A nárciszok
(Daffodils)
Magamban vágtam tájon át
Mint felh?, domb-völgyek felett,
S aranyló nárciszok hadát
Találtam; nyüzsg? ezreket.
A fák alatt, s a tó ölén,
Szél-táncban bókoltak felém.
Mint fel-felizzó csillagok,
Tejútnak tetsz? pisla fény –
Húzódtak végtelen sorok
Alant, kis öblöm félkörén.
Tízezer táncos penderült,
Virág-orcájuk felderült.
Ropta víz-hullám is, de ott
Tündöklésben legy?zetett;
Költ? ilyenkor feldobott,
Mint víg tivornyán; élveteg.
S szájtátva ért a gondolat:
Más kinccsel lettem gazdagabb;
Mid?n díványon tespedek,
Ha bánat bánt, bús gondolat,
Magányom édesítve meg;
?k bévül rám kacsintanak.
Szívem ifjodva újra él,
S a nárciszokkal táncra kél.
“Daffodils” (1804)
I WANDER’D lonely as a cloud
That floats on high o’er vales and hills,
When all at once I saw a crowd,
A host, of golden daffodils;
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.
Continuous as the stars that shine
And twinkle on the Milky Way,
They stretch’d in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.
The waves beside them danced; but they
Out-did the sparkling waves in glee:
A poet could not but be gay,
In such a jocund company:
I gazed — and gazed — but little thought
What wealth the show to me had brought:
For oft, when on my couch I lie
In vacant or in pensive mood,
They flash upon that inward eye
Which is the bliss of solitude;
And then my heart with pleasure fills,
And dances with the daffodils.
Egy korábbi, Szabó L?rinc által készített fordításban:
William Wordsworth: Táncoló t?zliliomok
Sétáltam, mint felh?, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom t?nt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
T?ztánc volt a tó is, de ?k
túltündökölték a vizet, –
költ? ily társaság el?tt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, – néztem, – nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha mereng? éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl bels? szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló t?zliliomok.
