Apám volt, negyvenkett?-három, pocakos,
cukorbeteg,
a vérrákról mit se tudtunk, húsvétra
jött, mint a végzet.
Apámmal fát hordtunk föl, némi szenet,
fényes német, lengyel brikettet, de a
fa volt igazi,
ahogy a tönkön apróztuk – én is már;
döng a nagy, hasad az apraja; lesz t?z –
kezét szorítom
apámnak; mert három szintet zsák fával
föl bírok húzni-vonni, hátam böki;
kezét szorítom:
lejátszani a ziháló, beteg emberrel
apák s fiúk
örök szorítását, hisz csak gy?zhetek
– s majd összeroppant –
negyvenegy éve.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.20. @ 15:18 :: Petz György