“Ennek a gyermeknek b?ntudata van! S nem száll vitába a köszönettel. Több van e mögött, mint egy be nem tartott, neki tett ígéret. S az igazgató beszélt az apjával a gy?lés után!”
– Vesd le az inged, nézzem meg, nincs-e a hátadon olyan seb, amelyet kezelni kell! Tudom, hogy kegyetlenül megvertek, s azt rejtegeted – szólt rá erélyesen. – Mióta édesapáddal beszéltem, azóta nem jársz tornaórára. És karate-edzésre sem. Nem akarod, hogy bárki is meglássa a nyomokat. S ma megint kihúztad a lutrit, de nagyon. Te nemcsak az iskolába nem akarsz jönni többet, hanem hazulról is el akarsz menni!
Odalépett a fiúhoz, aki nem mozdult, hogy kigombolja az ingét. De nem ellenkezett, amikor osztályf?nöke felemelte a hátán az inget.
– Édes Istenem! – szaladt ki Etelka száján, amikor meglátta fiú hátát, bár fel volt készülve egy nem épp szívderenget? látványra.
– Édesapám sohasem vert meg, ha nem érdemeltem meg! – emelte fel Jancsi a hangját kétségbeesetten.
“Édesapád? Édes a francot! Csak azért nem nevezném vadállatnak, mert az sért? lenne az állatvilágra nézve!” – tombolt a düh a tanárn?jében, de ezt nem mondta ki. Jancsi háta tele volt véraláfutásokkal. Volt közöttük már zöldesbe játszó, régi, már gyógyuló, de volt olyan is, melyr?l látszott, frissen keletkezett. S ez a gyermek még védi az apját! Ellóg tornaóráról, nem megy karatézni, nehogy valaki megtudja, hogy ?t megveri. Mert az ártana az apjának. Szégyent hozna az apja fejére. E családban tökélyre vitték a szégyen rejtegetését, apja agresszivitását.”
Iluska jutott eszébe, osztálytársn?je, kinek apja alkoholista volt. Sohase mondta, hogy apja részeg, vagy részeges. Ha szóba került, azt mondta róla: “Ma édesapám beteg.” S kétségbeesetten cáfolta, hogy apja alkoholista lenne. De Iluska apjáról mindenki tudta, hogy részeges. Ám ilyent…
– Feküdj le oda az ágyra, kenjem be a sérüléseidet! – szólt rá a fiúra, aki szó nélkül, gépiesen engedelmeskedett. – Szólj, ha fáj, nem akarok neked fájdalmat okozni. – A fiú id?nként fel-felszisszent.
Ki fogja ezt elhinni? Egy tiszteletre méltó emberr?l. Egy papról. Ki a szószékr?l úgy prédikál a szeretetr?l, hogy még más vallásúak is elmennek néha meghallgatni. Ki azt állítja, hogy ne szó szerint vegyük a bibliai idézetet, mely szerint “A ki megtartóztatja az ? vesszejét, gy?löli az ? fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi ?t fenyítékkel”, hanem a szeretet erejével kell nevelni a gyermeket. Vizet prédikál, és bort iszik!
“Ó, nagy Manitou, engedd, hogy ellenségem mokaszinjában járjak öt percig, miel?tt ítéletet mondok felette” – jutott eszébe az angol tréner által idézett indián közmondás. Majd Etelka lelki szemei el?tt megjelent Marci arca: “Kinek prédikál?”- kérdezte. “Hogyhogy kinek? A híveknek! Mindenkit becsapott, még Gabit is. A férje presbiter. S a feleségének egykor jó barátn?je volt.”
“De ha az, hogy kinek prédikál, az egyáltalán kérdés, akkor nem a híveknek prédikál. A híveken kívül csak ? és az Isten hallotta a prédikációt. Istent akarta megvesztegetni, hogy bocsássa meg vétkeit, azzal, hogy másokat jó útra térít! ? ?szintén gondolja, hogy ez így lenne helyes… Ezért olyan meggy?z?. Ezért olyan hatásosak a prédikációi. Mert hisz abban, amit mond. És nagyon tudja, melyek a következményei, ha szó szerint követjük e bibliai idézetet. Csak követni nem tudja. Legalább is id?nként nem.
” S ha tudná, milyen családban n?tt fel… Apja alkoholista volt, ahányszor berúgott, megverte. S ez nagyon gyakran fordult el?. Végül egy árokban találták meg holtan.” – jutottak eszébe a Gabi szavai. Ez volt a szül?i nevelési modell. A rossz gyermeket meg kell verni. “A ki megtartóztatja az ? vesszejét, gy?löli az ? fiát; a ki pedig szereti azt, megkeresi ?t fenyítékkel.” Prédikáció közben e bels? kényszerrel szállt kétségbeesetten vitába. S feltehet?en száz esetb?l kilencvenkilencben be is tartotta. Kivételt csak a széls?séges stressz-állapotok képeztek. Akkor elszakadt a cérnája. S megütötte. De ez még ingerültebbé tette. “A rossz gyermek miatt” nem volt képes önmagának, s feltehet?en az Istennek is tett ígéretét betartani. S még ingerültebb lett a b?ntudat miatt. S még dühödtebben verte…
– Ugye, sohasem kaptál csak egyetlen pofont édesapádtól? –kérdezett rá Etelka, hangsúlyozva az “egyetlen” szót. – Vagy alaposan kikaptál, vagy nem.
– De sohasem vert meg, ha nem szolgáltam rá! – vette ismét védelmébe Jancsi az apját.
“Milyen kétségbeesetten védi” – gondolta Etelka, majd rákérdezett:
– S édesapád mit mondott leggyakrabban, amikor ilyen er?sen megvert?
– Hogy “Olyanná akarsz válni, mint a nagyapád?”
– Ett?l féltett…
– És… – harapta el Jancsi a szót.
– És? – kérdett rá Etelka.
– Semmi-semmi! – vált zavarttá hirtelen a fiú.
Etelka egy ideig nézte a fiút, mintha olvasni szeretett volna gondolataiban. Majd gondolatai megint elkalandoztak. Gabi szavai jutottak megint eszébe: “Noémi, a tiszteletes úr felesége áldott jó asszony volt. Miután édesanyja meghalt, édesapja meg lebénult, ? gondozta, ? látta el a háztartást, bár csak gimnazista volt. Az ? szerelme hozta ki a tiszteletes urat a fert?b?l. Lemondott az továbbtanulásról, s munkába állt, hogy a tiszteletes úr elvégezhesse az egyetemet. Amíg élt, nem volt különösebb baj Jancsival sem. Az a szerencsétlen baleset, amikor leesett a lépcs?n, s a gerincét törte… Óriási tragédia volt az egész családnak. Jancsi nagyon megszenvedte édesanyja halálát, s az anyai szeretet hiányát, melyet egy férfi nem tud pótolni, bárhogyan igyekszik is. Azóta nem lehet bírni vele. A tiszteletes úr is majdnem beleroppant. Ajánlottam is neki, hogy menjem pszichológushoz, de elzárkózott. Azt mondta, hogy nincs szüksége, hogy egy pszichológus a múltjában vájkáljon, s gyermekkori traumákat keressen. A felesége életét úgy sem tudja visszaadni… Nagyon szégyellte szüleit.”
– Édesapád nagyon szeretett volna embert faragni bel?led. Azt szerette volna, ha édesanyád, és nem nagyszüleid példáját követed.
– Igen – tört ki Jancsiból a zokogás édesanyja említésére.
– Sírjál nyugodtan – nyugtatta meg tanárn?je. – Egy férfinak is szabad sírni. S egy édesanyát soha sem lehet eléggé megsiratni.
Míg Jancsi zokogott, Etelka kapott megint egy kis alkalmat az emlékezésre. Nagy Károly az irodájában fogadta. Az íróasztala körül a fal tele volt képekkel. Gimnáziumi képek, esküv?i képek, Noémi állapotosan, Jancsi keresztel?jén, kiránduláson, hárman… Majd megállt az id?. Etelkában ekkor tudatosult, hogy Nagy Károly felesége halála óta új kép nem került a falra. Pedig azóta eltelt néhány év. Miért?
“Édesanyád, és nem nagyszüleid…”- jutottak eszébe ismét saját szavai. Majd a Gabi mondata: “nagyon szégyellte szüleit”. Bizonyítási kényszer… Állandóan bizonygatta önmagának, hogy sikerült kitörnie abból a lumpenproletár világból, melybe beleszületett. S hogy megérdemli azt a tiszteletet, ami papi státusza miatt körülövezi. Tudta Etelka saját tapasztalatból, hogy mekkora teher a tanári pálya. Az óra ötven percéb?l ötvenegyben huszonöt kritikus szempár keresi rajtad a hibát. S tudod, példát kell mutatnod. A nap minden percében. S ez papra talán még nagyobb elvárás nehezedik. A feln?ttek még kritikusabbak.
– Nem volt könny? édesapád elvárásainak megfelelni – kérdezett rá Etelka, amikor Jancsi kezdett a zokogásba belefáradni.
– Csak szégyent hoztam a fejére…
“S olyankor agyára ment a vér, s elvesztette maga felett a kontrollt” – vonta le a következtetést Etelka. “Sajnos ez a gyermek a nagyapja génjeit örökölte!” – jutottak eszébe a Gabi szavai. – “Hát nem. Jancsi természete az apjáénak a tökéletes mása. Ha dühbe gurul, pont úgy elveszti az önuralmat maga felett. S üt. Kegyetlenül. Ezek nem gének! Ez apai példa!”
S az apa gyermekkora és bizonyítási kényszere magyarázat ugyan, de nem felmentés tette ellen. De hát Nagy Károly a társadalom el?tt eljátszotta a Tökéletes Apát. Mindenki tiszteletreméltónak ismeri, mindenki tiszteli. Ha ez a fiú a Gyermekvédelmi Hatósághoz fordulna, még csak nem is hinnének neki. Bárkit megkérdeznének, apját úgy jellemeznék, mint egy példamutató szül?t. A véres hurkák a hátán? Egy ilyen vereked?s fiúnál nem lehet tudni, honnan származnak… Hazaküldenék. Legfeljebb az apja ünnepélyesen megígérné, hogy nem fenyíti meg többet. De ez megint szégyen lenne az apa fejére… Hogyan is mesélte Marci? “A bántalmazott n?knek még a harminc százaléka se jön be a Menhelyre védelemért”. S ezeknek is a legtöbbje “kibékül” bántalmazójával, aki ünnepélyesen megígéri, hogy “soha többé” és a bántalmazott asszonyok hisznek nekik. S egy hét múlva (ha nem már másnap!) megint ott vannak. S egy gyermek mit tehetne? Egy asszonynak legalább munkahelye, megélhet?ségi forrása van, elválhatna. De egy gyermek számára mi az alternatíva? Az árvaház?
“Ez már meghalad engem!” – menekült a túlzott felel?sség alól Etelka. – “Segítségre lenne szükségem! Marci, miért nem jöttél egy nappal hamarább? De szükségem lenne most a szakmai tapasztalatodra! De ez nem telefontéma… – állt meg Etelka tárcsázás közben. Err?l eszébe jutott, hogy még nem telefonált a rend?rségre.
– Hova tetszik telefonálni? – kérdezte Jancsi aggodalmas hangon.
– A rend?rségre. Mert azt, hogy meg akartak er?szakolni, azt jelentenem kell. A te eseteden addig még gondolkozunk.
A fiú rémült arcát látva a fiatal tanárn? ujja megállt a sürg?sségi szám tárcsázása közben.
(Folytatás következik. V. befejez? rész. Mondd, hogy nem igaz!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
