— Álom s esős idő — mondogatta Bíró Berta Nagymamám, ha valamilyen különös látomásomat meséltem neki. Bátorításnak szánta, hogy nem kell túlzottan a lelkemre venni az ilyesmit. Pedig amúgy eléggé babonás és Istenfélő asszony volt, hitt a „jelekben” és az „intésekben” valamint abban, hogy ezekre figyelni kell, hogy segítséget remélhess attól a mindent igazgató fenti Hatalomtól. Ő már csak tudhatta, nem hiába szült meg tíz gyermeket, temetett el belőlük ötöt a férjével együtt és nevelt fel özvegyen másik ötöt egyedül, két világháború alatt, között, után és mellett. Lehet variálni a körülményeket. Ezek után még mindig volt türelme odafigyelni a tizenhat unokájára is, meglátni éppen melyiknek cseppen el az orra, kit kell megmosdatni, megetetni és megvigasztalni, hogy — „Ne búsúlj semmit, csak álmodtad! Álom s esős idő… Reggel kisüt a nap. Hát ne sírj!.. Bubukálj tovább, gyere, megsúrolom a hátadat…”
Milyen jó lett volna, hogy mellettem legyen ma is, ezen a január végi fagyos hajnalon, amikor arra ébredtem, hogy zokogok a boldogságtól. Amikor olyan boldog voltam álmomban, hogy nem lehetett tovább alva elviselni. Amikor fel kellett ébrednem ahhoz, hogy megmentsem ezt az érzést az elfeledésre ítélt hosszú, szépen végigálmodott regényes történetek világából. Milyen jó lett volna megkérdezni tőle: — Mit jelenthet ez Nagymama? Miféle üzenet ez, milyen intés?
De csak egyedül fekszem a széles dupla ágyon, hangosan zokogva. Attól tartok felébresztem a párom, — de ó már ott gunnyaszt a hideg vonaton, zötyög Vásárhely felé — tudatosul bennem az újabb éber információ, miközben a hűlt helyét tapogatom. — Jaj, vigyázz rá, Istenem!. Nehogy neki is valami baja történjen…
Hírtelen vizelnem kell. Kitámolygok a fürdőszobába és átadom magam az elemi lét parancsának, valósággal elfolyok a boldogság kettős meleg áradatában, miközben a bal oldalamon ébren is még mindig érzem a teste súlyát, főleg a szívem tájékán, olyan igazi valóságosan, ahogyan rám támaszkodik, hogy velem jöjjön. —Gyere, haza viszlek Kisfiam! Folyhatnak a könnyeim is, hangosan zokoghatok, nem zavarok vele senkit. Boldog vagyok, hisz megtaláltalak! Velem voltál, ha csak álmomban is… még mindig velem vagy, érzem!
Kinn még nem is szürkül a pirkadat, messze lesz, amíg kisüt még ránk a nap. Iszom egy korty ásványvizet. A hideg megborzongat. Visszabújok a takaró alá, a könnyeim folynak tovább, kipótolják a két évtizedes önuralom aszályát. Oda a boldogság, végképp felébredtem. Tudom, hogy az együttlét álom volt csupán. Mindent tudok. De annyira szeretnék visszaaludni és újra érezni a jelenlétedet!
Próbálok nagyon pontosan emlékezni erre a boldogságra. Olyan volt minden, mint az álomban szokás. Egy hatalmas épületben laktunk, a boltíves alagsorban folyt a javítás. Kerestem a szűk folyosók valamelyikén a kijárást, de minden nyílás egy újabb terembe vezetett. Bútorozatlan és puszta volt valamennyi. Egyszer mégis megláttam egy ismeretlen folyópartot. Hátha itt eljutok valahová, gondoltam.
Akkor megszólalt a férjem: — Arra ne menj, ott lakik Ferike, és ha a közelébe kerülök, mindig emelgeti a kezét!
— Hol van? — kérdeztem én izgatottan.
— Hát nem látod, ott ni! — és egy fekete lepellel letakart kupacra mutatott, ami ott hevert a folyópart szürke kövei között a kietlen kopár semmiben — nem látod, ahogy éppen megemelte a fenekét?
Közelebb léptem, és hirtelen megláttam, abban a pillanatban a köpennyel takart, oldalra nyújtott jobb karját úgy hason fekve, vállból felemelte, egyszer és mégegyszer és mégegyszer, mint mikor egy feszület karja integet kétségbeesetten. Odarohantam. Világos, hogy minket hív! Meg akartam fogni a kinyújtott kezét, amely teljesen el volt vékonyodva, akár egy száraz ág. A csukló helyéhez úgy volt odarögzítve a fekete bő köpeny ujja, ahogyan a versenyeken fátylakat csiptetnek a táncosnők kecses kacsójához, és éppen úgy lebegett akár a lepel a bécsi keringő fordulataira.
A keze alá tettem a kezemet, akkor az a kóróvá száradt eleven valami az ujjamba kapaszkodott, úgy szorította reszketve, mint csecsemőkorában, amikor azt játszottuk, hogy felül a baba… Még mindig nem láttam semmit belőle, eltakarta a fekete vászon. Másik kezemmel felemeltem a fejéről a takarót. Arccal a földre borulva feküdt és megláttam a több ágra szakadt nyakszirtjét, porosan, szárazan és gondozatlanul. Olyan borzasztóan árván és elhagyatottan feküdt ott, és úgy kapaszkodott az ujjamba reszkető kézzel!
— Hát megtaláltalak! Megtaláltalak végre! — ujjongtam, gondolatban. Akkor megszólalt a jól ismert meleg bariton hang. — Semmi mást nem szeretnék, csak hogy egy kicsit együtt legyünk! — mondta csendesen.
— Persze kis fiam, majd én megmosdatlak, rendbe teszlek, viszlek haza! Gyere, próbálj felállni, meg tudsz állni a lábadon?
— Ha Sanyám segít, akkor biztosan…
Ahogyan ez csak az álomban lehet már állt is a lábán a bal oldalamhoz simulva, kicsit rám nehezedve. A hónaljáig sem értem. Felemeltem a fejem, hogy lássam végre, annyi tenger év után. A fekete csuklya lehullott a fejéről és én megpillantottam az arcát. Egy impozáns hatalmas vörös-korall fejű lény állt mellettem, rám támaszkodva! — és én tudtam, hogy ez az én egyetlen fiam…Teljes lényemmel éreztem, hogy velem van! Amikor megszületett sem voltam boldogabb.
— Nem érdekel! — törtem ki hangosan — senki és semmi sem érdekel, mindenkinek így is megmutatlak! … Viszlek haza magammal!
Eddig az álom. S én végre tudok boldogan zokogni, hiszen meglátogattál kisfiam. Magam vagyok a fájó örömömmel. Még Nagymama sincs már, hogy megkérdezzem mit jelent.
Épp olyan volt az arcod, mint amilyen a Hurgadában talált óriási fehér korall, ami ott díszeleg az ebédlő fekete polcán, csak győzelmes bíbor színű. Olyan valószínűtlenül vörös, amilyen egy korall is csak az álomban lehet. S most töprenghetek, hogy mit jelent.
Utólag könnyű belemagyarázni minden álomba valami üzenetet. De ez nem akármilyen álom volt. Ilyent csak két-háromszor ha megélhet az ember. Huszonöt év alatt, amióta elveszítettünk csak kétszer sikerült még úgy álmodnom veled, hogy amikor felébredtem tudtam, hogy velem voltál azon az éjszakán. Persze nevetséges ilyeneket mondani, orvosként tudnom kellene, hogy a leghosszabbnak tűnő álom hossza is a valóságban egy-két perccel mérhető. Egy évvel ezelőtt egy nagyon hosszú repülőgép út alatt volt olyan szerencsém, hogy a gépen, miközben kényelmetlenül ülve szunyókáltam, fülemen a rádióhallgató puha pamacsával úgy keveredett bennem a csodálatos szimfonikus muzsika és az álom, hogy rövid időre téged is mellém varázsolt. De akkor nem volt semmi történése a dolgoknak, ébredéskor csak arra emlékeztem, hogy együtt hallgattuk Chopint, mint azelőtt annyiszor. De az akkori álmomban még hús-vér emberke voltál, nem nemes kőzetté lényegült maradványa egy lénynek, aki élt valaha.
Nem tudok szabadulni tehát a rögeszmétől, hogy ennek az álomnak valami komoly jelentése van. A napokban említettem valakinek, akivel most ismerkedtem meg, hogy volt egy fiam, akit megöltek 19 évesen, ma sem tudjuk, hogy ki tette és miért. Megnyugtattam, hogy ezt a tragédiát nem fogom máskor is emlegetni neki, mert annak ellenére, hogy annyi év eltelt, még ma se igen tudok róla beszélni. Azt hiszem, ezt a mondatot hallhattad meg, Fiam. Ez ellen a kényelmes önvédekezés ellen lázadhattál fel. Nem beszélek rólad, mert fáj nekem és kényelmetlen másoknak. Szólni akartál — gondolom —, hogy a te életednek volt 19 csodálatos esztendeje is, nem csak egy kegyetlen tragédiája. Miért akarjuk mi ezt elfelejteni, csak azért, hogy ne fájjon?! Miért száműztünk kényelmes távolságra, egy kietlen puszta élettelen kövei közé, amikor te semmi mást nem akarsz, csak egy kicsit együtt lenni velünk?
A lélektelen, alacsonyrendű vízi állatnak is megadatott, hogy az utána jövő századoknak megörökítse egykori önmaga mását. Miért lenne ennél mostohább sorsra ítélve egy amúgy is rövidke emberélet, tele tervekkel, vágyakkal és szeretettel?! Azt hiszem, megértettem az álombeli együttlétünk üzenetét. Mert lehet, hogy az álom csak olyan, mint az esős idő, múlandó és jelentéktelen. De csak akkor süthet ki a nap, ha sikerül kipreparálnom életed vörös korallját, hogy mások is megcsodálhassák.
Mert csak én tudom igazán, hogy milyen csodálatos emberke voltál — és a lányok, akik szerettek.— „Voltál, mint minden ember, szépség” — egyedi és megismételhetetlen.
Madéfalváról írt monográfiában a szerzők előlegeznek nekem egy könyvet: „Fiam szíve” — címűt. Elfintorodtam, hogy micsoda giccses ötlet, hogyan is juthatott eszükbe ilyesmi?! Talán ők jobban tudták, hogy adósod vagyok egy ilyennel. Mert nem érdekel senki és semmi, hazaviszlek, és így is megmutatlak mindenkinek!… Élettelen kőzetté lényegülve is tudni kell, hogy valaha meleg emberi szívvel készültél a szépre és jóra. És ez nem csak nekem kell fontos legyen, ameddig naponta halljuk a rádióban, a televízióban, hogy hányan haltak meg robbantásban, balesetben, természeti katasztrófákban. És közben jó étvággyal fogyasztjuk a hírek mellett az éppen esedékes reggelit, ebédet vagy vacsorát, leöblítjük hideg sörrel vagy forralt borral a szezonnak megfelelően. És nem gondolunk bele egy pillanatra bár, hogy az a bizonyos áldozat kinek volt az egyetlen gyermeke, kedvese, támasza vagy reménysége.
Ha a sors megengedné, írnom kellene egy könyvet az életedről, kisfiam!
Bárányi László Ildikó
•-
szerkesztette: Verő László – 2007. május 8., kedd, 08:47
•-
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Bárányi Ildikó
