Kemenes Hajnalka : Az árnyék

Nyomtatás

A felesége egy életen át gyötörte. Csináld ezt, csináld azt! Fogd be a szád, ne beszélj marhaságokat! Vagy: Hol voltál? Kivel voltál?

    Egyszer megtörtént, hogy egy üzemi kirándulásról több mint egy hónapig nem ment haza. Ottmaradt egy parasztasszonynál, és nem csak azért, mert az kakast vágott a tiszteletére.

    A asszony nem tudta, hogy hol lehet, de gyorsan kiderítette, és bombázni kezdte ?ket a levelekkel, telefonhívásokkal. Fenyeget?zéssel, siránkozással, ígérgetésekkel végül is elérte, hogy feladta és hazament.

Megbocsátott neki, de egy életen át emlegette, reggel, amikor felébredt, délben, ebéd közben, és este, amikor meg szerette volna megnézni a tévében a híradót.

    Történt, hogy megbetegedett, s az asszony olyan buzgalommal kezdte ápolni, hogy végül is be kellett feküdnie a kórházba. Ezentúl mindig talált valami betegséget, ami miatt hosszabb-rövidebb ideig benntartották. S?t, valahogy elérte az orvonál, hogy kétszer egy évben szanatóriumi kezelésre küldje jó messzire az otthonuktól.

    – Nem drágám, sajnos te nem jöhetsz velem, az orvos pihenést, teljes nyugalmat, alvást írt ki nekem.

    – Szó sem lehet róla, hogy egyedül mész! Te nagyon jól tudod, hogy mit tettél velem akkor, amikor egyedül engedtelek el arra a kirándulásra.

    De az orvos hajthatatlan maradt, ragaszkodott az alvókúrához és a a teljes nyugalomhoz. Igy aztán sikerült neki mindig egyedül utaznia.

    De egy napon komolyan megbetegedett. 

    “Ha még egyszer látni szeretnél….” – mondta  a telefonba, és én azonnal indultam…

    Ahogy néztem a vonatablakból az egyre ismer?sebb tájat, megrohantak az emlékek, gyermekkorom legapróbb részletei is, úgy törtek rám, mintha tegnap történtek volna.

    Szomszédok voltunk, együtt n?ttünk fel, este is csak nagy harcok árán tudtak a szüleink elválasztani minket egymástól. Id?sebb volt nálam, csendes, komoly fiú, olyan könyvkukac típus. Szeleburdi kislányként sokat bosszankodtam a nyugalmán, nem tudtam elképzelni, hogy tud valaki nyári délutánokat olvasással tölteni, és mi lehet egy virágon, vagy egy pillangón az, amit hosszú percekig lehet nézni. Szerette a szépet, a m?vészetet és az irodalmat, s bizony egy egész dalt végig kellett fütyülnöm az ablaka alatt, hogy kicsalogassam a szobájából. Csatangoltunk a közeli erd?ben, úszkáltunk a Lápos folyóban és ? közben Pet?fi  és Ady verseit szavalta.

    Soha nem telt be a természet csodálatával, türelmesen tanítgatott engem, hogy ne csak nézzek, lássak is, és ne csak olvassak, hanem értsem is.

    Hosszú évekbe telt, amig látni és érteni kezdtem, de akkor már régóta távol éltem t?le. 

    Lassan felcseperedtünk, elköltöztünk a vidékr?l,  ?  dolgozni kezdett a közeli városban, elváltak útjaink.  Egyszer izgatottan hívott, hogy látni szerene. Meglepett a furcsa viselkedése, csillogó szeme, boldog mosolya.

    – Megtaláltam  – mondta fojtott hangon, egy fényképet húzva el? a zsebéb?l. – Ugye milyen csodálatosan szép? ? lesz a feleségem.

    A fényképen számomra addig ismertelen, gyönyörü n? mosolygott vissza rám. 

    Egy hónap sem telt el, felhívott, és boldogan mesélte, hogy összeházasodtak.

    Egyedül feküdt a szobában, amikor beléptem. A n?vér felemelte az ágyat a fejénél, hogy láthasson engem.

    – Most én vagyok a soron – mondta -, most már annyi nekem.

    Igazi ateista volt, mindig mondta, hogy ? nem hisz sem Istenben, sem mennyországban, sem utolsó ítéletben, de most megkérdezte.

    – Vajon mi lesz velem azután? Te mit gondolsz?

    Tétováztam… Most kezdjek el prédikálni, okoskodni?

    Olyan furfangos, gúnyos mosollyal nézett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Végül kinyögtem:

    – Tudod mit? Menj csak nyugodtan el?re, majd kés?bb, amikor utánad megyek, megbeszéljük ezt is.

    Nagyot kacagott, aztán játszottunk egy kártyapartit, és ? gy?zött, mint általában mindig.

    Búcsúzáskor azt mondta:

    – Akkor várlak, találkozunk a túloldalon, ha tényleg komolyan gondoltad.

    – Igen, komolyan gondoltam. Viszlát odaát.

    Vagy két hetet élt még. A felesége éjjel-nappal az ágya melett ült.

    – Maradj otthon, édes – kérte, de az asszonyt nem lehetett onnan elmozdítani. A n?vér mesélte, hogy végül az orvos er?szakkal ültette be egy taxiba.

    – Önnek  most már nagyon fontos, hogy rendesen kipihenje magát!

    – Mindnyájan tudtuk – mondta a n?vér -, hogy szeretett volna végre egyedül maradni, id?re és nyugalomra volt szüksége, hogy kitisztíthassa a lelkét. Ez az utolsó munka, amit meg kell tennünk, és ehhez szükségünk van a csendre, az egyedüllétre. Elég volt neki egy este és egy éjszaka. Nem aludt el, csak lassan megváltozott a légzése. Sikerült neki békében elhagynia a világot. Kora hajnalban, teljes nyugalomban meghalt.

    – Azonnal hívniuk kellett volna engem! – kiabált másnap reggel a felesége. – Mindig ott voltam melette, mindent megtettem érte! Mindig a háttérben voltam, árnyékként követtem mindenhova! És alig megyek el egy pillanatra, meghal nekem. Hogy tehetette ezt velem?

    Sokáig emlegette utána még, hogy feláldozta a szépségét, a fiatalságát és az életét egy olyan férfiért, aki valamikor megcsalta ?t, és képes volt úgy meghalni, hogy még csak el sem búcsúzott t?le.