Hol volt, hol nem volt, a nagy sűrű erdő közepén, egy öreg fa védelmet adó odvában élt egy mókus.
Minden nap szépen kitakarította hajlékát, elrendezte a dolgát, és még arra is maradt ideje, hogy télire elemózsiát gyűjtsön. Így ment ez napról napra, és az éléstárban nagy halmokban magasodott a finomabbnál finomabb ennivaló.
Egy nap szomszédja, a szarka, gúnyolódva mondta neki:
— Te mókus, minek ennyit összegyűjteni? Gyere inkább velünk játszani az erdei tisztásra! Ott lesz minden állat az erdőből és a mezőről.
— Mennék én szívesen, de éppen tegnap találkoztam békaanyóval, aki elkottyantotta, hogy az idei tél nagyon hosszú lesz és hideg. Most nem mehetek játszani. Még sok élelmet kell behordanom az odúba.
A szarka hangosan elnevette magát.
— Lárifári — mondta — nem tudja békaanyó, mit beszél. Mindig eltúlozza a dolgokat. Múltkor is azt jósolta, hogy eső lesz, és egész nap szép volt az időjárás, s egy csepp eső sem hullott alá. Öreg béka ő, hogy megmondja milyen lesz az idei tél. Bolond, aki hallgat rá!
A mókust nem tudták meggyőzni a szarka szavai. Nem ment el az erdei tisztásra, hanem szorgalmasan hordta odújába a különböző magokat, amelyeket az erdőben talált.
Sokáig úgy tűnt, hogy a nyár és a jó idő örökké fog tartani. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez valaha megváltozik.
Egyik este a kicsi mókuson nevetgéltek az állatok, hogy milyen ostoba, amiért soha nem megy velük játszani. Csúfolkodva szaladtak az öreg fához, ahol lakott, és felkiabáltak neki:
— Gyáva Mókuci, nem mer velünk játszani! Idén nem is lesz tél! Jól becsapott békaanyó!
Szomorúan nézett ki az odúból, de nem szólt semmit. Inkább még egyszer végigjárta az éléstárat, ahol már annyi minden volt, hogy talán több el sem fért volna benne. Amikor mindezzel megvolt, lefeküdt a kényelmes vackába és elaludt. Reggel furcsa dologra ébredt. Nagy csend volt mindenhol az erdőben. Máskor az itt élő állatok zajongtak, hangoskodtak, egymást túlkiabálva civakodtak. Nem értette, mi történhetett. Kíváncsian kinézett a kicsinyke ablakon, és nagy meglepetéssel látta, az egész erdőt fehér hó borította. Az ágakról jégcsapok lógtak alá. Megérkezett a fagyos, zord zimankó.
Az állatok tévedtek, amikor azt mondták idén nem lesz tél. Most mindegyikőjük valahol vacogva kémlelte a kinti tájat. Nem volt kedvük játszani, kiabálni, és főleg csúfolni a mókust. De ami a legrosszabb volt, nem gyűjtöttek télire semmit, a jeges hó alól meg képtelenek voltak bármit előkaparni. Éhezve, fázva várták a jobb időt, de az bizony még nagyon messze volt. Talán békaanyó tényleg igazat mondott a mókusnak… Mi lesz így velük? Eljátszották az időt és semmit sem gyűjtöttek télire.
Bezzeg a mókusnak nem kellett félnie, telis-tele volt az éléstára. Minden nap terülj-terülj asztalkát rendezhetett magának. Ennek ellenére valahogy mégsem ízlett neki az ebéd. Állandóan a többi állatra gondolt. „Szegények nem csak fáznak, de éheznek is. Mi lesz velük így a tél végéig? Mikor jön el végre a jó, meleg tavasz?”
Felállt az ennivalóval roskadásig megrakott asztal mellől, és benézett az éléstárba. Mindent jól szemügyre vett. Megszámolta miből mennyi van. Osztott, szorzott, összeadott, s végül arra a következtetésre jutott, hogy van bőven mindenből. Igaz az erdő összes állatát nem hívhatja meg. Különben is, ilyen célra kicsi az odúja, de talán néhány társának a sorsán könnyíthet. Elhatározta, hogy minden nap vendégül lát egy–két állatot, akik szeretik a magvakat. De mi legyen olyan erdőlakóval, aki nem él ilyennel? Ez volt a nagy kérdés.
Hosszasan törte a kobakját, és nagy sokára kisütötte, hogy elmegy a közeli faluba. Megkéri az ottani embereket, hogy segítsenek az erdő vadjain. Tarisznyáját jól megtömte magokkal, és elindult ágról ágra ugrálva.
A faluba érve a házak ablakai előtt mókásan ugrándozott, amivel hamarosan felhívta magára az emberek figyelmét.
— Nézzétek csak, egy mókus! — mondogatták az emberek egymásnak. — Mintha szólni akarna…
Természetesen senki sem értett mókusul a faluban, kivéve az idős erdész bácsit, aki hosszú éveket töltött az erdőben, és ott minden fát, bokrot ismert.
— A nagy hó miatt, az állatok nem találnak ennivalót, ezért néhányuk bemerészkedik a házak közé, ezzel jelezve, hogy a segítségünket kérik. Élelmet kell vinnünk az erdőbe, mert éhen pusztulnak — mondta az idős erdész bácsi.
Nosza, amint ezt Jóska és Erzsi meghallották, azonnal jelentkeztek, hogy ők majd visznek elemózsiát az erdőbe.
— Nagyon aranyosak vagytok, kicsikéim, de ezeknek az állatoknak sok–sok ennivalóra van szükségük — mosolyodott el az öreg erdész. — Azért azt nem mondtam, hogy ne segítsetek, sőt megkérlek, bennetek szóljatok az iskolában társaitoknak, hogy holnap tanítás után, egy szánnal állateledelt viszünk az erdőbe, és ti segíthettek nekünk.
A két gyerek azonnal elindult, hogy segítőcsapatot verbuváljanak másnapra.
A kicsi mókus talán megérezte, hogy hamarosan jön a segítség, mert még egy kicsit ugrándozott a fák ágain, majd visszament az erdőbe. Nem szólt társainak, hogy a faluban járt. Bement az odújába és lefeküdt, türelmetlenül várva a holnapot.
Amint a közeli falu templomtornyában a nagy rézharang elütötte a delet, hangos gyerekzsivaj verte fel az erdő csendjét. A hidegről vacogó állatok ijedten néztek egymásra.
— Még ez is — mondták riadtan. — Nem elég a mi bajunk, még ez a sok rossz gyerek is itt zajong az erdőben…
De a gyerekek ezúttal nem rosszalkodni jöttek, hanem néhány felnőtt kíséretével, lovas szánon élelmet hoztak az erdő lakóinak. Szarvasok, őzek ropogós szénát kaptak, a többiek a nagy zsákokból magokat, gyümölcsöket és mindenféle eledelt. A bokrok közül félve nézték, amint a gyerekek szorgos keze által a kis erdei tisztás egy–kettőre terülj–terülj, asztalkámmá változik. Türelmetlenül várták, hogy egyedül maradjanak, és nekiláthassanak a lakmározásnak. Nem is sejtették, hogy mindezt az okos mókusnak köszönhették, aki elégedetten nézte a nagy sürgés–forgást az odújából, egy finom mogyorót rágcsálva.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
