Nagy Horváth Ilona : Ha körbe ér

Dalszöveg rendelésre: szeretettel Szegi L. Andrásnak.

 

 

 

 

Nézd, te küzdesz én meg hagyom, és elszaladok, ha vársz,

szélbe hajítom kalapom, míg te mindig földön jársz,

bennem keringnek az álmok, benned józan’ jár a vér,

mégis összecsengünk néha, bár nem tudjuk, mennyit ér,

mennyit taksál ma egy mosoly, vállon feledett tenyér,

mibe kerül majd a holnap, lesz-e mindőnknek kenyér,

s  ha körbe ér az óránk, ki fog emlékezni ránk…

 

 

Földbe kapart kicsi magok, nem kelünk ki sose tán,

mások lettek ma is nagyok, érett gyümölcs lóg a fán,

három túlkoros ígéret, három álruhás bohóc,

fonnyad orrunkon a krumpli, őszül fejünkön a kóc,

mondd,  ha összecsengünk néha, az a dal majd mennyit ér,

mennyit taksál ma egy komoly, vállon feledett tenyér,

s ha körbe ér az óránk, ki fog emlékezni ránk…

 

 

Fáradt  újság int a szélnek, nézd, indul az állomás,

lustán dörgölőző fémek, jön egy újabb utazás,

keríts homlokodra  lázat, siess, gyorsul a jövő,

ordítsd világba a vágyad, egyszer nem lesz több idő,

egyszer lehull majd a krumpli, egyszer eltűnik a kóc,

három elfeledt  ígéret, három álruhás bohóc,

ha még összecsengünk egyszer, az a dal, mondd, mennyit ér,

mibe kerül majd egy ráncos, vállon feledett tenyér?

 

Ha sápadt vonal lesz a szánk és sötét a nagy porond,

mikor véget ér a műsor, velünk mi lesz akkor, mondd,

ha körbe ér az óránk, ha majd tegnap lesz a mánk,

ki fog emlékezni ránk…

 

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=WVYw9QOrPlk

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.31. @ 19:37 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.