Rég látott úton némán lépkedek –
az emberek oly ismeretlenek.
Emléket idéz minden kis sarok,
ábrándozva múltamban kutatok.
Ódon épületek vakolata hullva
száll le a földre: járdára, útra,
felvert burkolatok, kiásott gödrök
jelzik a mának: semmi sem örök.
Most készül a jöv?, jön egy új világ –
elmosva századok fájdalmas viharát.
A K?rös habjaiban f?rd?znek az ágak,
partjain sétálva kigyúlnak a vágyak…
Emitt a hídon hullámok hangja szól –
egy mérges villamos hangosan zakatol.
Merengve hallgatom csilingel? zaját,
míg el?ttem vonul egy régi ifjúság…
