Mint bolygó a tejút peremén,
hosszú magányban lebegek,
oly reszketeg vibrálok feléd,
kétségbe fulladtan kereslek.
Lesdeklőn kulcslyukon át,
félretett titkaid fürkészem,
fényem átfesti szobád falát,
selymed szikrázón meztelen.
Füledbe csókolom reményem,
s a lenyugvó árnyas múltat.
Lázam ki érti? Te egyetlen.
Ne álld el hozzád az utat!
.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Serfőző Attila
