Ragyogóan sütött a Nap. Igaz, ezt csak a magas házak tetején araszoló kéményseprő láthatta, ha ugyan látta. Aztán amikor munkaidő végén lemászott, és elmesélte néhány érdeklődőnek, hogy ő tényleg látta a Napot, akkor volt, aki nem hitt neki, de olyan is volt, aki irigységébe belesárgult és sárga lett, mint a Nap. Lent a földszínén, térdtől felfelé mindent belepett a szmog és a por. A lassan araszoló autók vízszintesen okádták káros gázukat és bűzüket, a gyárak kéményei ugyanezt tették függőlegesen. Egy férfi ücsörgött az út szélén. Szája és orra maszkkal fedve, előtte festőállvány, és elmélyülten dolgozott. Körülötte emberek rohantak, autók tülköltek, de ő mit sem hallott, mit sem látott az egészből, mert megihlette a táj, a város képe. A vásznon megelevenedett a körülötte lévő világ. Szürke pacák között fekete foltok, bennük sárga cirádák, és az egész lefedve valami sosem látott sötétbarna valamivel. Egy férfi állt meg a művész mellett.
— Gyönyörű! — suttogta elragadtatottan, és nem tudta szemeit levenni a képről.
— Köszönöm — felelte a művész szerényen, fel sem emelve tekintetét a vászonról.
— Itt fent — mutatott a férfi a vászon bal felső csücskére —, ez a sötétebb folt, ez…, ez…, fantasztikus!
— Látom, észrevette — mondta a festő elégedetten. — Ott most száll fel.
— Micsoda alázat! — kiáltott fel a rajongó. — Csodálatos!
— Másképp ezt nem lehet, csak alázattal — mondta a művész, és gondosan egy barna pacát pöttyintett a vászonra.
— És szemmel! A jó szem…
— És a jó kéz! — kiáltott fel a festő, és laza mozdulattal egy fekete foltot mázolt a kép közepébe.
— Igaza van! De nem akarom zavarni… MESTER!
— Ugyan, nem zavar. Mindig szívesen beszélgetek a hozzáértő rajongóval.
— Kész van? — kérdezte a férfi.
— Nem. Még ide egy kicsit… — mondta a mester, és egy erőteljes barna vonallal szinte kettészelte a képet. — Talán most! Most van kész! — mondta büszkén, és felemelkedett ültéből.
— És ide? — kérdezte a férfi. — Ide nem kellene egy ugyanolyan, csak mondjuk szürke?!
— Igaza van! Még ide is, meg ide!… — kiáltotta, és keze sebesen dolgozott. — Most van kész!
A képen a szürke, barna és fekete foltok, némi sárgával voltak vegyítve.
— Csodálatos! — áradozott a műértő áhítattal. — A címe?
— Szmog.
— Szmog… szmog… — formálta lassan a szót a férfi, majd felkiáltott. — Elementáris! Megveszem!
— Ugyan — mondta a festő szelíden. — Nem olyan nagy hatású ez a kép. Csak egy kis ujjgyakorlat.
— Ugyan már, mester! Én még életemben nem láttam ehhez fogható alkotást!
— Hátha ennyire ragaszkodik hozzá — mondta a mester —, akkor eladom magának.
A férfi alig várta, hogy budai, zöldövezeti lakásába hazaérjen. Belépett a szépen berendezett nappaliba. A Nap hétágra sütött, bevilágította az egész lakást. Kibontotta a képet. Kicsit forgolódott vele, nem tudta hová akassza, mivel a falak telis-tele voltak festményekkel. Egyszer csak felragyogott a szeme, és felakasztotta az ablakra. A helységben hírtelen sötét lett.
— Gyönyörű! — suttogta a férfi.
Leült a kanapéra, és le nem vette szemeit legújabb szerzeményéről.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.01. @ 12:44 :: S. Szabó István
