Az utat leste, meg azt, hogy van e tiszta
hely, egy szakadt plakát nézett vissza,
s a ráfestett vigyor, csomagját, mint féltett
porcelánt kézbe vette. Bárzongorista
immáron harminc éve Svájcban, el?kel?
lokálban, s amíg a harmincötösre várt,
kissé félre állt, áriát dúdolt magában.
Ki se nézné bel?le senki, megkopott rajt’
az esték fénye, ?, ki a hangulatot teremti
fényezett lazactál, extrém koktélok
élvezetéhez, meghajol, ha szól a taps
bravúros futam, divatos zeneszám után,
de persze ritka ez, pincérnek sem dukál,
ha tállal, pohárral egyensúlyoz, s a zsongl?r
bárpultos, ha sékert dobál, robot csupán,
ezért fizetnek az el?kel?k, pléhboyok,
fogadott szeret?k, h?vös tartózkodással
tüntet? sztárok, világfi naplopók.
Visszafogottan, mintegy bocsánatkér?n
végzi a munkát, percekre vonulhat félre.
Ma gyásza van, meghalt az apja, ezért
a gyertya a kis csomagba’, majd reggel
otthon gyújtja meg, pezsg?t tölt pohárba,
iszik, hogy kábultan zuhanjon ágyba,
feledni fájdalmas valót,- mert életre szülte,
s anyja lett a holt,- álmában játszik majd
csöndes altatót a vén ivósnak. Éveket
küzdött át vele, talán nem is az apja volt…
Legutóbbi módosítás: 2010.04.04. @ 18:50 :: Koosán Ildikó
