Az egyre gyakoribb rosszulléteimmel panaszra mentem a kollégium doktor bácsijához.
Jánosi főorvos úr a nyugdíjkoron jóval túl volt, már csak totyogni tudott, és mi nevetgélve állapítottuk meg, hogy ez nem lehet véletlen. Fiatal orvost nem engedhettek be közénk. Ennyi fiatal, életteli nőnemű lény közé? Isten ments!
A doktor bácsi hetente egyszer besétált az intézetbe, az orvosiban várt ránk, ha fájt a fejünk, a fogunk, a hasunk vagy a lábunk, mindig aszpirint vagy hashajtót írt fel. Komoly bajunk nem létezhetett.
Velem azonban meggyűlt a baja. Nem használt a hashajtó! A hetek múlásával egyre betegebb lettem. Doktor bácsinak konzultálnia kellett a nevelőkkel, egy gyakorló orvossal a kerületből, és szakrendelőbe irányítani, mert epekövességre gyanakodott, mint ahogyan már mi is.
A Kapás utcai rendelőbe kísért el az egyik gondozónő.
A kerületi fő-fő akkor, a 60-as években Juszt főorvos volt. Az ő szava szent!
És a véleménye így hangzott:
— Legfeljebb egy kis fekélyke.
— Azt gondoltuk, ezek epés tünetek — kockáztattam meg.
— Ugyan már! — legyintett és gyomorröntgenre küldött. Ellene nem volt apelláta.
Megittam a gipszkását (meg is kötött bennem!). Átvilágítottak, az eredmény negatív lett. A görcsök folytatódtak, rendre fokozódtak.
Folyton éhes voltam.
Egy szép szeptemberi délután Apu jött hozzám látogatóba — jól titkolt rosszulléteimről mit sem tudva. — A finom hazait rejtő csomagban kakaós kalács is volt, meg szőlő, ezeket nagyon szereti Aranka, de nem szereti a gyulladt epe. Órákig tartó rosszulléttel fizettem a jó étvágyamért. Ezután már lehetelen volt titkolni gyötrelmeimet.
Doktor bácsi — a sokéves rutinjával — csendesen mosolygott, már senkivel sem konzultált, csupán tájékoztató üzenetet hagyott a nevelőtanár részére, engem pedig beutalt epevizsgálatokra, mindenféle túlzsírozott etetés, öt deka vajban sütött rántotta maradéktalan eltüntetése után. Végre hivatalos igazolást kaptam a gyulladt, kövekkel teli epehólyagomról. Az a kis emésztőműhely azonban ezek után még jobban fellázadt, mert ennyi zsiradék feldolgozására nem volt képes elég oldószert előállítani, hát még nagyobb görcsöket produkált.
Doktorbácsi nem vitatkozott felettesével, diétát és Miravíz-kúrát rendelt el a végre igazi betegére találó, nyugdíjban kipihent, nagy- és veszteglő tudású orvosunk, titokban ő már döntött, a gyulladás elmúltával műtétre fog küldeni.
Az intézetben nem volt diabetikus étel, siralmas “szakértelemmel” egyik nap sóba-vízbe burgonyát tükörtojással, másikon tejbedarát tálaltak elém, persze a tojástól és tejtől is rosszul lettem, maradt a krumpli. Ettől a diétától és a Mira-víz hatásától, no és a rettenetes görcsöktől egyre jobban gyengültem.
Esztike, a fiatal gondozónő és egyben a doktorbácsi asszisztense „megvigasztalt”, hogy ő majd hat hónap alatt kikezel a sóba-vízbe krumplin — utána egy pohár Mirával.
„Hát, az kitűnő lesz — gondoltam — csak bírjam ki. Hogyan fogok így, még tanulni is?”
Úgy, hogy néha jól bevacsoráztam, be is görcsöltem, ami úton, útfélen eléret, villamoson utazva, vagy otthon álmomban, az egyetemen, vagy vendégségben, de legalább végre, végül a Szécher úti kórház előbb belgyógyászatán, majd sebészetén kötöttem ki.
A János-hegyen, a zöldövezet egy utcájában rejtőzködik az alig tíz orvost foglalkoztató kis kórház. Tudtam, de egyáltalán nem lett ettől kevesebb kínom, hogy itt operálták régebben a nagyanyám egyik húgát is, Irma nénit, aki az Irgalmas Rend egyik nőnevelő intézetének igazgatója volt a háborúig, aztán nyolcvan évesen halt meg, egy öreg nővéreket ápoló otthonban. Azért megfordult a fejemben, hátha az volt hosszú életének egyik titka, hogy itt…
A ház hangulatát már a hatalmas fák és zegzugos, dimbes-dombos, hűs kert is meghatározta a csendjével, friss illatával. A nesztelenül sürgölődő nővérek, a mindig udvarias orvosok és a tisztaságot sugárzó épület maga volt a nyugalom szigete. Lelki töltődésre a legjobb hely…
Az összes vizsgálaton újra át kellett esnem, lenyeltem a szondacsövet, „finom” kakaós bizmutkását ittam, kaptam zsíros rántottát is, mindenféle porokat és szeneket, szirupokat, amik segítik a kontrollanyag távozását, amikor már nincs rá szükség.
Bezzeg itt nem is kötött meg bennem a gipsz!
A vizsgálatok eredménye; sok-sok borsó nagyságú drágakő bennem. Választhatok pár hónapig tartó „elhajtó kúra” és az azonnali műtét közt. A döntés joga máris, nálam landolt. Szinte gondolkodás nélkül a kést választottam. Ebben nem kellett senki tanácsa. Nyolc hónapig szenvedtem, ittam a miravizet, hiába. A görcsökből, kísérletezésből elegem lett. Túl akartam lenni az egészen. Eszembe se jutott a műtéttől félni.
A belgyógyász elismerően bólintott. Április hatodikán felköltöztettek a sebészetre, hetedikén megműtöttek. Érzéstelenítéssel operáltak. Azt hitték hős vagyok, pedig csak annak örültem, hogy nincs émelyítő éter, amitől iszonyodtam, nincs undorító, kábult álomból ébredés, mint már olyan sokszor fiatal életemben!
A műtét után rohamosan gyógyultam, erősödtem.
Lázas, izgatott előkészületeket látva megkérdeztem a nővérkét:
— Mi ez a nagy izgalom. Kik jönnek?
— A II. kerület főorvosi nagyvizitjét tartják a kórházunkban. Egy egész „slepp”, Juszt igazgató főorvos úr vezetésével! — súgta és szaladt tovább.
„No, akkor most jövök én!” — gondoltam diadalmasan. Be kell látnia mekkorát tévedett azzal a diagnózissal, hogy nekem legfeljebb egy csekélyke fekélykém volt!
Olyan hosszú slepp vonult fel, hogy megtelt velük a kórterem. Alig várta minden beavatott szobatársam, hogy az én ágyamhoz érjen a menet. Hegyezett fülekkel figyeltek betegtársaim.
A főorvos nagy hangon, ismerősként üdvözölt:
— Hallom, túl van a műtéten. Jól döntött! — én vádolón megráztam a negyvennyolc darab kővel töltött üvegcsét. Ő azonban így folytatta:
— Na, ugye, megmondtam, hogy ez semmiképp nem lehet gyomorfekély!? — nézte a fény felé tartott, zöldessárga — aszalódott borsóhoz hasonló — „tetteseket” az üvegen át.
Szobatársaim, mint egy vezényszóra eltűntek a takarók alatt és furcsa hangokat hallattak.
— I-igen — nyögtem én. — De… — kezdtem volna, amikor tekintetem az adjunktus úréval találkozott…
Számat becsukva lenyeltem a mondandómat.
Főorvos úr átvette az én remélt diadalomat, úgy vonult ki, mint hadvezér győzelme színteréről. A slepp hódolón bólogatva követte őt, a tévedhetetlent.
A hófehér ajtó becsukódása után pukkadt az elfojtott jókedv mindenkiből, kivéve engem. Én a méregtől pukkadtam, míg aztán át nem ragadt rám is a nevetés, ahogy a faramuci helyzetet felfogtam.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Pápay Aranka
