Reggel épphogy összekapták magukat, már jött is a riasztás. Két raj emelkedett els?ként, a leveg?be. A még csíp?s hideg letépte az álom utolsó foszlányait némelyik fiú szemér?l. A gépek nedvesek voltak, és a füvön is bokáig ért a harmat. David kelet felé fordult. A nap els? sugarai aranyfénybe vonva a horizontot, megsemmisít? csapást mértek az éjszakára. A fiúk már a gépeikben ültek, s várták az engedélyt a felszállásra, hogy felemelkedve ráfeküdjenek a napsugarakra.
Csodálatos volt ez a reggel. David úgy szállt fel erre a bevetésre, mintha sétarepülésre indult volna. Nem gondolt süvít? golyókra, halálra csak arra, hogy gyorsan végezni az ellenséggel és visszajönni. Ma elmaradt a szokásos gyomortáji szorítás, a hol er?sebb, hol gyengébb émelygés, ami a bevetést megel?zte. De ez csak rá vonatkozott. Percek óta leveg?ben voltak már, mindenki nézel?dött, hogy minél el?bb felfedezzék az ellenséget. Egyszer csak reccsent a mikrofon, és az egyik fiú beleszólt a rádióba izgatott hangon: – Banditák alattunk tíz óránál!
Ralph balra billentette gépét, s lenézett. Sárga orrú gépek igyekeztek zárt alakzatban valahova.
– Utánuk! – kiáltotta a kötelék vezet?je, s egyszerre borítottak le, hogy az ellenség mögé minél jobb pozícióban érkezzenek. A Messerschmittek szétszóródtak, hogy felvegyék a harcot Ralphfal és társaival, akik igyekeztek célkeresztjeikben befogni ellenségeiket. David volt ma az els?, aki leszedett egyet közülük. El?tte keresztben húzott el egy Spitfiret üldözve, a hasát mutatva David felé. Ott is érte a sorozat. A robbanást követ?en darabokra hullt. David elfordult a veszélyt?l, s egy enyhe ütést érzett a gép hátulja fel?l. Hátranézett, nem látott gépet. Eltalálták? Pár másodpercet várt, de nem észlelt semmit. Jobbról egy újabb Me–109–es t?nt fel, David utána vetette magát. A 109–es tüzelt, s egy gép a rajból fekete füstcsíkot húzva leadta az orrát.
– Jamie, ugorj ki! – kiabált David a rádióban.
Várt, de nem történt semmi. Közben a füstölg? gép egyre vesztett a magasságából.
– Kifelé! – hallotta valaki más hangját is, akit nem ismert fel. Pár másodperc telt el, s kétségbeesett hang szólalt meg:
– Nem tudok! Beszorult a kabintet?!- s hallatszott a hangján, ahogy küzdött a kijutásért.
David szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbeesve követte szemével a gépet. A földön narancssárga lángtenger jelezte, hogy már minden kés?.
– Mögötted, Dave! – hallotta Roger türelmetlen hangját. Lesiklott balra egy nyújtott fordulóval, s úgy százötven méterre a német gép mögött bukkant fel ismét. Nem volt menekülés. Rövid sorozat lett az eredmény, és elfogyott a l?szere. Óriási szerencséje volt. A német menekült, ahogy csak tudott. Egyedül maradt.
– Vége! – hallotta a vezér hangját. – Irány haza! Jamien kívül hiányzik valaki?
– Jake! – válaszolt Ralph. Kigyulladt, de id?ben ki tudott ugrani. Láttam, nem volt baja.
– Rendben! – nyugtázta a vezér. – Zárkózzatok fel!
„Este újabb ágy lesz üres, és az asztalnál is felszabadul egy hely”– gondolta David s érezte, hogy szája keser?. Lenézett. Lent, térkép volt a világ. Eszébe jutott, az els? repülése. Mikor végre megbillentve gépét, le mert nézni, meglep?dött, hogy fentr?l milyen pici minden. Mintha egy óriásként járna az emberek birodalma felett. Most tovább fürkészte az alatta elsuhanó tájat. A m?velt földeket legel?k váltogatták, erd?k, mint zöld brokkolik tették változatossá a tájat. Látott apró traktort, munka közben. Mintha lent nem lenne háború. A traktorról, eszébe jutott az otthon. Szerette, ha az apja engedte dolgozni vele. A lányok el?tt kihúzva magát, büszkén járt, el?bb tekintették feln?ttnek, mint a többieket.
A fiú szívét melegség öntötte el. Hazai föld. Ebben a percben nem valami elcsépelt formában érezte át a haza szeretetét, ebben minden benne volt. A lenti világ féltése, elszántság a megvédésére. Nem is tudta volna megfogalmazni, amit érzett. El sem tudta képzelni, hogy azt a földet ott lent idegenek vallhassák magukénak valaha is. Úgy érezte, hogy most nem tudna annyi ellenséges gép jönni, hogy ne szállna gondolkodás nélkül szembe velük. De nem látott sárgaorrúakat, és a rádióból sem kaptak új koordinátákat.
Eszébe jutott a lány. „Ma is eljön vajon?” Most jött rá, hogy tulajdonképpen állandóan ott volt a fejében, miközben elkalandozott, mint az el?bb és persze a harc lekötötte minden idegszálát. De mintha végig vele lett volna. Ralph repült mellette, Spitfire-e egész közel került hozzá. Átintett neki. ? is felemelte kezét.
A reptér fölé értek. Lent Spitfire-ek álltak sorban, bevetésre várva. A két barát egymás mellett szállt le. Ralph mutogatott egy irányba, a fiú arra nézett. A lányok ott álltak egy gépnél, és két fiúval beszélgettek. Annyiszor gondolt rá, hogy eljönnek–e ma is, és most öröm helyett valami olyasmit érzett, amit még soha. Felfogni csak annyit tudott, hogy rossz volt. De hogy miért, még nem tudta. El?fordult számtalanszor, hogy az a lány, aki el?z? este vele volt, másnap másik fiúval ment el, de ? is új lánnyal távozott és nem tör?dött az el?z?vel. Nem értette, mit?l lett rossz a kedve. Próbálta könnyen venni, annyi más lány van, de ez nem segített. Alig várta, hogy a helyére guruljon. A szerel?je már ott várta, hogy szokás szerint rögtön átnézhesse a gépet. David kiszállt s el akart indulni Ralph felé, aki valamit magyarázott szerel?jének, amit kezével gesztikulálva próbált alátámasztani. ? még mindig dühös volt, hogy elfogyott a l?szere. „Ma rácáfoltunk a nevedre, T?zköp?!” S még dohogott magában, visszanézett Spitfire-ére. Szája tátva maradt a döbbenett?l. Függ?leges vezérsíkján a festésb?l egy szabálytalan, de mégis szív alak hiányzott. Figyelmeztette a szerel?t, hogy hozzá ne nyúljon! Mire barátjához ért, ? is felé indult éppen. Ralph szintén tágra nyílt szemekkel bámulta meg a foltot.
– Ezt hogy szerezted, te Casanova? – ütött barátja vállára.
– Fogalmam sincs. Egy enyhe ütésszer?t éreztem, mikor azt a mocskot elintéztem. Azt hittem eltaláltak, de lehet, hogy valamelyik darabja megsúrolt. Közeledtek a lányokhoz. ?k elköszöntek a fiúktól, akikkel beszélgettek. Már nem nevettek, komolyak voltak.
„Már tudják”– gondolta Ralph, s valóban Lisa úgy szorította bátyja nyakát, hogy szinte fájt. A fiú alig bírt kibontakozni az ölelésb?l. A lány szeme könnyes volt. Bátyja letörölte a csillogó nedvességet.
– Na, na! Hé! Visszajöttem! – próbálta mosolyra deríteni a kétségbeesett arcocskát.
– Örülök, hogy visszajöttetek – nézett Jane David szemébe. – A fiúk mondták, hogy…
A fiú rágyújtott. Visszapillantott a lány szemébe. Rémületet látott benne. Mérgesen dobta el a gyufát.
– Legközelebb szeretném, ha megvárnád, hogy visszaérjünk! – idegesen beleszívott a cigarettába. – És nem másoktól érdekl?dnél fel?lünk.
A lány úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Piros lett, mint az érett alma.
– Lisa ment oda érdekl?dni… – mondta halkan, tétován.
– És neked, muszáj volt utána menni? – emelte fel újra hangját a fiú.
Jane, végképp zavarba jött.
– Nem! ?k jöttek oda hozzám.
Erre David, már nem tudott mit felelni. Csak szívta a cigarettát, és nem nézett a lányra. Pedig nagyon szeretett volna. Az csak baktatott mellette. Azon töprengett, hogy milyen alapon kéri számon ?t ez a fiú, és ? miért nem hordja le, és hagyja faképnél? Aztán rögtön mentséget is talált. Életveszélyben volt. Nem jött vissza mindenki. Valószín?leg végignézték, ahogy a társuk meghal. Biztos, hogy nagyon megviseli ez a helyzet. Ráadásul belehasított a gondolat, hogy esetleg holnap éppen ? nem tér vissza. Így letett arról, ami nagyon is ésszer? lett volna. Nem nézett rá, pedig nagyon szeretett volna. Mégsem hagyhatja, hogy ez a fiú ok nélkül bántsa, méltatlankodott belül.
– Azt hiszem, nem jövök el többet – mondta tétovázva, halkan.
David megállt. A lány is. Felé fordult. A szemébe nézett, ami most nem csillogott, felh?s volt, mint felettük az ég.
– Szeretném, ha eljönnél! Bocsáss meg! Nem akartalak bántani. Kérlek! Gyere el! Ma is abban reménykedtem, hogy itt leszel, mire visszaérünk – könyörgött halkan, kétségbeesve. A lány csak akkor nézett rá újra, mikor megkérdezte, hogy itt lesz–e másnap. Egy ideig még gondolkodott, végül igent mondott. David, annyira szerette volna magához ölelni. Érezni a melegét. De ezt még nem merte megkockáztatni. A testvérpár utolérte ?ket.
– Nektek nem kell felszállnotok? – kérdezte Lisa.
– Nem. Mi most jöttünk vissza, most azok mennek, akik eddig pihentek. Persze bármikor parancsot kaphatunk a felszállásra – s még ezt mondta, David újabb cigarettára gyújtott miközben barátját is megkínálta. ? is ráfüstölt, s jóles?en fújta ki. A horizontot nézve elmerengett. „Ezt nem lehet megszokni” – gondolta – „tegnap Jamie is arról mesélt, hogyan szedett le egy rosszfiút, s ma elégett. Egy fiatal élettel megint kevesebb. A háború után lehetett volna egy jó tanár.”
Jamie történelmet akart tanítani. Esténként, ha túl fáradtak voltak ahhoz, hogy el tudjanak aludni, a fiú a történelmüket mesélte. Szerették hallgatni.
„Szegény” – gondolta még, miközben lelki szemei el?tt megjelent a fiú arca, ahogy nekihevülve mesél.
– Lassan mennünk kellene – nézett Lisa Janere.
– Igen – bólintott a lány.
– Maradjatok még! – húzta meg Ralph a haját, mint gyerekkorukban. Nem úgy, hogy fájjon, csak hogy éppen érezze.
– Most már pláne nem – nevetett Lisa, és megiramodott.
Jane két darab csokoládét vett el? a zsebéb?l, és a fiúknak nyújtotta:
– Egyétek meg! Nektek hoztam.
– Köszönöm, kedves vagy – vette el Ralph meglepetten –, ez most jól fog esni – s elindult a húga után, miközben bontogatni kezdte a papírt. Pár lépés után utolérte, és megfelezte vele a csokoládét.
– Én nem érdemlem meg – nézett a szemébe David.
A lány megfogta a kezét, felemelte és a tenyerére fektette az édes szeletet.
– Dehogynem. Visszajöttél.
A tekintetét?l a fiú tarkója megbizsergett.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Szívesen, mindkett?töknek – azzal a lány megfordult, s barátn?je után indult.
David nézte, ahogy távolodik. „Mi ütött belém? Mi a fene volt ez? Meg is haragudhatott volna rám. És lehet, hogy meg is tette. Olyan szelíden fogadta, hogy hülye voltam. Lehet, hogy többet nem is jön.” Keze ökölbe szorult, de ? észre sem vette. Annyira szerette volna, ha visszanéz rá. Csak egy pillanatra. Akkor megnyugodhatott volna, hogy nem haragudott meg. De a lány utolérte Lisát, és együtt mentek tovább.
– Mir?l beszéltetek? – kíváncsiskodott barátn?je.
– Hát, tulajdonképpen leszidott, amiért azokkal a fiúkkal beszéltünk.
Lisa meglepetésében megállt. Csodálkozva nézett barátn?jére, s rövid nevetésfélét hallatott.
– Micsoda? Leszidott? Mi köze hozzá, hogy te kivel beszélsz? Remélem helyre tetted az agyát? – indult tovább. Jane még állt egy pillanatig, miel?tt követte, s most látta maga el?tt a fiú kétségbeesett arcát, ahogy faggatta, vajon eljön–e másnap. Kilépett, hogy utolérje.
– Mit képzel az a beképzelt majom? – dohogott tovább a lány. Jane csendben, lehajtott fejjel lépdelt mellette.
– Meg-kér-dez-ted? – faggatta tovább türelmetlen hangon.
– Nem – felelte halkan a lány, s elpirult.
Lisa újból megállt. Megfogta Jane karját, s maga felé fordította. ? lesütötte a szemét.
– Na nee! Tetszik?
Jane még jobban elpirult, s úgy nézett rá, mint akit rajta kaptak. Nem szólt semmit, csak bólintott.
– Ó Istenem! Azért helyre tehetted volna, mert kés?bb már nehezebb lesz.
– Gondolom ideges volt, a bevetés miatt…
– Tegnap is voltak, tegnap sem jött vissza mindenki – vágott a szavába Lisa.
– Nem fogom hagyni a végtelenségig. Nyugodj meg!
– Jó, jó! Nem akartalak bántani. Ne haragudj!
– Nem haragszom. Siessünk, nehogy elkéssünk!
– Most majd meglátod, hogy mit is jelent, amit mondtam valamelyik nap – mondta Werner Hansnak.
– Mit is? – húzta fel a cipzárat pilótadzsekijén a társa.
– Ma a földdel tesszük egyenl?vé a reptereiket, a gépeikkel együtt. Nem lesz mivel ellenünk jönniük. Se gyors, semmilyen.
– Ja. Ha a csatornán átjutunk. Néha az az érzésem, hogy már akkor tudják, hogy jövünk, amikor felemelkedünk. Amikor a csatorna felett járunk, már pontosan tudják, hol vagyunk.
Werner legyintett.
– Semmivel sem tudom eloszlatni a pesszimizmusodat.
– Ez nem pesszimizmus barátom! Az igazság. Tény, hogy a bombázóink és a bajtársaink fele a csatornában végzi.
– Jó így bevetésre menni. Igazán fellelkesítettél – nézett rá szemrehányóan barátja.
– Majd meglátjuk, hogy alakul.
Nagy csata volt. Gép gép ellen, ember ember ellen. David célkeresztjében egy ellenséges gép sziluettje szinte kínálta magát. ? nem tétovázott megnyomta az elsüt? billenty?t, s a gép fekete füstcsíkot húzva, pörögve zuhanni kezdett. Pillanatra körülnézett, mintha csak fogócskát játszanának a gépek, úgy kavarogtak a leveg?ben. A vörösen szétrobbanó, vagy füstölve zuhanók mutatták, hogy korántsem holmi játékról van szó. A gépekben emberek haltak meg. Ez mindig elborzasztotta. Ilyenkor a zuhanó, fekete kereszttel jelölt gépek sem tették boldoggá attól függetlenül, hogy tudta jól, vagy ?, vagy az ellenség. Újabb gép t?nt fel, nem üldözte senki, a többiek már el voltak foglalva. Bár David úgy gondolta, hogy messze van, gyorsított, utol akarta érni, s izgalmában véletlenül megnyomta az elsüt? billenty?t, ami nem volt biztosítva. Két másodpercig kelepelt, majd üresen kattogott. Ekkor szólt valaki a rádióban, hogy rajta van egy bandita. Hans arra számított, hogy David lebukik s el?re örült, mert ezt a trükköt már ismerte. David viszont a gépét ismerte és eszébe sem jutott, hogy egy Spitfire-rel lebukjon. Oldalt hosszan lecsúsztatta a gépet, majd éles fordulót vett kihasználva gépe jobb man?verez? képességét. Hansnak csak másodpercei voltak, hogy rájöjjön, David a forduló végén mögé kerülhet. A Me–109–es nehezebb volt a Spitfire-nél, így zuhanásban gyorsabb volt, ezért Hans el?re nyomta a botkormányt, s David után vetette magát. Megvolt. Felt?nt a célban, pontosan a közepén ült. Megnyalta kiszáradt száját.
– Nem menekülhetsz – mondta diadallal, s tüzelt. A kezére nézett meglepetten, s valósággal lesápadt. Nem volt l?szere. Az els? pillanatban nem is akarta elhinni. Öklével bosszúsan a gép oldalára ütött. „A fenébe! Majd legközelebb. Nem úsztad meg öregem, csak haladékot kaptál.” Egy kis oldalszél balra sodorta kissé. Meglátta David gépén a sérülést. Jól megnézte. „Egy szív. Morbid.” – Megfordult, és igyekezett a többiek után, akik már a saját bázisuk felé tartottak.
David fellélegzett, mikor látta távolodni. „Hát ez meleg volt” – gondolta s most vette csak észre, hogy megizzadt és kegyetlenül fázott.
Leszállás után megvárta Ralphot, s együtt mentek teázni. David mint mindig, most is a csésze oldalán melegítette kezeit és arra gondolt, hogy milyen jó lenne most nyakig belemerülni ebbe a jó melegbe. Ki sem jönni bel?le, még az egész testét jól át nem járja. De megint csak be kellett érnie azzal a már jól ismert érzéssel, ahogy ujjaiban szétárad a meleg. Szeme a távolt kutatta, de hiába. Nem t?nt fel a két lány. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy sokkal kés?bb szoktak jönni. Még két korty volt a teából, mikor újra megszólalt a kolomp. Letette a teát, s futott a gépéhez. „De szorgalmasak ma a mocskok!” – gondolta, míg odaért. Még folyt a feltöltés. A két gépágyú és a két géppuska már újra tele volt l?szerrel, de az üzemanyag még hiányzott.
– Mennyi id? még? – kérdezte türelmetlenül.
– Most kezdtem el. Átnéztem, és volt rajta pár gyors javítani való.
– Az a másik gép? – mutatott David egy magányosan álló Spitfire felé.
– Javításra vár.
– A rohadt életbe! Nincs több gép? – tett kezével egy türelmetlen mozdulatot.
A szerel? körülnézett. A cigaretta meggyújtatlanul lógott a szájában.
– Nincs. Három van a hangárban. Dolgoznak rajta.
A többiek csapatosan szálltak fel. David rágyújtott. Rettent? ideges volt. Leült egy fatönkre, és nézte, ahogy a fiúk felfejl?dnek s fekete ponttá zsugorodva elt?nnek a messzeségben. Még kifújta a füstöt, rájuk gondolt. Ott harcolnak valahol. Lehet, hogy lesz, aki vissza sem jön, ? meg itt dekkol a földön.
A gépére nézett. Már feltöltve készen állt, nem sürgött körülötte a szerel?je. Leült, térdére könyökölt és várt. Szeme a látóhatárt fürkészte és feszültségét csak növelte, hogy reggel óta megváltozott az id?. Ragyogóan indult, de felh?k jöttek, párás lett a leveg?, így a horizont fátyolosan elmosódott. Csak ült, és várt. Számolatlanul szívta a cigarettát, egyiket a másik után. Minden zaj bosszantotta, ami elnyomhatta a Merlin motorok távoli dörgését. Annyira megfeszültek az idegei, hogy valósággal összerezzent mikor vállán egy gyengéd érintést érzett. Hátrafordult, felnézett. Jane nézett le rá, halványan mosolyogva. David felpattant.
– Hello! – mondta meglepetten. Nem is akarta elhinni, hogy a lányt látja.
– Hello! – búgott a lány hangja melegen, mint az orgona. Kezét el?re nyújtotta. Kis papírcsomag volt benne.
A fiú a lányra nézett majd a kezére, de nem mert érte nyúlni.
– Fogd meg nyugodtan, neked hoztam. Kis sütemény van benne, de vigyázz, mert még meleg.
– Nagyon kedves vagy, köszönöm – olyan zavarban volt, hogy alig bírta ezt a pár szót kinyögni. A farönkre mutatott. – Leülsz mellém?
Levette dzsekijét, és leterítette.
– Köszönöm.
A lány leült. David megvárta még elhelyezkedik, s mellé telepedett.
– Te, miért nem mentél a többiekkel?
– Nem készült el, a gépem. Még sosem jártam így. Alighogy leszálltunk, jött az új riasztás. A többiek fent voltak valamerre, nekünk kellett újra felszállni. Kellett volna, nekem is.
David eddig az eget kémlelte, de most a lányra nézett. Olyan közel ültek egymáshoz, hogy a combja hozzásimult az övéhez és az arcuk is egész közel volt. Izzadt a tenyere, a süteményt letette maga mellé. Szerette volna magához rántani a lányt, és csókolni a száját kifulladásig. Érezte arcán forró leheletét, mely csokoládé illatú volt. Nem bírta tovább. Elfordult, újra a kis szeletét nézte az égnek, amelyr?l jöhettek. S alig hallhatóan inkább megérezte, mint meghallotta a távoli motorzúgást. Felugrott.
– Jönnek! – kapta el? a cigarettát idegesen. Összesz?kült szemmel kutatta a távolt, s egy fekete pontot fedezett fel.
– Egy! – mondta hangosan. A lány ott állt mellette. Kezük összeért. Félénken, óvatosan érte nyúlt, s megfogta. A kis tenyér, az övébe simult. Kicsit megszorította. A lány visszaszorított. Nem er?sen, inkább gyengéden, de határozottan. David úgy érezte, mintha lángolna a szíve, s valamiféle öröm járta át. Olyan, mint amikor az ember nagyon vágyott valamire, s végre megkapta.
A horizont felett, a felh?k el?tt a gépek élesebben rajzolódtak ki, mint tiszta id?ben. Együtt számoltak:
– Kett?, három, négy…
– Nincs több – mondta a lány.
– Az baj. Három hiányzik. A fiú az állát dörzsölgette, s idegesen sóhajtott. A cigaretta még a kezében volt. Nagyot beleszívott, s eldobta. Rátaposott, majd lassan fújta ki a füstöt. Mögöttük megzörrent valami. Hátrafordultak. Egy soványka, barna–fehér foltos kutya épp a szájába vette a süteményt a farönkr?l. A lány kinyitotta a száját, rá akart kiáltani, de David megel?zte.
– Ne zavard el! – súgta. – Sajnálom a süteményt, de ez a kutya egy fiúé volt. Pár napja lel?tték. A gépe szétrobbant, nem tudott kiugrani. A kutya estig várt, aztán elment. Az ágya mellett aludt. Nem akarták beengedni mi harcoltuk ki, hogy mellette maradhasson.
A kutya közben kicsit távolabb vitte a zsákmányt, egy fa tövében letette, s bontogatni kezdte. ?k még mindig kéz a kézben nézték, ahogy rávetette magát az ennivalóra.
– Richi lassan egyed! – Úgy szólt rá David, mintha érthette volna. A kutya ránézett, s egy pillanatra megállt a falat a szájában. A fiút figyelte, hogy el akarja–e venni t?le az ételt, de hogy az nem mozdult, megnyugodva tovább evett.
– Szegény, hogy lefogyott. Nem tudom, eddig hová t?nhetett.
A gépek hangja feler?södött. Az els? három leszálláshoz készül?dött, s csak most vált láthatóvá, hogy a negyedik gép fekete füstcsíkot húz. Már indultak is a t?zoltók hangosan csörömpölve bukdácsolt az autójuk a hepehupás terepen. Jöttek a gépek sorban. David elengedte a lány kezét, s elindultak a leszállók felé. Szemével a látóhatárt pásztázta meg– megállva, egyre idegesebben.
– Mi a baj David? – Kérdezte a lány, s hangjában bizonytalanság érz?dött.
A fiú kicsit még várt, majd lemondóan halkan szólalt meg:
– Ralph gépe nincs köztük.
A lány szemét, elfutotta a könny.
– Jaj ne! Az nem lehet! Biztos vagy benne?
David, újra végignézte a gépeket. Még kett? volt a leveg?ben, a többi leszállt.
– Igen – túrta hátra haját. Remeg? kézzel el?vette cigarettáját, és rágyújtott.
– Megyek, szólok Elisabethnek – nézett rá a lány, és keze fejével megtörölte szemét.
– Rendben. Én beszélek a fiúkkal. Itt várjatok meg!
A lány, nem szólt egy szót sem. Megfordult, és elindult.
Mintha ólomból lettek volna a lábai, ahogy a társai felé igyekezett. A visszatér?k fáradtan, leverten vonszolták magukat, hogy végre leüljenek valamire, ami nem mozog alattuk. David megállította az egyiket, de nem tudott mondani semmit. Látszott rajta, hogy még a beszédhez is fáradt. A kötelék vezet?je látta, hogy lel?tték, de ? sem tudta megmondani, hogy kiugrott–e. ?rjít? volt, ez a bizonytalanság. Nem esett jól a cigaretta sem, eldobta. Körülnézett, hogy kit?l érdekl?dhetne, de a többi visszatér? még messze volt. A füstölg? gépb?l úgy emelték ki a pilótát. Lábán a nadrágja szétszakadt, és lucskos volt a vért?l. A fiatal fiú szinte még gyereknek nézett ki. Nyögött és jajgatott, míg kiemelték. Arca eltorzult a fájdalomtól. Betették a ment?autóba, az azonnal elindult vele.
Kemény harc lehetett, és ? nem volt ott, hogy figyeljen barátjára. „Most csendben van mindenki, majd a vacsoránál megered a nyelvük, és mesélni fognak a csatáról egymást túlkiabálva. Csak Ralph nem tudja elmondani, hogy mi történt vele.” – gondolta.
Hosszú percek teltek el, mire a lányok megérkeztek. Lisa nem kérdezett semmit, csak vörösre sírt szemeit Davidre emelte kérd?n.
– Még semmi nem biztos – húzta magához a lányt, s most úgy érezte, mintha Lisa, Ralph és ? mindhárman testvérek lennének. – Várnunk kell.
– De addig legalább van remény – bontakozott ki a lány az ölelésb?l, s kifújta az orrát.
Davidnek egy régi nap jutott eszébe, még az iskolán történt. Már összebarátkoztak, s egyszer Ralphal arról ábrándoztak, hogy a háború után repül?iskolát hoznak össze. Ez az álom most foszladozni kezdett. Úgy elmerült gondolataiban, hogy megfeledkezett a lányokról. Leültek egy farönkre, Jane átfogta barátn?je vállát, és vigasztalni próbálta.
Egy fiú közeledett feléjük. David felállt és elé ment, ha rossz hírt hoz, megkímélhesse a lányokat. Majd ? elmondja.
– A többiek mondták, hogy Ralph fel?l érdekl?dtél – tette kezét David vállára.
– Tudsz róla valamit? – hajolt közelebb a másikhoz, hogy ezzel jelezze, csak ? szeretné hallani. A fiú lehalkította hangját:
– Kiugrott. Azt nem láttam, hogy égett–e mert épp fordulóban voltam, de az biztos, hogy elhagyta a gépet. Sajnos csak ennyit tudok. Bruce és Jake nem volt ilyen szerencsés.
– Sajnálom. Még alig két hete, hogy ide vezényelték ?ket. Tegnap még együtt rúgtuk a labdát. Kösz öreg, hogy szóltál.
– Nincs mit. Mondták, hogy itt van a húga.
– Igen. Menj, pihend ki magad!
– Hát az ránk fér. Remélem, ma már nem eszi ide a fene ?ket!
Lisa felállt türelmetlenségében, úgy várta vissza Davidet. Kezét tördelve, reményked? arccal nézett a fiúra.
– Kiugrott – nyögte ki nagy nehezen. Most érezte csak, hogy valójában ? is teljesen kikészült.
– Hála istennek! – mondta Lisa, megkönnyebbülve. A két lány összeölelkezett.
– Várjatok! – igyekezett leh?teni ?ket. – Még ne örüljetek el?re!
Meglep?dve elhallgattak, s a fiúra meredtek csodálkozva.
– Még nem tudjuk, nem égett–e meg. Ne ijedjetek meg! Csak nem akarom, hogy kés?bb csalódjatok. Várjunk! Jó?
A lányok, megszeppenve elhallgattak. Csendben visszaültek a farönkre. Fázósan bújtak össze. David rájuk terítette dzsekijét, és leült melléjük. Richi kissé távolabb megállt, és nyüszögött felé. A fiú kinyújtotta a kezét. A kutya egy ideig tétovázott, majd közelebb jött, s óvatosan megszagolta. Várt még kicsit, majd leült a lába mellé. ? lassan megemelte újra a kezét, és megvakarta a lógó fül tövét. Erre a kutya megnyalta a becéz? kezet. Viszonzásul, megveregette, a kutya oldalát.
– Jól van Richi, jól van. Maradj velem, különben éhen fogsz halni.
A lányokra nézett. Összebújva dideregtek. ? is teljesen átfázott, de igyekezett nem mutatni.
– Gyertek! Bemegyünk a szállásra. Megfáztok.
– Nem akarok bemenni – mondta fejét rázva, határozottan Lisa. Látni akarom, amikor megjön.
A fiú megpróbálta rábeszélni, Jane is bíztatta, de hiába. Azt is megemlítette, hogy nem is biztos, hogy vissza tud jönni, ha esetleg megsérült, azóta már valahol kórházban lehet. Hogy kicsit felmelegítse ?ket, elment teáért. Jól esett mindhármuknak, s valóban kicsit felmelegítette ?ket. Ahogy telt az id?, Lisa egyre türelmetlenebb lett. Körülnézett. A szerel?k a gépeken dolgoztak, a fiúk egy része a labdát rúgta, voltak, akik beszélgettek és a szokásos módon kezükkel imitálva gépük helyzetét a harc során. Volt, aki egyszer?en ülve aludt. Feje félre billent. Talán az otthonról álmodott. Lisa felállt.
– Senkit nem érdekel, hogy mi van Ralphal? Úgy csinálnak, mintha semmi baj nem lenne – sírta el magát újra.
David odalépett hozzá, magához ölelte. A lány a vállára hajtotta a fejét.
– Ralph is mindig így vigasztalt – szipogta.
– Ne beszélj róla múlt id?ben! Visszajön. A fiúkra meg ne haragudj! – tolta el kissé magától, s a szemébe nézve folytatta: – Tudom, hogy nehéz ezt megérteni. F?leg nektek, n?knek. Hidd el, mi sem fásultunk el csak szörny? ezt kimondani, de lassan természetessé vált, hogy nem jön mindenki vissza. Tudod, hogy Ralphal együtt voltunk a kiképzésen, ott lettünk barátok. Tizenketten jöttünk ide, és csak ketten élünk közülük. Minden bevetésr?l úgy jövünk haza, hogy ma is haladékot kaptunk. Nézd meg ?ket! Együtt vannak, nevetgélnek, családról, szerelemr?l beszélnek. Talán jöv?t terveznek. De holnap is lesz, aki nem jön vissza. Rajtunk kívül, nincsenek igazán barátok. F?leg, az újak között. Mert látják, hogy mi van. Ez a háború közelr?l. Szerencsére a gépeink jobbak az övéiknél, de többszörös túler?ben vannak. A lelkesedés csak a harcok idején tud érvényesülni. Kevesen vagyunk, és lassan kimerülünk.
– Borzasztó ez a háború. Bárcsak vége lenne már! – mondta Lisa, de már nem sírt.
– Eddig szerencsénk volt. Remélem, Ralph nem veszített ma sem.
A fiúk bementek a szállásra, vacsorázni. Kiürült a platz, amin eddig beszélgettek, s közben be is sötétedett.
– Nem kellene menned, vacsorázni? – kérdezte Jane.
– Valaki elteszi, amit kapunk majd kés?bb megeszem. Most egy falat sem menne le a torkomon. Nem fáztok? Ne menjünk be?
– Ne. De lassan közelebb mehetnénk az épülethez – felelte Lisa.
Elindultak. Most Jane fogta meg, David kezét. A fiú jól átfogta, hogy melegítse. Hideg volt. Már nagyon jól esett a dzsekije melege, de még didergett benne. Hátrafordult, s halkan füttyentett a kutyának. Az boldogan felugrott, s a fiú lába mellett termett. Felvette lépteinek ritmusát, s szorosan odabújva kullogott mellette. Egy autó állt meg az épület sarkánál. Valaki kiszállt bel?le, a kezében cipelt valamit. Az autó megfordult, és elindult vissza amerr?l jött. Az alak a csomaggal egyenesen az épület felé tartott. A kapu fölötti lámpa bevilágította a szállás el?tti teret. Mikor beért a fénykörbe, Lisa megiramodott s szinte sikított sírón:
– Ralph! Ralph várj meg!
A fiú megállt, letette, ami a kezében volt s megindult a lány felé. Mikor találkoztak, felkapta és megforgatta, ahogy szokta. Lisa sírva–nevetve szorította a nyakát.
– Hé! Megfojtasz! A németet túléltem, és most te ölsz meg?
Davidék is odaértek. A kezét nyújtotta, s mikor Ralph érte nyúlt úgy szorította meg, mintha el sem akarná engedni.
– Jól ránk ijesztettél! Hála Istennek visszajöttél – mondta megkönnyebbülten.
– Tudod, hogy szoktuk mondani. Haladékot kaptam.
– Hogy kerültél vissza?
– Aki visszahozott, a kertjében dolgozott éppen és látta, hogy lebegek lefelé. Mire leértem, már jött is értem. Vele volt a szomszédja is, nem tudták, hogy nem német vagyok–e. Aztán mikor meglátták a ruhám, lelkesen siettek elém. Úgy örültek nekem, azt sem tudták, mit csináljanak velem. Be kellett mennem hozzájuk, pedig sietni akartam vissza, de olyan kedvesek voltak hozzám nem akartam megsérteni ?ket. A felesége egy csomó ennivalót csomagolt kosárba. Süteményt is sütött. Akkor lett kész, és az egészet becsomagolta nekünk. A szüleinkkel lehetnek egyid?sek. Azt üzenik, hogy nagyon büszkék ránk, és imádkoznak értünk. Ha beszélsz mamáékkal, ne mondd meg nekik! – fordult Lisa felé.
– Nem mondom, nyugodj meg! Így is épp eléggé aggódnak értünk – bújt hozzá a lány.
Még beszéltek, Ralph szeme barátja és Jane összefonódott kezére tévedt. Anélkül, hogy ?k észrevették volna, megnézte ?ket. Valami rossz érzés támadt benne, ami pár másodpercig tartott, de nem volt ideje végiggondolni, hogy miért. Az érzés azonban befészkelte magát az agyába a képpel együtt, hogy kés?bb el? tudja hívni.
– Menjünk be, és csapjunk egy lakomát! – vette fel Ralph, a kosarat.
– Én nem akarok bemenni. A fiúk már biztos pihennek – aggodalmaskodott Jane.
– A kártyaasztalnál – mondta szinte egyszerre a két fiú, és mind a négyen nevettek. – Én bemegyek, és körülnézek – indult a kapu felé David.
– Az lesz a legjobb – hagyták rá.
Richi beledugta fejét a kosárba, és hangosan szimatolt.
– Richi! Te hogy kerülsz ide? – húzta el a kutya el?l a kosarat, Ralph.
– Délután odajött hozzánk. Süteményt hoztam Davidnek, amit ?kelme felfalt – simogatta meg a négylábú fejét Jane. – Várj! Biztos te is kapsz majd valami finomat.
– A mi szobánk üres. A fiúk a másikban kártyáznak. Gyertek fel! – szólt le David az ablakból.
Az els? emeletre felérve, a lépcs? melletti els? szoba volt a fiúké. Az ágyak a fal mellett álltak, középen asztal, székekkel. Ralph a kosarat az egyik székre tette, s kipakolta tartalmát az asztalra. Úgy t?nt, a kosár méretéhez képest rengeteg finomság került el?. Sült hús, töltött hús, kenyér, csokoládék, két üveg bor és a sütemény. Levágtak bel?le maguknak, a többit Ralph átvitte a többieknek. Körülülték az asztalt, Richi David, és Jane közé ült. El?ször a kenyérnek és húsoknak estek neki. A kutya sem maradt éhen, b?ven ellátták jó falatokkal. Nem sok szó esett vacsora közben. Hangulatukra rányomta bélyegét, a nap minden eseménye. Ralph id?leges elt?nése, a másik két fiú halála. A másik szobában hangosabban múlatták az id?t a fiúk, s most Elisabeth megértette, amir?l David beszélt neki, míg Ralphra vártak. Kedvetlenül, ímmel–ámmal falatozott. Id?nként rápillantott bátyjára, s megdöbbent a nyugalmán. Mintha nem a halál torkából menekült volna meg, csak egy utazásból tért volna vissza. Mintha nem is alóla l?tték volna ki a gépet ma. „Tényleg ennyire egyszer??” – gondolta, s megborzongott. Végigettek mindent. Keveset mindenb?l, de végigkóstolták az egész repertoárt.
– Kés?re jár, ideje mennünk – sóhajtott Jane.
– Igen – szedel?zködött Elisabeth is.
Felálltak a fiúk is, felsegítették a kabátokat a lányokra, s lekísérték ?ket. Búcsúzáskor Lisa úgy bújt Ralphhoz, mint egy riadt kisnyúl.
– Ugye vigyázol magadra? Ne felejtsd el, hogy te vagy a kedvenc bátyám! – próbált kicsit enyhíteni, a saját feszültségén.
Még megbeszélték, hogy holnap is jönnek, ha tudnak. David és Jane is búcsúzott. Tekintetük azonban nem akarta elengedni egymást.
– Mennem kell – hallatott halk zavart kis nevetést a lány. De nehéz volt az az apró kis lépés, amivel el kellett távolodnia. Lehajtotta a fejét, majd felemelte, s újra a fiú szemébe nézett.
– Ugye holnap is visszajössz… hoz… – nem folytatta. Hátralépett, megfordult és elindult.
A fiú utána kapott, s még elérte a karját. Jane visszafordult, David egy lépéssel el?tte termett.
– Azt akartad mondani… hogy hozzád? – hangja szinte elfulladt az izgalomtól.
A lány lehajtotta a fejét. David mutatóujjával az álla alá nyúlt, s felemelte. Pár másodpercig egymás szemét nézték. A fiú nem látott benne tiltakozást. Lassan közelítette meg szájával a lány ajkát, mintha attól félne, hogy elriasztja. ? kissé hátrahajtotta a fejét. David mindkét karjával átölelte, s a lány szája szétnyílt. A fiú gerincén mintha tüzes ujjak doboltak volna végig, Jane szíve hevesebben vert s attól félt, hogy egész lénye elhamvad a szorosan ölel? karokban. Davidnek számtalan kalandja volt már lányokkal, de ez az érzés, amit érzett míg a lányt ölelte, eddig elkerülte. A többivel olyan egyszer? volt minden. De ? más volt. Egész más. A két lány, elt?nt az épületek mögött.
– Tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezte Ralph fedd?n, szinte már dühösen.
– Hogy érted ezt? – nézett rá barátja, csodálkozón.
– Tudod jól, hogy értem! – csattant a válasz, mint egy ostorcsapás. – Miért kötöd magadhoz, mikor tudod, lehet holnap vissza sem jössz? Jane nem egy könnyen kapható lány. Ismerem kicsi korunk óta. Romantikus, álmodozó. Komolyan vesz mindent. Mit akarsz t?le? Maradj azoknál, akiket elviszel, és másnap a nevükre sem emlékszel és ?k sem a tiédre, ha tudták egyáltalán. ?t pedig hagyd békén!
David felnézett az égre. A sötétkék bársonytakaró alatt a felh?k rongyosra szakadoztak, s köztük ki–kiragyogtak a hidegben a csillagok hunyorogva.
– Úgy ragyognak a szemei, mint a csillagok – sóhajtott.
Ralph megfogta a karját, David ránézett. Szinte el volt varázsolva.
– Uram Atyám! Te szerelmes vagy!
– Nem tudom, mi ez, mert ilyet nem éreztem soha. – David hangja, szinte b?nbánó volt.
– Nagyszer?! A lehet? legjobbkor.
Idáig lépkedtek a kapu felé, most David megállt s erre Ralph is.
– Igazad van. Szeretem. Úgy szeretem, ahogy még soha senkit nem szerettem. De ? nem is olyan lány, mint akikkel idáig találkoztam.
Hirtelen még komolyabbá vált a hangja:
– Tudom, hogy igazad van. De nem tehetek ellene semmit. Hidd el! Rosszkor jött, de egész nap majd meg?rülök, hogy újra láthassam. Ki kellene tépnem a szívem, hogy… Nem értem én sem az egészet. Az els? pillanatban… – elhallgatott.
– Igen, értem. Azt hittem, ismerem Janet. Együtt n?ttünk fel, és lám…
– Ezt most mire mondtad?
– Mikor visszaértem, volt valami, ami megzavart. Akkor nem volt id?m végiggondolni, Lisát kellett megnyugtatnom. De most már tudom. Meglepett, amikor láttam, hogy fogod a kezét. És utána ráadásul az a csók…
– Nem értem, mi ezzel a bajod?
– Félreértesz. Nincs vele bajom, csak Jane ennyi id? után senkivel nem ment még ennyire messze. Egyszer?en meglepett.
– Alig mertem megcsókolni, és úgy kívántam, hogy majd beledöglöttem, de nyugodj meg! Eszembe sem jutna tovább menni. ? diktálja a tempót.
– Azt nem is ajánlanám. Soha többé nem látnád.
Zsebre tett kézzel álltak a kapu el?tt, a szobákban már sötét volt. Ralph felnézett. „A fiúk már alszanak” – gondolta, s hirtelen elnevette magát, miközben megcsóválta a fejét.
– Mi az? Mi jutott eszedbe? – csodálkozott barátja.
– Hogy nem vagyunk normálisak. Holnap újra szemünkbe kacsint a halál, és mi szerelemr?l beszélünk.
– Holnap a halál szemébe nevetek. Elvihet, ha éppen én kellek neki, de én boldogabb vagyok, mint amennyire ? lesz t?lem.
Ralph felpillantott az égre, mintha onnan várna segítséget, majd belépett ? is a kapun. A lámpa alól belépve a félhomályba nem látta, hogy David megállt, nekiment.
– Várj egy pillanatra még! – suttogta barátja. – Mit gondolsz, ? is szeret engem? Te régen ismered.
Ralph bár már nagyon fázott, kifordult a kapun s magával húzta a kérdez?t is. Újra a lámpa alatt álltak.
– Öregem, ezt neked kell érezned, de a vacsoránál valami megfogott.
– Mi? Mi az? – hajolt közelebb kíváncsian.
– Ne nevess ki, de ahogy egymásra néztetek, és ahogy hallgattatok. Igen. Az összetartozás. A nagymamám mindig azt mondta, hogy vannak emberek, akik egymásnak születtek. Akkor ez jutott rólatok eszembe. Mi persze mindig nevettünk az ilyen mondásain, de most megkövetem utólag. Lehet, hogy tudott valamit.
– A nagymamád valószín?leg egy bölcs volt.
– Valószín?leg, de most már tényleg menjünk aludni.
Halkan léptek be, a szobába. A fiúk, már az igazak álmát aludták. Az egyik egy pillanatra felnézett, de hogy látta a társai jöttek, csupán intett egyet a kezével, elfordult és már aludt is tovább. Csendben lefeküdtek, s Ralph légzése hamarosan szabályossá vált. David lehunyta a szemét aludni akart, de abban a pillanatban megjelent el?tte Jane, s szinte érezte, ahogy magához öleli. „Jaj, Jane! Te is szeretsz úgy, ahogy én szeretlek téged?” – sóhajtott nagyot magáról megfeledkezve. Aztán eszébe jutott a sütemény, amit neki hozott, a puszi, és hagyta magát megcsókolni. S?t! Vissza is csókolta. „Szeret! Biztos, hogy szeret!” – ujjongott magában. Így aludt el.
Álmában a lányt látta. Egy másik fiú hívta, és ? elment vele. Hiába kérte, hogy maradjon. Jane csak visszanézett rá, s nevetett. Majd kinyújtotta a kezét a másik fiú felé, és vele ment.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Tara Scott
