Kisgyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem firkálni. Egy-két mesekönyvem őrzi még nagyon fontos bejegyzéseimet, amit mai eszemmel már nem tudok természetesen elolvasni. Kritikus javításaimat, amellyel korrigálni kívántam az illusztrátor slendrián munkáját. Még egy fontos dolog volt, amivel a négyéves kori rajzolásomat fejlesztettem, az a Jucikás újság. Bárhova vittek szüleim egy kis megőrzésre dolguk akadván, ha volt Ludas Matyi című újság — s benne Jucika történetei, melyet Pusztai Pál rajzolt — órákig elszórakoztattam magamat.
Az iskolában rajztudásom, s az iránti érdeklődésem visszaesett. Legalább is a tanítóim mind azt mondták. Valahogy nincs is igazán emlékem az első öt évről. Mit rajzoltunk, hányas voltam ebből a tárgyból, fogalmam sincs.
Hatodikos koromból jön az, az első igen erős emlék, ami a rajzhoz, s az azt tanító Éva nénihez kötődik. Pedig még a jóisten is rajztanárnak teremtette, Rajz Éva nevet kapván a keresztségben. Szerinte — s ezt nem győzte hangsúlyozni — kimondottan rosszul rajzoltam, festettem. Tudásomat meg is mérte, s úgy gondolta, hármasnál nem érdemlek jobb osztályzatot. Még az indoklására is tisztán emlékszem. Aki nem 10-es mókusszőr ecsettel, és a pontosan megadott csehszlovák tizenkét színű akvarellfestéket használja, alapvetően nem készíthet jó képet. Ha ráadásul még a ceruzával erősen körbekontúrozott alakzat kis vájatából átfolyik egyik szín a másikba, az skandalum. Hetedikben új tanárt kaptunk, Szappanos István volt a becsületes neve, diákul Szapi. Ma is így köszönünk neki, amikor találkozunk vele az utcán vagy kiállításon. Nem emlékszem már, hogy kezdte a rajzórákat, de már év elején odajött hozzám s megkérdezte, hányas vagyok rajzból. Szégyenkezve, pirulva mondtam — hármas. Nem szólt semmit.
Óra végén engem, és egy másik lányt kiszólított, hogy hetente kétszer tart rajzszakkört, leszünk szíves kötelezően megjelenni ott.
Boldog voltam! Rohantam haza a jó hírrel, s természetesen az igényeimmel, amelyek mappát, A2-es rajzlapokkal, 2B-s koh-i-noor ceruzát, és elefántos radírt tartalmazott. Érdekes, ezekhez ma is ragaszkodom.
Szüleim távol álltak az én boldogság érzésemtől, magukban úgy vélték, hagyjuk, majd elmúlik.
Végre rajzoltam, dextrineztem, linóztam, ami maga volt a csodák világa számomra. És megdicsértek érte, azt mondták, ügyes vagyok, s nem azt, hogy — hagyd már abba azt az állandó firkálást.
Középiskola választásakor rajztanárom, Szapi javasolta, jelentkezzem képzőművészeti iskolába, Szegedre. Majdnem elájultam. Én? Oda? Azt hiszem, valahol a mennyország kapujában szállingóztam, onnan rántottak le szüleim, a valóság rideg, kemény földjére. Határozott nem válaszuk még most is összeszorít bennem valamit. Szerintük egy lánynak a közgazdasági iskolában van a helye. Unokanővérem is odamegy, nekem is oda kell beiratkoznom, nincs apelláta.
És eljött hozzánk Szapi, hetekig győzködve szüleimet, már nem is emlékszem indokaira, érveire. De jött, fáradhatatlanul. Szüleim végre beleegyeztek, de ők nem érnek rá engem kísérgetni, dolgoznak, mondták, Szapi megígérte, eljön velem felvételizni, csak engedjenek el.
Így is tett. Mindenkit a szülei kísértek el, engem a tanárom, a tanárom vezetett, szinte kézen fogva, de nem bántam, mert segített jelenléte, erőt adott, bátornak éreztem magam, és büszkének.
A rajzterem mellett egy olyan terem volt, ami tele volt kész, vagy félig kész gipszöntvényekkel. Bekukucskáltam, s vágyakozva képzeltem magamat oda, de nagyon hiteltelenül álltam magam előtt.
Tüdőgyulladással feküdtem otthon, amikor egyik este Szapi jött, s örömmel újságolta, felvettek. Nem mertem vele örülni, mert tudtam, szüleim inkább bosszúsak e hír hallatán. Vajon mi lesz most?
Anyu talált leghamarabb kifogást, miszerint, ők nem tudnak albérletet fizetni nekem, csak abban az esetben mehetek, ha felvesznek kollégiumba. Gondolta, végre megszabadul már ettől a bolondériától. De Szapi kérelmet írt, jelentkezési lapot töltött ki és elintézte nekem a kollégiumot. Szüleim megadták magukat abban a reményben, talán nem érzem majd magam ott jól, vagy rájövök, hogy a normális lányok a közgázba járnak…
Díszítőszobrász szakra vettek fel, s a négy évből kettőt vágyaim termében tölthettem.
09.03.16.
Legutóbbi módosítás: 2009.03.16. @ 19:11 :: Pulai Éva
