… mindenáron a nevemből akart jósolni. Hiába mondtam, nézd inkább a szememet, vagy tessék, itt a tenyerem, de mindegy is, előtted a pakli, vesd a kártyát. Nem, nem és nem. A nevem érdekelte. Azt mondta minden betű, ékezet jelentéssel bír. Kénytelen voltam elárulni a nevemet. Jósolt. Nem tetszett, amit mondott, mondtam neki, miféle jóslás ez, hiszen a név az majdnem semmi. Akár számokkal is megkülönböztethetnének minket. Elmagyarázta, a név igenis valami, ráadásul nagy valami. Azt mondta, vannak, akik nem veszik figyelembe az ékezeteket, ha jóslásra kerül a sor, de az mégis csak úgy az igazi.
Rendben – gondoltam magamban és megkértem őt, jósoljon akkor most más névre. Kőmüves Klárával kezdte. Szerettem volna megtudni, Kőműves Kláraként mennyivel állna jobban a szénám. Nem nagyon értette. Elmagyaráztam hát neki, hogy én minden papíromon Kőmüves Kláraként szerepelek, még a születési anyakönyvi kivonatomban is, annak dacára, hogy az édesapám neve ezen a papíron is Kőműves Kornél. Értetlenkedve fogadta ezt az információt, aztán, ahogyan folytattam a történetet, még inkább kikerekedni láttam szemeit.
– Tehát, én Kőmüves Klára vagyok, édesapám Kőműves Kornél, ahogy a másik két testvérem is Kőműves. Ennél már csak az mókásabb, hogy apai nagyapám, édesapám apja viszont Kőmíves Ferenc.
– Tulajdonképpen ti mind Kőmívesek lennétek? – kérdezte.
– Hát, nem tudom – szólt a válaszom. – Erről a Kőmívesről még az is kiderülhetne, ha nagyon utána járnánk, hogy eredetileg Kőmives volt, csak valaki elnyújtva tett pontot az i-re!
Legutóbbi módosítás: 2010.02.16. @ 12:17 :: Kőmüves Klára
