Petz György : József Attila-triptichon helyett

Nyomtatás

József Attila-triptichon helyett

I.

régen olvastam mi marad bel?le –

volt hogy tanítottam együtt lélegezve

azokkal azóta is másként vesszük a leget

tudjuk ? az nincsen legebb pedig fojtó

tudott lenni távlataival cellarács csillagaival

de amikor mindegyik fülkefényben hallgatag

azt nem bírtuk könny nélkül soha

meg a könyörgést minden férfi nevében

aki kiszolgáltatott és mind csalódik kit anya szült

azt is nehéz elviselni aki bikákat herél

a tekintete volt legnehezebb mert a játékra

ráült a sok hiábavalóság akkor meg minek

és a két deci fröccsön – csak ennyivel –

röhögött a szakmunkástanonc de a háltak

az utcán még furcsa volt nekik egykoron

ami ma már lábjegyzetet igényelne mert

a halál mai arca mindig a természetes

hiába a nagy fürösztés önmagunkban

mégiscsak másban moshatjuk meg

II.

annyi az éhség bennünk,

hogy megfekszi a gyomrot;

képzelt bajainkra valóság omlott,

s már nem tudjuk, mi fáj,

el?bb van az éhség?

érzékenység után?

vagy megel?zi?

hörpintünk valódi világot,

növekszik hiányom minden korttyal

“szomjan a forrás vize mellett” holtan;

a világ hiányzik, úgy, ahogy kéne,

azért nem fér belém, mert

rajtam múlik a világ,

meg bennem,

anélkül, hogy tényleg bennem lenne,

már maga alá tud,

rólam valamit megsejt,

amit én sosem fogok tudni,

mert végül is az kéne, ami vagyok,

s amit meg nem bocsájthatok a világnak,

hát így az elmúlik körülem.

III.

nem sikerült els?re,

küldte az isten

újra a megváltót,

de ez már ateista volt,

istenhiánnyal

és olyan nagy ésszel,

amib?l kilógott

a megszerkesztett

valóság, amit nélküle tettek,

pedig ha kérdik,

komorabb, vadalmafás lenne,

meg szétosztható,

és mégis játékos;

akire lehet, jaj,

nagyon vigyázni,

mert maga “sosem öl”;

és most tanítani róla

a vigyázást f?leg:

ne szégyelld, ha élsz,

ha vele nem halsz,

hiszen minden halál

az életr?l szól,

az övé különösen