Hétfő van. Találkozót beszéltünk meg egy kedves barátommal a Török Szerájban. Nem késhetek el, ő rendkívül pontos, sőt az a típus, aki inkább előbb érkezik. Mindig elegáns, visszafogott férfiparfüm lengi körül, tengernyi elfoglaltsága mellett mégis szakít egy órát a verseimre. Érzem, fejmosás következik, de olyan diszkrét és empatikus, hogy nem akarja levélre bízni a kritikát, személyesen azonnal leolvashatja arcomról a reakciót, jobban tud balanszírozni a szavakkal, hogy ne hasson bántónak, ami valójában komoly segítség az ilyen öreg kezdőnek, mint én vagyok. Szóval kivételesen pontosnak kell lennem.
Már 11-kor elkezdek készülődni. Szép komótosan, átgondolva minden lépést, a legjobb ruhámat készítem ki, ne kelljen kapkodni. Közben eszembe jut, hogy gyorsan kirántom a húst, tegnap vettem, meg ne romoljon. A kés persze nem vág, elő a fenőkövet, megfenem. Vigyázok, nehogy elvágjam a kezem. Sikerül is, egész addig, amíg a krumplit nem kezdem el kockázni. Akkor szalad bele a hüvelykujjamba. Mélyen hasít a húsba az éles penge, előbb csak vékony rózsaszín csík jelenik meg, mintha gondolkozna, folyjon-e, aztán dönt. Egész délelőtt nem áll el a vérzés. Feltúrom a házat gyorstapaszért, de sehol semmi. Berohanok a fürdőszobába zuhanyozni, közben a tűzhelyen rotyog az ebéd, fogmosásnál észreveszek néhány vércseppet a lefolyónál. Gyorsan leöblítem, mondom magamnak, de előbb elfelejtettem átállítani a csapot, minden a hajamra, ruhámra zúdul. Ilyen lehet a trópusi esőzés, mikor váratlanul és kiadósan szakad le az ég. Futás a hajszárítóhoz, leselejtezett ipari készülék, illetve csak az emléke, a fej régen elvált a testtől, egy hajszál tartja, memento mori…
A csövön jön ki a meleg levegő, bekapja a hajszálakat, a nedves hajtincsek menekülnek, a cső kígyózik utánuk, átázott a tizedik papírzsepkendő is, miközben az egész család ragtapaszra vadászik. Ha most rögtön nem indulok, biztos a késés, félig nedves hajjal fejest ugrom a csizmámba, húznám föl, nem jön. Cibálom, kezemben marad a fém kocsi… Eszembe villan, hogy tegnap este már annyira lázadozott, hogy a férjem kombinált fogóval szabadított ki a bőrsatu fogságából, olyan makacsul beragadt, hogy kis híján leszánkáztam a konyhaszékről, jó volt együtt nevetni, már csak ezért is megérte, de most nem olyan mókás a helyzet, eszembe jut a középkori kínzóeszköz, a spanyolcsizma… Nahát, a magyar se sokkal kíméletesebb.
Nem várathatom meg a barátot, délben ide is telefonált, hogy ugye megyek, persze, ott leszek, vágtam rá könnyedén, miközben csurom vizes hajamat töröltem a törülközőbe, mellettem a lázadó lábbeli sunyin hallgatott, pedig már biztos forralta magában a merénylet részleteit…
Megpróbálom felhúzni az asztalon felejtett kombinált fogóval a cipzárt, jól összevérzem, végre megmozdul, de félúton elakad, sebaj, mégis tart valahogy, lépek egyet, látom, hogy alul szétnyílnak a fogak… Mindegy, költészetről lesz szó, a fej dominál, nem a láb.
Miután kilincset, blúzt, törülközőt összevéreztem, majd a fakanalat, hajszárítót, szóval az egész lakást, otthonunk alkalmi mészárszékké avanzsált — közben valami évtizedes rétegződés alól előkerül a ragtapasz, persze géz sehol — legutóbb képet foltoztam vele, annak is már vagy három éve — lányom rátekeri a papírzsebkendőre, nem ragad, hány éve lapulhat a fiók mélyén, mióta átszoktunk a gyorstapaszra, nyomókötés, sok-sok réteg ragasztócsík, végül egy ormótlan barna batyu az eredmény. Legfeljebb zsebrevágom a kezem, ha belefér.
A rizs közben odakozmál, de „nem baj, mi így szeretjük”, ajtó kitár, kereszthuzat indul, úgyis száguldok a megállóba, hosszú sálamat menet közben próbálom nyakamba tekerni, így szoktak látni a szomszédok, mondhatni, hozzátartozik az image-emhez. Átugrálom a pocsolyákat, a gyökerek összetörték az aszfaltot, birtokba vették a járdát, a természet visszahódítja az elfoglalt területeket, mozgásom egy kivénhedt kengurué, menet közben meglesem a tükröződést, a fák koronáját alulnézetben, a házak visszáját, mindig megrendít ez a másik világ, ami valahogy fényesebb, többet ígérő… Merengésemből a sálam ébreszt, lehúzza rólam egy faág, ez a fák bosszúja, miért avatkozom a belügyeikbe. Miután néhány textilszálat áldozok a természetnek, látom, a busz épp kihúz a megállóból. Nem nézem meg az órát, ne izzítson fel a helyzet. Majd csak egy körül telefonálok, addig rágódom a szavakon, hogy foglaljam össze egy mondatban a mai baki-sorozatot. A tömörítés sose volt erősségem, jobban mennek a prózaversek, mint a tömör gondolati líra.
Várakozás közben egy kis orrfújás. A zsebkendő csupa vér. Átázott a kötés? Nem, csak eleredt az orrom vére. Mi jöhet még? A török étteremben rám támadnak a janicsárok? Elvisznek a szultán háremébe szakácsnőnek? A buszon nem történik semmi, ez gyanús jel. A metrón lopva rám sandít a szemben ülő ápolt hölgy, szétnyílt csizmámra néz, majd a sajátjára, jóleső érzéssel nyugtázza felsőbbrendűségét. Aztán, mintha nem lenne még elég oka az összehasonlításhoz, lesújtó pillantást vet a kabátomra. Ja, tényleg a napokban leszakadt a gombom…
Miközben rohanok az étterem felé, bevillan a kép, ahogy gyerekeim vihogva gurítják utánam a szavakat az ajtóból:
Sok szerencsét, Mr. Bean!
2010-01-26
Legutóbbi módosítás: 2010.04.09. @ 12:40 :: B.Tóth Klári
