Petz György : Duna-szél

Nyomtatás

Asszonyom képtelen

a kenyeret megemészteni,

más után kell nézzünk,

talán a rízsliszt

meg a kukorica kisegít;

a fránya gluténnal végzünk,

nevezzék bár életnek,

amit másutt úgy akarnak.

Én meg a borral vagyok

hasonképp, gyenge magyar,

mert ha vallani kell –

bizony inkább kikerülöm,

s jobban mint Petőfi,

annak a kurtakocsmásnak a fia,

aki magas kedvében sírva fakadt.

Vizespalackkal, kenyérrel,

megyünk a Dunához; nem érdem,

nincs olyan messze, télvége van,

megszomjúhoztunk látására.

Drótszamarunkat letámasztjuk,

néhány sanda varjú reánk bámul,

mit keres itt az asztaluknál

kétlábú, kettő, akit nem szárny,

és nem is emel, csak kíváncsiság.

Hány rétegben szól a part az égig,

fut a víz bordákban a lábig,

férgek közt kotorász bakancsom,

nekik a morzsákat, kacsáknak

messzebbre kenyeret vízbe hajítok:

egyétek és vigyétek, ezzel már

nem élünk; bár illata, s a sercli

gyermekségünk kikezdte – rég volt,

mára emészthetetlen, de ti közelebb

vagytok a gyermekhez, éhesek.

Enni nem ettünk, szomjas sem vagyunk,

fogom a palackot, s vizet a vízbe,

magasról csorgatok; mennyivel

könnyebb lesz majd a zsákom,

ha visszamegyek, majdnem oda,

ahonnét jöttem, még emlékezem;

és követ keresünk, ha már a nagy víznél,

gyermeki csupasz és sima követ;

meggörnyedünk és lessük a vizet,

akárha végét céloznánk meg –

s kacsáztatunk. Némelyik kavics

jobban tudja, kitér, hittük, eldobni

ez is többet ér – de nincsen rekord,

végülis egyre megy: előbb süllyed,

vagy cifrázza – hajító öröme – aztán

akárha húznák: lefele, lefele, lefele.