Idős asszony áll apja sírjánál.
Édesanyja, mellette szinte összeaszalódottan pityereg.
Ő nem sír, csak emlékezik.
Már tudja: hetvenévnyi életet le lehet élni úgy, hogy valakit szeretünk és gyűlölünk egyszerre. Vajon eltemetheti végre a fájdalmait is?
Kicsi lányként betegen fekszik az ágyban, édesapja mesét olvas neki. Szép, mély hangja van, megnyugtató, álomba ringató.
Az ágy sarkában kucorog, a félelemtől már nedves alatta a lepedő. Nem lát semmit, csak hall. Anyja visít, hatalmas zuppanások, ablakcsörömpölés és a kocsis-káromkodások sajgása a fülében.
Ebből több volt, mint a szép mesékből.
Milyen érdekes…
Hosszú éveket ugrik emlékezete. Megint az ágyban fekszik. Korán reggel van, anyja hajnalban már dolgozni ment a földekre.
Apja odamegy hozzá, és simogatja. Kedvesen, és egyértelműen.
Soha nem tudta elmondani az anyjának. Csak a lányának. De nem tudja, joga volt-e hozzá, hogy az unokát befolyásolja a nagyapja megítélésében?
A sír magára marad, s ők a fájdalommal és öreg édesanyjával hazamennek.
09.08.24.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.24. @ 20:34 :: Pulai Éva
