Tara Scott : Pusztító szerelem 5. rész.

Nyomtatás

Pár nap múlva, ismét találkozott a nagybácsi házában Jane és David. A vacsora még nem készült el mire odaért, így felajánlotta segítségét, de a lány nevetve kitessékelte a konyhából mondván, hogy férfiembernek csak addig van ott helye, míg eszik. Így a fiú körülnézett a házban. A nappaliban a fal mellett könyvespolc állt. Levett egyet-kett?t, belelapozott. Nemsokára a lány jelent meg, és minden úgy történt, mint az el?z? alkalommal.

– Ez minden este így lesz, ugye? – simogatta meg a lány arcát, mely a vállán pihent.

– Én nagyon szeretném. Képzeld el reggel együtt ébredni fel… – sóhajtott. – Egyfolytában err?l álmodok.

– Valahol egy hatalmas területen, ahol elfér a reptér, építünk egy házat, sok gyerekszobával, és utána benépesítjük – ölelte át szorosabban.

– Tehát a múltkor azt a sok gyereket komolyan gondoltad? – Eltávolodott kissé a párnán, s most egyenesen a fiú szemébe nézett.

– Ilyennel nem viccelek – mondta komolyan, s mikor látta a lány szemében a meglep?dést, elnevette magát – három fiú, három lány, ahogy mondtam. Hogy kiegyenlítettek legyenek az er?viszonyok.

– Legközelebb megírom a szüleimnek, hogy fel tudjanak készülni rá.

Hirtelen felnevetett: – Azt hinnék, megbolondultam.

Nehezebb volt az elválás, mint az el?z? alkalommal.

Másnap újra korán reggel riasztották ?ket. Német bombázókat, és kísér?iket kellett támadniuk. A Hurricane-ok inkább a bombázókra mentek rá, míg a gyorsabb, fordulékonyabb Spitfire-ek a vadászokkal vették fel a harcot. „Mennyivel könnyebb dolgunk volt, míg zárt alakzatban kísérték a bombázóikat! Bár sosem váltottak volna taktikát. Persze ?k sem hülyék.” – gondolta David.

Mindkét oldalon voltak veszteségek. Mikor azonban hazafelé készültek, átirányították ?ket egy másik reptérre. Nem mehettek vissza, mert az övékét megszórták a védelmük nélkül. Mikor meghallotta a rádióban, hogy átirányították ?ket, valósággal remegett a keze a botkormányon. „Úr Isten! Jane! Mi lehet vele? Nem tudom meg, csak ha visszamehetünk. Napokba telhet.” – Szinte magába roskadt a kétségbeesést?l. Mint mindenkinek, természetesen neki is azok a történetek jutottak éppen eszébe, amik az ilyen rossz véletlenekr?l szólnak. Miután leszálltak a megadott reptéren, elszállásolták ?ket. Az ott szolgálók örültek nekik. Jó volt kicsit új arcokat látni. A vacsora ugyanúgy telt, mint otthon a saját étkez?jükben, csak most kiegészítették a saját tapasztalataikkal. Óriási hangzavar volt, tenyerek a leveg?ben. Csak David és Ralph nem folyt bele a beszélgetésbe. Ralph evett pár falatot, de barátja hozzá sem nyúlt. A mellette ül? fiú megkérdezte, hogy miért vannak ennyire maguk alatt, és a válasz hallatán elkomorodott. Lassan beszédbe elegyedtek, de David nem bírt tovább egyhelyben maradni. Magukra hagyta a beszélget?ket, és kiment a friss leveg?re. Rágyújtott. Nem volt túl h?vös az este, de ? fázott az idegességt?l. Pilótadzsekijén feljebb húzta a cipzárt. Nagyot szívott a cigarettába, miközben nyugat felé nézett. A lenyugvó Nap egy vörös sugárral még megsimogatta a Földet miel?tt bekebelezte a sötétség.

– Jane, te is láttad ezt az égi sugarat? – sóhajtott hangosan. Mint a sav úgy marta belül a kétség. Azon töprengett, mivel tudna visszajutni a bázisra? Ekkor lépett mellé Ralph. ?rajta nem látszott annyira a feszültség, de belül hasonló állapotban voltak mind a ketten.

– Figyelj! Valahogy vissza kell jutnom. Segíts valamit… Legalább egy motort szerezni! – tette kezét barátja vállára. – Meg kell tudnom… Jane – nyögte.

– Ne ?rülj már meg ember! Ha most elmennél, beláthatatlan következményei lennének! Tudod, hogy nem mehetsz sehova. Én is ugyanolyan ideges vagyok Lisa miatt. De…

– Lisa csak a húgod… – vágott a szavába.

Ralph annyira megdöbbent barátja szavaitól, hogy egy pillanatra lemerevedett. A következ? pillanatban egy jobb egyenest indított el, mely pontosan betalált, s David orra vérben úszott, míg ? a váratlan ütést?l elvesztette az egyensúlyát és a földre esett. Zsebéb?l zsebkend?t kotort el?, s felkönyökölve orrára nyomta.

– Csak a húgom? – kiabált elfúló hangon.

Két helybeli fiú, aki az épület el?tt állt, és a cigarettáját szívva beszélgetett odarohant hozzájuk.

– Meg?rültetek? – kérdezték szinte egyszerre, miközben az egyik lehajolt a kezét nyújtva Davidnek, hogy felsegítse.

? elhárító mozdulatot tett, s egyedül feltápászkodott.

– Nyugi fiúk! Nincs semmi baj – mondta, miközben még mindig orrát nyomkodta vérfoltos zsebkend?jével.

Majd barátjához fordult:

– Bocsáss meg, Ralph! Ne haragudj! Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Tiszta hülye vagyok! – túrt bele a hajába.

– Nem. Nem hülye vagy… Csak szerelmes – enyhült meg barátja, és megveregette a vállát.

A másik két fiú lassan megfordult, és visszaindult a kapu elé. Nem értették mi történt. David orra vérzett, és ? könyörgött bocsánatért. Két napig vendégeskedtek ezen a bázison. Ralph a harcok során barátjára is figyelt. David mintha félig aludt volna egész nap. Néha meg sem hallotta, ha szóltak neki. Akkor tért igazán magához, mikor szóltak, hogy haza mehetnek. Elöl repült teljes gázzal, a többiek alig tudták követni. A kötelék vezet?je nem gy?zte visszaparancsolni az alakzatba, végül ráhagyta. Tudta miért siet. Most szeretett volna táltos lenni, ahogy az els? nap mondta Janenek.

Mikor földet értek, épp kimászott a gépb?l, a szokott helyen meglátta a lányokat. Ralph is futni kezdett, s mellé ért. Egyszerre érték el a lányokat. David mikor magához ölelte Janet, megint úgy érezte, mintha csak ?k lennének ketten a világ közepén.

– Istenem! Annyira féltem, hogy… – nem folytatta.

Jane nem tudott megszólalni. A kétnapi kétségbeesett várakozás, a félelem görcsös feszültsége, mint folyékony gyémántpatak gördült le arcán.

A fiú két kezébe fogta az oly kedves arcocskát, és két hüvelykujjával letörölte a könnyeket. Azután csókolta a szemeit, a száját, ahol érte.

– Annyira féltünk Lisával – suttogta mikor szóhoz jutott.

– Jobb lenne, ha hazamennétek, és ha vége az egésznek érted mennék.

– Nem lenne jobb ott sem. Nem bírnám elviselni, hogy ne lássalak. Itt legalább találkozhatunk. Ez a két nap bizonytalanság is borzasztó volt.

– Tudom. Én is majd meg?rültem – szorította magához.

Mikor elengedte, a lány mondani akart valamit, és meglátta a fiú még duzzadt, piros orrát.

– Mi történt az orroddal? – kérdezte rémülten.

David zavarba jött. Muszáj megmondania az igazat.

– Ralph…

– Megütött? A barátod? – vágott a szavába felháborodva a lány.

– Jó, jó! Nyugodj meg! Én voltam hülye! Idegesek voltunk, és olyat mondtam neki, amit nem lett volna szabad. Megérdemeltem.

– Mit mondtál neki az Istenért, amivel így magadra haragítottad?

– Azt mondtam neki, hogy Lisa csak a húga. Mondom, ideges voltam. Aggódtam miattad, és rosszul szóltam.

Jane abban a pillanatban megértette, mir?l lehetett szó.

– Hát, ha ezt mondtad… Te bolond – és már mosolygott, amikor magához szorította –, akkor bizony megérdemelted.

– Hát persze. Mondtam, hogy én voltam a hülye! – s egy puszit nyomott a lány orra hegyére.

Jane a mellére hajtotta a fejét.

– Eljössz este a házba? Veled akarok lenni. Csak veled.

– Én is szeretném. Persze, hogy megyek.

– Most vissza kell mennem, de este ott várlak – lépett el a fiútól.

– Ahogy tudok, rohanok hozzád.

A lány elment, és Davidnek most jutott el csak a tudatáig, hogy Richi nem jött elé, ahogy szokott. Megijedt. Fütyülni kezdte a jelüket, és egy kis id? múlva a fák közül vinnyogást hallott. Elindult a hang irányába, és meglátta a kutyát, ahogy hason kúszott felé, és remegett. Felvette, magához ölelte. Szemmel láthatóan fogyott, és a fiú karjában is tovább reszketett.

– Féltél ugye? Jól van, már itt vagyok. Gyere, adok neked enni!

Richi szomorúan ránézett, és bizonytalanul megnyalta az arcát.

– Örülsz nekem. Én is örülök, hogy megvagy. Gyorsan beviszlek a melegbe.

Siet?s léptekkel cipelte a kis négylábút, s ahogy beértek rögtön tett ételt a táljába, adott friss vizet, s megegyezett Ralphal, hogy figyel rá, nehogy utána szökjön, míg oda lesz Janenél.

Elindult. Már teljesen besötétedett. Kevesen jártak az utcán. Egy–egy pár igyekezett valahová, egy férfi aktatáskával, valószín?leg hazafelé sietett. El?tte egy asszony kisgyereket vezetett, aki ny?gösen nyafogott. A fiú azon gondolkodott, hogy ha a németek megszerzik a légifölényt, ezeknek az embereknek és a többinek felborul az élete. Bevonulnak, és mindenüket elvesztik. Talán még az életüket is. Erre a gondolatra felülkerekedett benne egy érzés, amit nem tudott megnevezni, de bevetések alkalmával már érezte. Nem történhet meg, hogy ez a kisgyerek, és a többi akkor élhessen, akkor ehessen, játszhasson, ha idegenek engedik. Lehet, hogy a szerelem, a remény a jöv?ért er?sítette fel benne ezeket az érzéseket, de úgy érezte, felel?s ezekért az emberekért. Eddig is felszállt, amikor kellett, és igyekezett legy?rni az ellent, de most visszanézve valahogy gépiesnek t?nt. Mára mélyebb értelmet nyert, amit csinált. Feln?tt a lányhoz, és feln?tt a feladatához is. Megvédeni a hazáját, a lakóit és a jöv?jüket. A jöv?jüket Jane-nel. Ebben az estében a szerelmen az együttlét öröménél több volt.

Reggel elmesélte barátjának az esti utcaképet és a gondolatokat, ahová elvezették ?t a jelenetek. Mikor Ralph az els? sárgaorrúval szembekerült, pontosan azt érezte, amir?l David beszélt. Valamiféle büszkeség járta át. Eszébe jutott az a kedves házaspár, akik felpakolták ennivalóval, mikor kil?tték alóla a gépét. „Hogy is mondták?” – próbált visszaemlékezni – Büszkék ránk, és imádkoznak értünk. – Igen, így mondták. Végül is most értette meg ? is igazán, hogy minden rajtuk múlik. Nehéz, de édes teher. Megvédeni a szül?földet. Múltjával, jelenével és jöv?jével.

A következ? héten három estét töltöttek a házban, ahogy nevezték. A péntek estét Jane ismét a nagybátyjával töltötte. David nyugodtan fogadta, nem gondolt már semmi rosszra. Hétvégén újra együtt voltak. Minél többet találkoztak, a fiú annál biztosabb volt benne, hogy Jane számára az igazi, és ez fordítva is így volt. Lisa id?nként még hangot adott nemtetszésének ezzel a kapcsolattal szemben, de már ez is egyre ritkábban fordul el?. Ha ?szintén belegondolt, Jane boldog volt és ? kezdte belátni, hogy változhatnak az emberek. Kedden este újra várt rá a lány a házban, de Davidnek, miután elváltak valami rossz érzése támadt. Valahogy a lány nem olyan volt, mint addig. Szerdán a bevetés után ott várt rá, ahol szokott, örült is a fiúnak, de valahogy visszafogottabban.

– Valami baj van? – simította meg az arcát és a tekintetét fürkészte.

Jane nem válaszolt azonnal. Aztán csak annyit mondott: – Fáradt vagyok.

De ezt is, mintha kelletlenül mondta volna. Mégis, mikor búcsúzáskor a fiú megcsókolta, ? úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy nem látja többé. Mikor újra megkérdezte t?le, hogy bántja–e valami, a lány ismét nemet mondott és bizonyságul, halványan el is mosolyodott. David fél éjszaka azon gondolkodott, hogy ? bántotta–e meg valamivel, de semmi nem jutott eszébe.

Másnap hiába várta a lányt, nem jött el. Lisával üzent, hogy nem tud jönni, a nagybátyjával találkozik. ? megköszönte az üzenetet, és igyekezett könnyedén venni, nehogy a lány észrevegye, hogy ideges lett a hírt?l. De magában rögtön arra gondolt, ez a nap nem a rendelés napja. Végtelenül ideges lett. „Mi történik itt?” – Tépel?dött, és megszületett az elhatározás is hamar, utána jár, mi az igazság. Mikor Ralph és a húga nem figyelt rá, elindult. Richit magával vitte, hogy barátja arra gondoljon, hogy elvitte megmozgatni.

A házzal szembeni oldalon egy szép, ápolt park volt. Egy méter körüli magas, kovácsoltvas kerítés vette körül. Itt húzódott meg a kutyával. Az ablakból, még a halvány fény sem sz?r?dött ki. Bele sem akart gondolni, hogy a házban mit jelent a sötét. De nem is maradt rá ideje, mert lépéseket hallott a park túlsó vége fel?l. Kinézett a fa mögül, és Jane karcsú alakját látta a házhoz közeledni. Hirtelen egy kissé megkönnyebbült. Tehát a sötét… Azon gondolkodott, hogy átrohan a hozzá és megkérdezi, hogy kit vár ide? Már egyet lépett, mikor egy autó közeledett. Jó, hogy nem indult el. Épp a ház el?tt állt meg. Az utcai lámpa megvilágította, így a fiú jól látta, hogy egy zöld szín? vászontet?s autó volt. Egy elegáns, hosszú kabátos férfi szállt ki bel?le, és mire odaért, Jane is a ház el?tt állt és kinyitotta a kaput. Nem ment be, megvárta, amíg a férfi odaért hozzá. Megölelte a lányt. David nem látta a távolságtól, hogy megcsókolta–e, de elég volt, amit látott. Mikor bezárult a kapu ott állt, szinte k?vé dermedve. Zúgott a feje, mintha még szédült volna is és határozottan hányingere lett.

„Miért?” – ez a gondolat dobolt benne folyamatosan. Nem értette. Mikor a háború utáni lehetséges életükr?l beszélt, úgy t?nt tetszik neki. Ez a férfi elegáns. Autója van. Biztos, hogy többet tud nyújtani neki. Végignézett magán. Szánalmasnak látta magát a másikhoz képest. Mije van ?neki? Egy ócska motorja. Teljesen magába roskadt. Az a másik olyan dolgokat is meg tud adni a lánynak, amit ? talán soha. Olyan fájdalmat érzett belülr?l, mintha a szíve ki akarna szakadni a helyéb?l. Aztán a fájdalmat felváltotta a düh. Nem a lány iránt. A másik iránt. Olyan el?nnyel akar nyerni a lánynál, ami mellett neki esélye sem volt. Körülnézett. Nem volt senki az utcán. Felvett egy követ, kilépett a járda szélére, és eldobta. A k? éppen a szélvéd? közepén landolt, és üvegcsörömpölés törte meg az esti csendet. A házra nézett. Ugyanaz a gyenge fény sz?r?dött ki, mint amikor ? jött esténként. Visszalépett a parkba, eloldozta a kutya pórázát, amit el?z?leg a kerítéshez kötött, nehogy meglássa a lányt és odaszaladjon hozzá elárulva ?ket. Elindultak vissza, a szállásra.

A többiek már túl voltak a vacsorán, kártyáztak biliárdoztak, volt, aki olvasott. Ralph is beült egy kártyázó körbe. Mikor barátját meglátta, ott akart hagyni ?ket, de David visszanyomta a székre mondván, hogy fáj a feje, felmegy aludni. Bezárta a kutyát a hálóba, és lement az udvarra. Leült egy padra és rágyújtott. Egyedül akart lenni. A házra gondolt és arra, hogy mi történhet benne. Látta a lányt azzal a ficsúrral, és azt hitte, megbolondul. Olyan végtelenül csalódott volt, és nem értette, miért történik ez. A lány szempontjait úgy–ahogy megértette, de azt nem tudta felfogni, hogyan válthatott ilyen hirtelen. Ez volt az a nagy szerelem, amit iránta érzett? Folyton a házat látta maga el?tt, amivel csak n?ttön–n?tt a fájdalma. Mintha a boldogságot valaki, egy éles késsel kimetszette volna bel?le. Mikor már nem bírta elviselni, felment és lefeküdt.

Másnap a bevetésen újabb lyukakat szerzett a gépére, szerencsére nem okoztak végzetes bajt, de Ralph nem értette, mi van barátjával. Úgy látta, mintha nem érdekelné, hogy túléli-e. Este, ahogy szokott, elment. Ralph azt hitte, hogy a lányhoz, de nem sokkal David távozása után, megjelent a két lány. Jane nem tudta elgondolni, hová mehetett nélküle, így visszament a szállásra. Nagyon rossz érzése támadt. Nem tudta mi az. Nem igazán féltékenység volt, talán az is részben, de ahogy végiggondolta attól félt, hogy Lisa jóslata beteljesül, és most, hogy már megkapta, megunta. Marta belül ez a rossz… érzés? Megérzés?

Lisa, mikor visszaért látta, hogy barátn?je szomorú, nem találja a helyét.

– Mi a baj? Összevesztetek? Látom, hogy valami nincs rendben – ült le a lány mellé, és átfogta a vállát vigasztalón.

– Nem vesztünk össze. Nem tudom, hova mehetett, és miért nem üzent. Megmondtad neki tegnap, hogy a nagybátyámmal kellett találkoznom?

– Persze. Rögtön ahogy odaértem – bólogatott meger?sítésképpen

– Akkor jó. Biztos valami dolga akadt – nyugtatta saját magát. De a rossz érzés nem múlt el.

Ralph felneszelt, mikor David megérkezett. Jól érezhet? volt, hogy ivott. Meglep?dött. David nem tartozott azok közé a fiúk közé, akik ivással töltötték az estét. Mérges lett. Felkelt, és kicibálta barátját a folyosóra. Mikor meglátott egy olcsó rúzsfoltot az arcán, kis híja volt, hogy fel nem pofozta. Tudta jól, kik azok, akik ilyen rúzsokat használtak, és Jane nem tartozott közéjük.

– Hol a fenében voltál? Jane keresett – súgta dühösen.

– Jane! – Legyintett, s arcán egy torz mosoly jelent meg. – Ki az a Jane? Nem ismerek semmilyen Janet – rázta a fejét, s közben nagyokat csuklott.

Ralph megfogta a gallérját, és megrázta.

– Most részeg vagy, majd holnap újra megkérdezem, de ajánlom vigyázz, hogy mit felelsz! És arra is, hogy ki ne jöjjön bel?led, amit megittál, mert esküszöm, hogy veled törlöm fel!

Azzal visszalökdöste a szobába és rálökte az ágyra. David felemelte az ujját, és még mondani akart valamit, amib?l egy torz vigyor lett, aztán becsukta a szemét, még csuklott egyet–kett?t s elaludt. Ralph várt még kicsit, de aztán ?t is elnyomta az álom.

David nyúzottan ébredt. Fájt a feje, a gyomra. Nem volt hozzászokva az italhoz. Ralph még mindig mérgesen méregette.

– Mi a nyavalyát csináltál tegnap? Odafönt sem gy?ztem figyelni rád. Mintha nem is érdekelt volna, hogy visszajössz–e. Este meg leiszod magad. Jane keresett. Meg sem tudtam mondani, hol vagy. Mi van? Összevesztetek?

– Nincs semmi – dünnyögte, és szeretett volna máshol lenni, elsüllyedni vagy egyszer?en elt?nni. Tudta, hogy ennyivel nem ússza meg.

– Megtudhatom, hogy az ócska rúzsfoltot hol szerezted? Vagy nem is emlékszel?

David, mint a ment?kötélbe, úgy kapaszkodott bele a kérdésbe.

– Nem tudom. Volt ott egy lány… Olyasmit mondott, hogy vicces fiú vagyok, vagy mi. Azt hiszem akkor…

– Ha fájdalmat okozol Janenek… – mondta, és ujjával megfenyegette. – Együtt n?ttünk fel. Olyan, mintha a testvérem lenne. Ne felejtsd el!

„Jane. Ha tudnád… Ha láttad volna, amit én…” Keser? ízt érzett a szájában. És keser? volt belül is. De nem mondott semmit a lányról.

Két bevetésen vettek részt és nem is remélte, hogy a történtek után ott várja a lány, ezért igencsak meglep?dött, mikor meglátta a szokott helyen.

Lassan lépdelt felé, legszívesebben elment volna más felé, de valami mégis lökte, taszította hozzá. Nem értette ezt az érzést. Igazából nem is tudta, haragszik–e a lányra. Fájt, amit látott, de még nem múlt el a szerelem. Ahogy közeledett hozzá, úgy hatalmasodott el rajta újra. Most, hogy közel volt, átölelte volna, hogy összeolvadjon vele örökre. De mire odaért, leh?tötte magát a képpel, ami belenyilallt a szívébe. Jane egy másik férfi karjaiban. Odalépett a lány elé. ? várakozva nézett rá. De a karok nem nyúltak érte, hogy átöleljék. Így ? állt lábujjhegyre, ölelte át a fiút és csókolta meg. De ? nem viszonozta. Kibontakozott az ölelésb?l és elindult a farönk felé, amin ülni szoktak. A lány mellette lépdelt. Ralph éppen akkor pillantott rájuk, mikor a lány megcsókolta, így azt gondolta, hogy minden rendben van. Leültek egymás mellé, ahogy mindig.

– David, valami bajod van? – kérdezte kétségbeesett hangon.

Nem nézett rá azonnal. Gondolkodott, hogy mit mondjon. Mondja el, amit látott? Minek? Valamit kitalálna magyarázatul.

– Nincs semmi – nézett a lány szemébe. De nem a lány szeme beszélt. Az arca. Sápadt volt, nyúzott. És nem ragyogott a szeme sem. Elt?nt bel?le a fény. Megesett rajta a szíve. Magához ölelte.

– Szeretlek – mondta a lány, halkan.

? magához szorította, de nem szólt. Nem tudta, mit mondjon. Elhatalmasodott rajta újra az érzés, hogy mindennél jobban szereti a világon, de lehet, hogy holnap megint a másikat várja a házban. „És most miért van itt? Nem ér rá a másik? Lehet, hogy felesége van, és csak lopva találkoznak? De hol ismerte meg?” – kavarogtak a gondolatai. De kérdésre kérdés jött csak újra. Az esze szerint ellökte volna magától, de a szíve ragaszkodott még hozzá. Jane valamelyest megnyugodva bújt a fiúhoz, de nem beszéltek. Aztán hirtelen felállt.

– Nekem most mennem kell. Majd holnap jövök – gyorsan egy könny? kis csókot lehelt a fiú szájára – vigyázz magadra!

– De hát… Hová sietsz? – Kérdezte már csak maga elé.

„Lehet, hogy megint a házba megy?” – tépel?dött. Richi a lába mellett feküdt. Felvitte, adott neki enni, bezárta az ajtót és elindult. Ugyanott állt meg, mint az el?z? este. A ház sötét volt, nem volt ott az autó sem. Egy órát várt, aztán elindult vissza. „Ha eddig nem jött, már nem jön. De akkor hová sietett el?” Míg a szállás felé haladt, azon gondolkodott, hogy mit is érez most a lány iránt. Látta, amit látott. Mit keres most itt? Annyi lány van még a világon… Aztán hirtelen megértette. Mert ?bel?le, csak ez az egy van. És ezt az egyet szereti ?, mindennél jobban ezen a világon. Mert csak ? lehet földje és ege. Hogy amikor mellette van, és felfelé vágyik, legyen kihez visszatérnie. A fiúk is akkor készültek lefeküdni, amikor visszaérkezett.

– Minden rendben? – fürkészte Ralph.

– Igen, minden – hazudta.

Ez alatt a lányok szállásán, Lisa aggódott barátn?jéért, aki elég rossz b?rben volt.

– Mi van veled? – ült le az ágyára, miközben az arcát figyelte.

– Nincs semmi. Azt hiszem, megfáztam kicsit. James írt nekem gyógyszereket, majd rendbe jövök. – És valóban köhintett hozzá.

– Biztos, hogy csak ennyi? – faggatta tovább barátn?je, kitartóan.

– Nyugodj meg! Tényleg csak ennyi – és könnyedén mosolygott.

– Jössz vacsorázni? A többiek már lent vannak.

– Nem. Inkább lefekszem. Fáj a fejem, és nem is vagyok éhes. Biztos a gyógyszerekt?l.

– Rendben, feküdj le! Hozok fel enni, hátha kés?bb megéhezel.

– Köszönöm, aranyos vagy.

Mire Lisa visszaért, Jane mélyen aludt.

Hans a vendégl?ben ült, és a vacsoráját várta. Monique nem volt ott, Claude üzenetet adott át t?le, miszerint szeretné, ha megvárná. Ahányszor nyílt az ajtó, mindig felpillantott, de mindig csak újabb csalódás volt az ára, mert csak a helyi vendégek szállingóztak. Egyre türelmetlenebb volt, végül el?vett zsebéb?l egy papírdarabot és tollat, s rajzolgatni kezdett. Nem is nagyon figyelt oda, csak firkálgatott, míg végül egy ovális szárnyformájú szép kis repül?gép formálódott ki. Egy Spitfire. A függ?leges vezérsíkján egy majdnem szabályos szívalakkal. Éppen elkészült, amikor egy kéz gyengéd érintését érezte a vállán. Felnézett, és Monique szép kis arcát látta, ahogy a rajzot fürkészi. Rögtön leült a fiú mellé.

– Ez mi? – mutatott a szívre.

– Egy Spitfire-en láttam – magyarázta Hans –, lel?hetett volna, de valamiért nem tette. Megijedtem, és ezért szörnyen dühös voltam rá. Egyszer jó pozícióban voltam, hogy kil?jem, de elfogyott a l?szerem. És nem üldözött. Régen láttam.

Monique figyelte, és mosolygott. A fiú bármennyire igyekezett, a kiejtése legtöbbször mókásra sikerült. Aztán mikor megértette, elt?nt arcáról a mosoly.

– És mit gondolsz most róla? – kérdezte kíváncsian.

– Tudom, hogy furcsa, amit mondok, de szeretném megismerni. Amikor futni hagyott, hazafelé azon gondolkodtam, hogy milyen ember lehet? És rád gondoltam. Rólad pedig az jutott eszembe, hogy talán ? is épp szerelmes. Lehet, hogyha más körülmények között találkoznánk, barátok lennénk.

– Kíváncsi lennék, mit szólna, ha tudná, hogy az ellensége egy romantikus ábrándozó.

Olyan melegség áradt a lány tekintetéb?l, míg ezt mondta, hogy legszívesebben magához húzta volna. De nem lehetett. Várnia kellett, hogy ott, abban az imádott kis szobában hozzá bújhasson újra.

David elhatározta, hogy elmondja a lánynak, hogy mit látott és meghallgatja a magyarázatát. De csak egy levél érkezett helyette. Annyit írt, hogy nem érzi jól magát, sajnálja, hogy nem tudnak találkozni, majd ahogy tud, jön. Az utolsó mondat: „Nagyon szeretlek.” Összehajtotta a papírt. Mikor azt mondta Lisának, hogy szeretné látni, a lány lebeszélte ?t azzal, hogy Jane fekszik. Szedi a gyógyszereket, és várja, hogy meggyógyuljon. Nem tudta, mit gondoljon. Higgyen Lisának? Úgy t?nt, mintha igazat mondana, de ki tudhatja? ?rjít? volt ez a bizonytalanság. Mit tegyen? Felejtse el a lányt? De ahhoz a szívét is ki kellene tépnie. Csak várni tud. Napok teltek el így. Esténként el–elment a házhoz, de sem a lány, sem az autó nem jelent meg. Végtelenül magányos volt. Hiába kérte Lisát, nem láthatta Janet. Aztán egy este eljött, és ? mindenr?l megfeledkezve elérohant, és úgy ölelte magához, mint régen. Azt írta szereti. És itt van. Ebben a pillanatban nem érdekelte más. A lány is úgy szorította magához, mintha el sem akarná engedni többé. De valami mégsem volt olyan, mint régen. A lány szemébe nézett. Aztán rájött. Fáradt kis ráncok gy?ltek körülötte, és volt benne valami kis szomorúság. Nem tudta mitév? legyen. Nem akarta tetézni azzal, hogy faggassa.

– Jobban vagy? – kérdezte óvatosan.

– Igen. Hatottak a gyógyszerek – mosolyodott el halványan.

David nem nyugodott meg. Valami rossz érzés volt benne, amit nem tudott megfogalmazni, sokféle vegyes érzelemb?l tev?dött össze. A harag elmúlt bel?le, ahogy a lányra nézett háttérbe szorult az ? dühe, és méltatlankodása a másik miatt. A farönkön ültek, fogták egymás kezét, de nem beszélgettek sokat, mint régebben. A bevetésr?l kérdezett a lány, de a választ meghallgatva újra csak hallgattak. A változástól annyira feszültté vált a fiú, hogy végül nem tudta legy?zni önmagát.

– Nem akarsz elmondani valamit? Úgy érzem, valami van, ami…

– Nincs semmi… – válaszolt a lány kicsit gyorsan, de hangján érezhet? volt atétovázás. – Mennem kell – állt fel hirtelen.

David érezte, hogy ez sem igaz. „Nem akarja, hogy faggassam” – gondolta.

– Elkísérlek a szállásig – fogta meg a kezét, mint mindig.

– Nem. Maradj csak! – húzta el a kezét.

David teljesen tanácstalan volt. Nem tudta, mit tegyen. Nem akarta bántani. Ugyanakkor legszívesebben megrázta volna, hogy mondja már, el mi folyik itt?

– Szeretsz még? – kérdezte bizonytalanul, és mire kimondta meg is bánta. Ebben a helyzetben banálisan hatott ez a kérdés.

– Az életemnél is jobban – felelte halkan, és nem mosolygott. De abban a pillanatban elfordult és elindult.

David ott állt kábán, kiesett az id?b?l, az anyagi világból és kiürült a feje is.

Hallotta a választ, de mintha nem jutott volna el teljesen a tudatáig. Mire felocsúdott és észbe kapott, hogy utána rohanjon, magához ölelje és el se engedje többé, már elt?nt az épület mögött. Indult is volna utána, de az a határozott nem visszatartotta. Olyan erélyesen hangzott, hogy nem mert ellene tenni. Ebben a helyzetben nem tehet semmi olyat, amivel elriasztja. Még mindig türelmesnek kell lennie. Ha eljön az ideje, biztos elmondja.

Jane megállt az épület sarkánál, ahol a fiú már nem láthatta. Nekid?lt a falnak, és potyogtak a könnyei. Egy katona mellette ment el, s mikor észrevette, megállt egy pillanatra, s megkérdezte, hogy segíthet–e neki valamiben? De Jane bár megköszönte, elhárította. Így ismét egyedül maradt a bánatával. Egy id? után megtörölte szemeit. Várt kicsit. Nem akarta, hogy lássák, sírt. F?leg Lisa el?tt akarta titkolni. Mikor egy kicsit lenyugodott, felment és lefeküdt. Az ételhez hozzá sem nyúlt. Bár még korán volt az alváshoz, a rosszullétek megviselték a szervezetét. Lisa szintén aggódott barátn?jéért. ? is látta, hogy valami baj van, de Jane nem mondott neki semmit. Ha faggatta, csak annyit mondott, hogy James gyógyszerei rendbe fogják hozni. Mikor visszajött a bátyjától, meglep?dött, hogy Jane már alszik.

„Mi van veled, te lány?” – gondolta, míg nézte.

Másnap a németek ismét megszórták a repterüket, és Davidéket újból átirányították. Annyira ideges lett, amikor meghallotta, hogy amint letette a gépet, megállt a szárnya mellett és kiadott magából mindent, ami a gyomrában volt. Ralph ahogy meglátta, rohant hozzá, hogy megtudja, mi baja van.

– Mi van? Rosszul vagy? – fogta meg a vállát.

– Jane nincs jól. Hiába faggatom, nem mond semmit, de tudom, hogy baj van. És a mocsok szemetek miatt megint nem tudom, mi van vele? Ott kellene lennem mellette, és még azt sem tudjuk, élnek–e – nyögte. Még nem lépett el a gép mell?l, rákönyökölt a szárnyra és várt. Gyomra továbbra is görcsösen háborgott. Úgy gondolta, lehet benne még, ami kikívánkozik.

– Tudod Lisával beszéltünk rólatok. Nem érti ? sem, én sem miféle pusztító szerelem ez köztetek? Mindketten ki vagytok borulva, és nem értjük mi történik?

David egy pillanatra úgy gondolta elmondja, amit látott, de meggondolta magát.

– Én is szeretném tudni, hidd el! – csak ennyit mondott.

– Jól van, ha nem akarsz, ne beszélj róla, de ígérd meg, hogy Janet nem bántod!

– Egyel?re… Á! Mindegy – legyintett –, eszembe sincs bántani.

Elindultak a pihen?hely felé. Találtak két üres fotelt. Elfoglalták.

Ralph nem akarta faggatni, de ez az utolsó mondat meglepte. Ültek egymás mellett, fújták a füstöt és hallgattak. David a távolba meredt, mintha abban reménykedne, hogy ott meglátja a lányt. Barátja még mindig az utoljára elhangzott szavakon morfondírozott. Úgy vélte, ismeri mindkett?jüket. Persze Janet régebben, de David szavaiból arra következtetett, hogy a lány a hibás valamiben. Persze lehet, hogy csak az ? szemszögéb?l nézve. Ha olyan lesz a helyzet, biztos, hogy el fogja mondani. Sosem volt titkuk egymás el?tt.

Aztán a lányokra gondolt. Legalább azt tudhatnák, hogy élnek–e? David esze egyfolytában dolgozott. Miért viselkedik vele így? Aztán hirtelen világossá vált el?tte, mi történhetett. A bájgúnárt valahonnan ismeri. Ha a nagybátyja fia lenne, azt mondta volna. De hazudott, mert azt mondta, hogy a nagybátyjával kell találkoznia. Lehet, hogy eleve ?miatta jöttek ide, hiszen amikor el?ször találkoztak, Lisa azt mondta, hogy a nagybácsi segített, hogy ide kerüljenek. Lehet, hogy ? is ismeri a fiút, és azért segített, hogy közel lehessenek egymáshoz. Aztán megismerkedtek… Lehet, hogy nem tud választani? Mikor együtt voltak a házban… Gondolkodott a helyzeteken, mikor azt mondta a lány, hogy szereti. Olyan ?szintének t?nt. Biztos annak a másiknak is ugyanúgy súgta, mikor ölelte. Fájtak a gondolatai. Úgy égették, mint a parázs. Ha minden úgy van, ahogy végiggondolta, mi lesz ennek a vége? Most is ugyanazt gondolta, mint azon az estén. Esélye sincs azzal a fiúval szemben. Megint eszébe jutott, ami már annyiszor, hogy meg kellene próbálnia elfelejteni. De kész volt a válasz is. Az, az aranyos kis arcocska örökre beleégett a szívébe.

Éjszaka zavaros álmai voltak. Egész éjjel hol mellette volt a lány, hol elt?nt. A másik fiút is látta. Egymással szemben álltak, az átölelte a lányt és gy?ztesen nevetett ?rá. Olyan düh fogta el, hogy felébredt. Leizzadt, a szíve hevesen dobogott. Nem is tudott visszaaludni. Ralph csak ránézett, és tudta, hogy megint figyelnie kell rá. Mikor végre hazamehettek, már leszállás közben oda nézett, ahol Jane várni szokta. De a hely üres volt. Esteledett, mikor Lisa megérkezett. David végtelenül csalódott volt, mikor látta, hogy egyedül jött. Miel?tt bármit kérdezhetett volna, a lány elmondta neki, hogy Jane hazautazott. Nem tudja, mikor jön vissza. Egy darab papírt adott a fiúnak. Nem levél volt, nem volt megszólítás csak annyi állt rajta: „Mindennél jobban szeretlek.” Miután elolvasta, sokáig meredt a papírra, mintha azt várta volna, hogy megjelennek további sorok. „Hazament anélkül, hogy eljött elköszönni? Hogy elmondja, mi történik velünk? Azt sem tudhatom, hogy miért kell hazamennie? Miféle szerelem ez?” – Bosszúsan csalódottan összegy?rte a papírt és eldobta. Elindult a szállásuk felé, de pár lépés után meggondolta magát. Visszafordult, lehajolt és felvette a papírgalacsint. Még beért vacsorázni, gondosan kisimítgatta amennyire tudta. Összehajtotta, és betette a zsebébe. Míg vacsorázott, a történteken töprengett, s egyszercsak éles fájdalomként hasított bele a gondolat, hogy talán nem is hazament a lány, hanem a házban van most is azzal a nyálassal. De milyen indokkal engedték el? Pörögtek a gondolatai, de csak kérdés, kérdést szült. Végül vacsora után újra fogta a kutyát és elment vele a parkba. A ház sötét volt. Sokáig várt, nem tudta mennyi id? telhetett el. Nem jött az autó sem, és semmiféle mozgás nem látszott. Hazament.

Másnap a bevetésb?l hazaérve döbbenten látta, hogy a gépe farkán a szívet átfúrta egy lövedék. Rossz érzése támadt. Ralph arca is arról árulkodott – miközben azt magyarázta folyamatosan, hogy hülyeség ebb?l bármire következtetni -, hogy neki sem tetszik.