Inaktív : Emlékek, nem csak játékaimról

 

 

 

Kopott széken ültem

a szabadtérin.

Kényelmetlen volt.

Kapargattam a festéket.

Szerettem leszopogatni

a vért az ujjamról.

„Hazám, hazám, te mindenem”

Gondolataimból az áriák

mindig kizökkentettek.

 

Egy hete a „gombivános” jobban tetszett.

„Én vagyok La Bella mangolica” énekeltem.

Bál a Savoyban.

Apáék soha nem báloztak.

 

Rólunk is jelentenek – súgta apa anyának.

Nem értettem.

Én szeretek jelenteni.

Felírni a hiányzók nevét.

Én nem hiányoztam.

Anya, apa és Ati,

a bátyám se.

(Nem voltunk betegek.)

Hallgatta Csekét-t

a Szabad Európán.

 

Julikának az emlékkönyvébe

a szívek, virágok mellé

bekarcoltam a golyóstoll hegyével,

hogy senki más ne lássa:

„Táncolj és nagyra n?sz!”

Vele fedeztük föl

el?ször puncinkon a sz?rt.

 

Melinda enervált – mondta anya.

Apa bólogatott.

Szép volt az órája.

? azt kapargálta folyton.

 

Ne kalimpálj!

Máskor is figyelmeztetett,

de nem ért le a földig

a lábam.

 

Mikor visszanéztem,

már nem láttam a széket.

Álmos voltam,

és gyakran játszottam,

-anya és apa között-

hogy vak vagyok.

 

Mégsem hunytam be

teljesen a szemem,

mert féltem,

összevesznek.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.02.18. @ 10:04 :: Inaktív
Szerző Inaktív 201 Írás
Inaktiválást kérte - Archivált szerző Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem - mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. -Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség. -Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást -mellékletként-. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. "Őstől örökölt szenvedély"-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi Írók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!