Ha városaink fejlődésének történetét alapos vizsgálat tárgyává tennénk, valószínűleg mindegyiküknél találnánk egy, az események mögött rejtőző személyt, akinek a település várossá fejlődésében kulcsszerep jutott. Szinte biztosra vehető az is, hogy az esetek többségében a honatya érdemeit, életében nem ismerte fel, és nem méltányolta kellően az a közösség, amelyért odaadóan munkálkodott.
Az én szülőhelyem ebben a tekintetben kivételt képez. A városiasodás folyamata a XX. század hajnalán indult meg itt. Állami óvoda, elemi iskolák, polgári iskolák létesültek, aszfaltjárdák, villanyhálózat, kétszintes községháza, téglagyár, gőzmalmok épültek. Gyarapodott a községi tulajdonú földbirtok is. A változások mögött álló különös nevű, különös ember, Fodor Manó, ebben az időszakban közel ötven éven át szolgálta a községet. Működésének utolsó hat évében főjegyző volt. Titka abban rejlett, hogy figyelt az emberekre, s ezért az emberek is figyeltek rá. Munkássága végén, ezerkilencszáztizennyolcban, díszpolgárrá emelte a helyi elöljáróság. Ezt a címet őt követően majd három évtizeden át senki sem tudta kiérdemelni. A következő díszpolgárunk ezerkilencszázharmincötben Molnár C Pál festőművész lett.
Fodor Manó saját korában lakóhelye legnépszerűbb polgára volt. Tisztességgel szolgálta a köz, és szigorúan az mögé helyezve, attól mindig elválasztva, saját családja gyarapodását is. Földbirtoka is volt, annak hasznából két teljesen egyforma, egymás felé forduló, egymásnak tükörképeként megjelenő, L alakú, magas, szuterénes, polgári házat építtetett. A két lakóház közé került, a birtok terményeit befogadni képes, kétszintes magtárépület. Ez utóbbit, és az egyik lakóházat a hálás utókor jóvoltából, negyvenöt után bekebelezte az állam. A megmaradtban élt gyerekkoromban a család egyetlen itt maradt tagja, Kovács néni. Ő a ház nagy részét bérbe adta.
A nagy épület egyik tűzfalához ragasztott, kis cselédlakásban lakott akkoriban albérletben apai Nagyanyám. Én őt már csak, mint fehér hajú, szürkéskék szemű, ráncosan is szép arcú, tiszteletet parancsoló, de mégis szeretetre méltó kis öregasszonyt ismertem. Már születésemkor is közel járt korban a hetvenhez. Fiatalon öt fiút szült. Nagyapám gépész volt, a család e miatt állandóan vándorolt. Mentek a munka után. Ez leginkább vagy gőzekéket üzemeltető nagybirtokon, vagy cukorgyárakban adódott. Így azután mindegyik fiú máshol született. A legfiatalabb — az előtte lévőt is tizenegy évvel követő — kései gyerek az Apám, például a Heves megyei Lőrinciben, pontosabban annak gyártelepén, Selypen. Nagyapám volt ott akkor, a cukorgyár főgépésze. A Tanácsköztársaság idején viszont már Hatvanban küszködött a gyár gépeivel. Szerencsétlenségére, minden gond tetejére, még megválasztották a munkástanács elnökének is. Gondolom ennek lett egyenes következménye, hogy beállt a Vörös Hadseregbe, s nyomatékképpen magával vitte az akkor már csaknem húsz éves legidősebb fiát is.
Nemrég olvastam egy eszmefuttatást, mely szerint a salgótarjáni csata csak holmi agyszülemény, valójában meg sem történt. Nos, Ferenc nagybátyám erről bizonyára másképpen vélekedett. Ott lőtték el ugyanis a lábát, s e miatt sántított élete végéig, valóságosan. A bukás után Nagyapámra is hamar rátaláltak a szintén nagyon is valóságos Horthy különítményesek. Ezerkilencszázhúszban meghalni hozták haza. Nagymama egyedül küszködött tovább. A korábbi állandó költözések miatt a család mindig szolgálati lakásban, vagy albérletben lakott, saját házuk sosem volt, s a történtek után ilyenről már nem is álmodhatott. Itthon is albérletből albérletbe költözött, időközben önállósuló fiai hívásának sem engedett. Szűkösen, nehezen élt, de a szabadságához a végsőkig ragaszkodott. Három albérletére még én is emlékszem. A nagy ház tövében kuporgó cselédlakás lett utolsó otthona.
Ezerkilencszázötvenöt nyarán, a nagy ház használaton kívüli kéményében fészkelő csókapár fiókái közül egy izgága, már tollas fióka lepottyant az udvarra. Nagymama azonnal pártfogásba vette. Etetgette, éjszakára a konyhai fásláda lett a fekete madár otthona. Idővel annyira összenőttek, hogy amikor nyár közepén, húgom születése miatt Nagymama nálunk főzött, a csóka jött vele, s egész délelőtt ott sertepertélt gazdája nyomában. Valahogyan illettek is egymáshoz.
Gyerekként soha sem értettem, miért járnak az öregasszonyok feketében. Ma már kapizsgálom. A legerősebben, a legmélyebben gyökerező szokások vidéken még ma is élnek. A nők halottjukat fél évig gyászolják. Mire azután letelne a gyász, rendre, ismét elveszítünk valakit. Marad a fekete. Nagymama egy darabig Nagyapámat gyászolta, utána a sorban egyébként harmadik, majd az elsőszülött fia következett. Színes ruhára már gondolni sem tudott. Ha felvett volna egy olyat, bizonyára törte volna a lelkét. A csóka meg? Ő egyszerűen ilyen ruhában jött le a kéményből. Megtalálták egymást. Ettől kezdve Nagymama már nem volt többé egyedül.
A csóka, főzéskor az adományfalatokat leste. Pihenő időben a fásláda szélén vagy a kút káváján üldögélt. Egyébiránt meg szabadon jött, ment, ahogy úri kedve éppen diktálta. Ha elrepült valamerre biztos lehettél benne, hogy előbb, utóbb visszatér. Barátságos volt, de megfogni nem hagyta magát. Ha ilyen hátsó szándékkal közelítettünk felé, azonnal odébb rebbent egy keveset, s azután biztos távolságból méregetett bennünket okosan csillogó szemeivel.
Ha Nagymama estefelé az udvari padon üldögélt, ő a támlára telepedett. Beszélgettek, s mert a csóka elejében az embert már értette, de például a kutyát még nem, ha a szükség úgy hozta hát fordított is neki.
— Hallod azt a vastaghangút? — kérdezte. — Azt mondja, őt a gazdája nagy becsben tartja. Szabadon jár kel a portán, mindig bőséges vacsorát kap. Persze meg is szolgálja ám. Tolvaj oda be nem teheti a lábát, légyen neki abból akár kettő, akár négy.
— Az a másik ott távolabb meg azt vonyítja, hiába rohangált egész álló nap a hőségben, hiába szimatolt, nem találta sehol újszülött kölykeit. Emlői feszülnek, nagyon fáj, nagyon fáj!
— Én vacsorára csak rúgásokat kaptam, nehéz a lánc, vágja a nyakam! — csaholja fulladozva az a hörgős, vékony hangú. Hallod?
A madár hallgatta, s biztosan átfutott az eszén, hogy ő milyen szerencsés jószág. Hűségéért cserébe mindent megkap, ráadásul még a szabadsága is megmaradt.
Azután eljött, azaz idő is, amikor már csak egymás szeméből olvashattak. Egy enyhébb szélütést követően, Nagymama nyelve nem engedelmeskedett a parancsoknak. Tudata olykor elhomályosult, majd néhány napra ismét kitisztult. Nem tudott magáról maradéktalanul gondoskodni. Olykor csak úgy felkerekedett, s nekivágott a világnak. A csóka ilyenkor is vele tartott. Szerencsére mindig jött szemben velük egy ismerős, aki haza kísérte őket. Így azután, hosszas győzködés után, kényszerűségből beleegyezett, hogy hozzánk költöztessük. Élete utolsó hónapjaiban velünk élt. Rossz napjaiban nyugtalanság vett rajta erőt. Ment volna útjára. Talán Nagyapámat és az eltávozott fiait kereste, talán a szomszéd falu határában düledező Bolhacsárda vonzotta, ahol meglátta egykoron a napvilágot. Ki tudja? A kiskaput állandóan zártuk, így csak az udvari téglajárdán menetelt rendületlenül fel, s alá.
Tiszta napjain sem szólt egy árva szót sem. Csak a szeme beszélt, de ha teljes lényével felé fordult az ember, megértette. Nekem azt mondta, nagyon sajnálja, hogy görcsbe rándult kezével nem tudja már rendesen felvarrni leszakadt gombjaimat, és nagyon fáj neki, hogy már a kukoricamorzsolást sem lehet rábízni, hogy magatehetetlen, hogy oda a féltve őrzött szabadsága, hogy még az eladdig hűséges madara is cserbenhagyta.
Mert a madár nem jött vele. Talán megérezte, hogy Édesanyám bizony nem engedné meg neki, hogy a konyhájában lábatlankodjon. Talán a helyhez jobban kötődött, de az is meglehet, hogy ő őrizte meg és vitte magával kedves gazdája elveszett szabadságát. Nem tudom ma sem, hogy a Nagymamával töltött nyolc év után milyen életet választott magának? Mi lett vele? Mi lett a csókákkal általában? Vajon hová tűntek? Miért távolodtak el tőlünk? Évtizedek szálltak el fölöttem úgy, hogy egyet sem láttam belőlük. Csak olyankor hallok egy-egy eltévedt csókacsattogást, mikor télidőben, alkony közeledtével, nagy varjúrajok kavarognak az égen.
Egy-egy példány mindig közéjük keveredik. Faggatom őket, de hiába, a válasz mindig ugyanaz:
— Csak a hó, csak az esik majd, csak, csak!
Legutóbbi módosítás: 2010.02.24. @ 10:53 :: Takács Dezső
