A puszta szirt felett csak a lélekdidergető szél süvöltése és az ezernyi emberöltők óta rohamozó hullámok dübörgése hallatszik. Vihartól lesújtott ágak sodródnak lábaimnál, tört hajók, zátonyra futott életek roncsait táncoltatja a körülöttem kavargó szennyes áradat.
Állok és mélyen ülő, messzire tekintő szemmel kémlelem az olajszínű víz és a feketegyapjas felhők közé szorult horizontot. Nem! Nem reménytelen — mondom csikorgó fogakkal, de már-már elcsüggedt, hitetlen lélekkel magamnak.
Messze-messze hirtelen fény villan. Távoli tűz, jeladás! Valahol él egy nő, aki tud rólam, keres engem. Távolból egy vitorlás jön, felém tart. Messze van még, de jó széllel, jó bátorsággal, jó szerencsével eljuthat hozzám.
Te Örökkévaló egy igaz Isten! Még nem késő! Nem reszketőkezű, nyálas állú vénember várja, hanem egy csontig fogyott, de bátorlelkű hajós, aki még meg tudja fogni a kormányt és áramlatokkal, szelekkel, viharokkal is szembeszállva, ismeretlen vizeken új világok felé meri fordítani a hajó orrát.
Állok hát tovább rendületlenül, dacolok mindennel és mindenkivel, pedig milyen könnyű is lenne hátat vetve a szélnek, haladni a többiek, a nyáj után a kitaposott ösvényen és eljutni… hová is? A karámba! Felkerülni a banális közhelyeket kaffogók, a frázispufogtatók protokoll listájára és részt venni a díszfogadáson! DÚS BÜFFÉ!! VÁLOGATOTT INYENCSÉGEK!! KITŰNŐ ITALOK!! TOMBOLA, AHOL MINDEN SZÁM BIZTOSAN NYER!! SZOLGÁLATKÉSZ KISZOLGÁLÁS!!
A pocsolyákból marokkal kimert esővíz után! Az emberfeletti erőfeszítéssel megszerzett, nedves ágak füstölgő tüzeinél félnyersre sütött falatnyi halak után!
Nem mozdulok, állok rendületlenül, el-elszoruló lélegzettel, de töretlen lélekkel, egyre makacsabban. Látlak képzeletemben, látlak a szívemmel! Csodatevő kezekkel tüskés ágakat hajtasz szét, viharos óceánok tarajos hullámain lépdelsz, mert Te is érzed, érezned kell: Neked is én vagyok a sorsfordító erőket felidézni képes, tested örömét, lelked nyugalmát megadni tudó egyetlen-egy ezen a világon.
Uszadék fából fényes, lobogó, messze füstölgő tüzet rakok a legmagasabb sziklacsúcson. Foszlányokra szakadt ingemet fennen lobogtatva teli torokból kiáltok. Egész életemben és egész életemmel csak téged vártalak és várlak. Megismerlek majd csípőd ezerszer megálmodott szivárványívéről, az arcodon felfénylő jóságról, és Te is rám fogsz ismerni ezer és ezer más hajótörött, szerencsétlen között is. Várok hát Rád, várok a csodára és az — tudom — el is fog jönni. Ha kell, szívósabb leszek a legkeményebb teakfánál, ha elnyel az áradat, megtanulok kopoltyúval lélegezni, de biztosan tudom: Megélem a csodát.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.06. @ 11:19 :: Csomós Róbert
