tíz évet nem hitte el. Reggelre átgondolom, mit tegyünk.
– De azt ígértem, hogy ma megírjuk!
– Találjon ki valami akadályt, kérem!
– Jó, majd gondolkodom.
folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Tara Scott
