Ekkor, sokadszorra éltem át a megmásíthatatlant, ahogy megsz?ntek a lassú és gyors lépések, hol nincsenek többé gödrök, dombok és pocsolyák, amiben az utat lesve is nyakát törné az ember. Nincsenek bokrok és ismer?sen tovat?n? fák a szemek sarkában: csak a feldolgozhatatlan múlt maradt. A karmaként megírtak kegyetlen játéka itt, még korán sem ért véget.
Azon a szeptember végi vasárnapon, az elmúlás kezdetén utolsó szalmaszálként kapaszkodott a természet, a szerelem vakította délutánba. Az utolsónak hitt lobbanásban a legszentebb gyümölcsön kívül a sors több szálon is útjára indított… Anna teherbe esett. El?került újra a toll, a papír, el?kerültek múltnak hitt érzések az igazán lényeges dolgokról, „melyek a szem számára láthatatlanok”. De ekkor már természetesen másként, hittel telve, de nem kézzel foghatón. Anna csak írt, és írt. Hiába. A posta szolgálattev?i mindent tudtak, szótlan gy?jtötték a csöndes városi katonagyerek kézbesíthetetlenné vált küldeményeit, melyek egyetlen helyr?l és személyt?l érkeztek. Hetek múltán a tehetetlen kíváncsiság addig szegett minden írott és íratlan szabályt… mígnem az egyik boríték bizony felbontatott. A levélnek, ekkorra már nem volt terjedelme, hiszen el?tte tucatszám érkezett, de mégis hosszú percekig döbbent csend kísérte röpke olvasatát. Senki nem tudott megszólalni, talán nem is akart. Egyik?jük – még mindig hangtalanul – egy tollat s egy írólapot tett a pultra. A mérhetetlen kora délutáni csöndben, a toll akkorát szólt a papírlapon, mintha rönköt döntöttek volna az ?szi dombtet?n. Írni kezdett. A leírt szavak súlya alatt, rengve karcolta bet?it a tinta, de az egyszer? kézírás mégis magába foglalt minden lényegest. A posta az öröm és fájdalom intézménye… Ez most még inkább igaz. Mire a felbontott levél érkezett, már visszafordíthatatlanná vált a folyamat – a természet, természetfelettin gy?zte le a józan észt. Új sorsok teremt?dtek.
Anna húsz éves fiúgyermeke soha nem ismerhette meg e történetet. Ekkor végleg elérzékenyültünk. Számomra még az eddig ismeretlen egybeesések terhét is saját vállaimra akasztva, megnémulva ültem tovább az asztalnál. Filmszalagként peregtek bennem a képek. Gondolataim hatalmas bels? robajjal váltották képkockáikat. Olyan érzésem támadt, mintha kétszer vetítenének le egy filmet – másodpercnyi késéssel – más-más szerepl?kkel, de mégis ugyanazt egyszerre… A sokat emlegetett, számomra most már végleg megbocsáthatatlan múltbéli hibám, szembesítve tartotta elém tükrét. „Az embernek legalapvet?bb joga a saját életér?l, a legmesszemen?bb részletekig tudni mindent. A mindenkori jelen törvényeinél sokkal, de sokkal fontosabb identitásunk. Ádám nem tudott mindent.”
Ekkor vált világossá bennem, hogy talán utoljára megszegve önmagam törvényét, nem cipelem tovább a titkot Ádámról, a húsz éve zárva tartott szobáról, a párhuzamként emlegetett „filmr?l”, hiszen együtt forgatták ?ket. Anna – további kérdések nélkül – azonnal meglátta rajtam a közeljöv?t.
Észrevette, hogy története végeztével többé nem tudok kívül maradni az eseményeken. Nem volt mit tennem. Megszegett fogadalmam ellenére, érthetetlenül is, de új sebeket téptem. Nem értettem viselkedésem. Talán korom, talán vélt bölcsességem engedett erre az útra. Sem életem egyetlen igaz szerelmének tett ígéretem – hiszen én is voltam az –, sem lelkiismeretem nem engedte ezt eddig soha… A párhuzamfilmek, itt végleg összefutottak.
Most már tudom, hogy léteznek el?re megírt, személyre szabott dolgok a világban, melyeket bizonyosan csak egyetlen másik képes úgy el– és befogadni, ahogy szeretnénk. Sokan vagyunk, s hogy rátaláljunk, van mikor két emberölt? is kevés…
De az a pillanat, amikor úgy érezzük „odaértünk”, megmagyarázza a múltat, s lerövidítve azt, feledésbe kergeti az eltékozolt id?t. Még ha nem is beszélhetünk róla…
Bár egyre nehézkesebbé válik számomra, mégis unokámmal töltjük minden id?nk. Gödrök, dombok és pocsolyák nyomát követve fújhat szél, a légtér habóriásait kergetve kelet felé… Most már biztos: egy nap én is utánuk eredhetek…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Kovács György
