A cselédszoba ablaka messze világított a késő estében. Jani az inas lenézett a kúria ablakából, látta a platánfa széles árnyékot vet a sétányra, s az árnyék mögül kilépett a méltóságos úr, kezében sétapálcát szorongatva. Lassan lépegetett.
Jani a hátsó lépcsőn sietve lement. Bekopogott a kis barna keretes ablakon.
— Ancsa, fúdd el a lámpát, késő van, baj lesz… tudod! — suttogta az ablakrésnél.
Ancsa a kis szobában hason feküdt az ágyán, annyi ereje volt, hogy a lámpára nézett. Testvére a kis Pisti mellette guggolt, nagy ijedt szemekkel nézett. Kezében a vizes rongy. Most vette le a borogatást nővére válláról. Alatta hurkákra dagadt csíkok.
Körbenézett tétován, nem tudta mit tegyen. A kevés bútor között könnyen eligazodott. A vizeslavór ott volt az ágy mellett. A sarokban egy láda ruháknak. Asztal, szék, mosdó. A lámpa az asztalon lecsavarva, kis lánggal égett.
— Fúdd el! — súgta Ancsa.
— De a sötétben…
— Majd én kitapogatom a lavórt, menj aludni az istállóba, mert még majd rád is megharagszik az úr! — sziszegett egyet Ancsa.
— De majd, ha megnövök… — fogadkozott Pisti, s elfújta a lámpát. Lassan kisurrant az ajtón, s futott hátra az istállóba. Lefeküdt a szénára, s ütni kezdte öklével a kemény földet.
— Majd én… – mondogatta félhangosan. A lovak fújtak, széles orrlyukaikkal, mozgolódni kezdtek, s Pisti lassan álomba sírta magát. Lehetett tíz éves.
Kegyelemből került ide, testvére ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön, segít majd a lovásznak.
— Nem sok hasznát veszem én annak! — mondta a méltóságos úr, bajszát simítva —, de lásd, jó lélek vagyok, hozd, ha annyira akarod!
— Meghalt az édesanyánk — mondta Ancsa, aki akkor jött először, mert Fáni felmondott, s maga helyett ajánlotta szobalánynak.
— Aztán mi volt a baja? — kérdezte a méltóságos úr.
— Gyerekágyi lázban halt meg, mikor Pisti született, de tudja azt jól a Méltóságos úr! — mondta Ancsa sűrű pislogással.
— Van is nekem gondom minden égi madárkára, hogy gondolod, Te?
— Hát, mert édesanyámat ismerte…
— Ismerte a mennydörgős… ki emlékezik minden jött-mentre?
— Menj a dolgodra, majd Fáni eligazít! — s legyintett, mert fontos levelet várt már napok óta hiába, a váltó határideje pedig lassan lejár, pénzt kell szereznie, ha ég a földdel összeszakad is…
Fáni elmondott minden fontos dolgot Ancsának, okos lány volt Ancsa, könnyen tanult.
— A méltóságos úrral meg vigyázz, te szebb vagy, mint én, könnyen… hát tudod már… — mondta nevetve. — Úgy hallottam megfordult a faluban nálatok is. A Pisti fiú nagyon formázza az ábrázattyát, meg aztán olyan akaratos is.
Ancsa sóhajtott, s elmorzsolt egy könnyet szeme sarkában.
Aztán Fáni elment, ő pedig munkába állt. Pár napig nem volt semmi baj. Míg egy este bekopogott a cselédszobába az úr. Kicsit kapatos volt, mint estére lenni szokott. Ancsa szolgálatkészen nézett rá. Az úr megtántorodott, hirtelen Ancsát is magával sodorva az ágyra. Ő védekezett, mint egy dühös vadmacska. Némán szántotta végig az úr arcát a körmével, aki ettől kijózanodott. Felkapta sétapálcáját, s szó nélkül ütötte ahol érte. Ancsa némán tűrte, majd egy alkalmas pillanatban megnyitva az ajtót kilökte az amúgy is ingatag lábakon hadonászó embert. Bezárta az ajtót, s rettegett, hogy visszajön. De nem ez történt.
Felment a lépcsőn. Belökte a szalon ajtaját, leroskadt a fotelbe, cifrát káromkodott, csengette az inast, aki szinte futva érkezett, majdnem Ancsa ablaka alól.
Sötét volt a szobában, első dolga volt, hogy fényt gyújtson.
— Ne vesződj azzal… — hangzott a fotel mélyéről —, hozz egy üveg kóser szilvát, meg poharat!
Jani jól tájékozódott a holdfényes szobában, tette a dolgát.
— Azért legalább egy gyertyát, a hangulat kedvéért méltóságos uram! — próbálkozott Jani.
— Megtalálom így is a számat, ne erőlködj! — hallotta az indulatot is belőle.
Ha már erről esett szó, ránézett az úr arcára.
— Nem kellene megmetszeni a fasor melletti rózsabokrokat méltóságos uram? – kérdezte félénken.
— Mit? — végigsimította az arcát… megértette.
— Menj a fenébeeeee! — intett dühösen az üres pohárral az ajtó felé.
Jani kiugrott, lépett két hatalmasat, s nekidőlt a falnak. Kezét a szájára tapasztva rázkódott a nevetéstől.
Békéssy Barna szunyókált kicsit, aztán elindult a kúria körül sétára, hogy hűsítse megszégyenült arcát.
Ancsa a sötétben belemártotta a rongyot a lavórba, kicsavarta, s óvatosan a vállára terítette. Édesanyjára gondolt, arra a végső pillanatra. Mit szeretett ezen a dúvadon?
Utolsó szavával is az ő nevét suttogta: Békéssy Barna.
Hűtötte a borogatás, ennek hatására, meg a meleg este és a csillagfény bátorítása mellett mondogatta magában mielőtt elaludt:
— Én nem! Velem nem!
Dacosan fordított egyet a fején, s elaludt a kemény párnán.