— He… he… he! Milyen sápadt vagy barátocskám. Bizony ám! A nyári kánikulában is lehet hidegrázást kapni! Sőt lehet téli zimankó, jeges szél süvölthet árva fejed felett és te ki vagy izzadva, forróság, gyötör. Jó hogy összefutottunk itt az utcán, most legalább kioktatlak.
Ugye te most onnan jössz, ahová én éppen menni készülök, a nagybetűs HIVATALBA? Vagy te is csak most igyekszel oda? Menjünk együtt, és én mesélek.
Ettél te már kását rogyásig? Olyat, amelyiknek a tetején még csak egy kis zsírban pirított hagyma sem árválkodott? Bizony a háborús években nekem sokszor jutott (ha jutott!) ki belőle és mindig megfeküdte a gyomromat. Tudtam, előre tudtam, hogy jön majd a hascsikarás, mégis ennem kellett, hiszen éhes voltam. Hát ilyen gyomorszorító rossz érzés fog el mindig, ha a HIVATAL felé visz az utam. Csak hát a kásától természetes úton meg lehetett szabadulni, a HIVATAL szorításából nincs menekvés.
Szerencsés fickó az, aki nem szorul rájuk, akinek nincs dolga, ügye a hivatalban. Adjon érte naponta hálát a Teremtőnek és imádkozzon, hogy soha ne is legyen. Látod! Ebben a széles, gyepes térséggel körbefogott utcában van a HIVATAL. Ide mindig besüt a Nap, a szél se fúj nagyon. Kutyát, macskát nem látni errefelé, Isten teremtményei, ösztönösen elkerülik ezt a környéket. Már messze a HIVATAL jól őrzött, vasalt kapujától utca hosszat sorjáznak a státuszszimbólumot jelölő, csatahajónak is beillő ingyen parkoló autók és figyelmeztetnek a veszélyre. A megtört hátú kérelmezőket ez tanítja, idomítja az alázat, gyalázat, keserűség, a szükség a szorultság érzésére, amit régebben a fenn már említett kásától kapott az ember. Mire a kapuhoz érsz, a szalonnás nyakú biztonsági őrök és a portán vicsorgó két-három vesébe látó tekintete előtt elvonszolódsz, már megrágva, kiköpve érzed magad. Akkor hát mégis, miért lépsz oda az információhoz és nézel farkasszemet a térfigyelővel? Hja! Barátocskám, aki hideg szobában ébred, vacogva majszolja a reggelit, a gázon, kislábasban melegíti ebédre a tegnapi vacsora maradékát és rettegve várja a postást a számlákkal, az tudja: A muszáj nagy úr!. Újra és újra neki kell vágni a hivatal felé vezető útnak és vívni a lehetetlent… mert muszáj!!
Célhoz jutni nehéz. Kitartás, szívósság, mondhatnám pofátlanság, szégyentelenség kell ahhoz. Négy szezám nyílj ki csodája után az ötödik, a párnázott ajtó makacsul bezárul előtted. Mert a HIVATAL – bár látszólag nyüzsgő életet él, sürgős dolgukat végző, elfoglalt emberek százainak ad némi túlzással munkát (de inkább csak elfoglaltságot), kenyeret – neked valójában üres. Akit te keresel az soha sehol, semmikor nem található. Saját szemeddel is láthatod, hogy a te ügyedben illetékes csinovnyik íróasztala mellett nem ül senki. A helyettese pillanatnyilag nem található, de kinn a fapados folyosón megvárhatod. Ha olvasnivalót hoztál magaddal, Tolsztoj HÁBORÚ ÉS BÉKE című művét, vagy Viktor Hugótól a NYOMORULTAKAT, esetleg más háromkötetes író művét, Solohovtól a CSENDES DON-t ajánlhatom! Így esetleg tényleg ki is böjtölheted érkezését, de persze nem ér rá meghallgatni téged, már rohan is, különben is ezekben az ügyekben nem ő az illetékes, a te ügyed másra tartozik…
Minthogy a téli hónapokban nátha, influenza tizedeli soraikat, nyáron meg ugye szabadságra mennek, ebben az évben pedig szeptemberben, októberben, novemberben, decemberben rengeteg elfoglaltságuk, restanciájuk van, a te időd várhatóan jövő év ciktóberben jön majd el, csak győzzed kivárni. Nagyobb kaliberű személyiség esetében a trónteremnek is beillő iroda vagy üres, vagy telis-teli van emberekkel Neked így se, úgy se jó, te mindenképpen vesztettél. Ha üres, akkor az elnök úr házon kívül van, magán kívül van, tárgyal, szabadságra ment, vagy éppen beteg, de legtöbbször mégis értekezleten van, ülésezik, emlékművet avat, leleplez, ja és utazik. Igen utazik. Mindig külföldön van, legalább is neked külföldön. Ha mégis található, akkor most éppen vannak benn nála és holnap sem ér rá, mert hasonló elfoglaltságai miatt a programja hónapokra előre zsúfolt.
Az elfoglaltság! Ez az! Varázsige, amely a minden HIVATAL minden főnökére, a helyettesekre, kistisztviselőre, irodai tintakukacra egyaránt vonatkozó vastörvény, és a szamárlétrán felfelé haladva egyre fokozottabban érvényesül. Így aztán a párnázott szárnyas ajtókkal, titkár-titkárnő-kerubokkal védett hatalmasságok a földi halandók, pláne kérelemmel közeledők számára egyszerűen megközelíthetetlenek.
Feltéve (de nem megengedve), nem pattantál le már az első gyűrűnél és mégis magas színe elé kerülsz egy ilyen kisistennek. Mondjuk áttörve az első előszobában nyüzsgő szenvtelen arcú titkárok falanxán, a második, harmadik bugyor őrzőivel próbálsz szót érteni, mikor kinyílik a belső szentély párnázott kétszárnyú kapuja, és glóriás fényben kilép Ő MAGA! Egy pillanat töredékéig mindketten riadtan néztek egymásra, és akkor te lélekben önmagadból kilépve, testi valóságodban kocsonyás térdekkel elébe lépsz, feltartóztatod. Valaki — a hangja mintha egy messzi folyosóról kongana, vagy az űrből érkezne — hadarni kezd. Szinte önkívületben észleled, te vagy a beszélő. Az ügyedről szólsz, de nem azt mondod, amit akartál, amit kellene, amit ezerszer elismételtél mára tükör előtt is, elalvás előtt az ágyban… Mintha homokot szórtak volna a fogaid közé, csikorognak a szádban a szavak, érzed, tudod, hogy így elmondva kérésed értelmetlen, teljesítése lehetetlen, nincs is igazad, és mégis megértéssel, helyesléssel találkozol. Sőt itt figyelnek is rád! Csak közben egy csinosra hízott hölgy valami vacak papírlapot irat alá, egy másik samesz a túloldalról odaosonva, odahajolva valamit súg a magas személyiség fülébe, az ajtóból beszólnak, hogy a várt fontosember megérkezett, ja és cseng a telefon az irodai és a mobil egyaránt. Jóságosan már át is adtak egy úrnak, aki leül veled szemben és türelmesen, újra és újra elmagyarázza, hogy kérésed miért lehetetlen. De persze hagynak egy egérutat. Nem most, hanem majd, nem így, hanem úgy, foglalkozni fognak jelentéktelen személyeddel és már terelgetnek is kifelé, már ott is van a kezedben a szobaszám, az ügyedben illetékes nevével.
Tehát végül az egyik aránylag megközelíthető irodában kötsz ki és az évszaknak megfelelően szenvedve, várakozol. Nyáron libabőrősre válva dideregsz, télen meleged van, a verítékcseppek viszketően gurulnak végi a hátadon. Igen-igen nem tévedés! Mert Te szerencsétlen kérelmező, a nyári kánikulában átforrósodott utcáról rövid ujjú ingben, vászonnadrágban jöttél és benn a végtelen hosszú folyosó labirintusok hűs homálya fogad, az irodákban forgó ventillátorok hajtják rád a légkondicionált szelet. A zimankós téli napon feljőve viszont nagykabátban álldogálsz egy túlfűtött iroda íróasztala előtt, ahol reményeid szerint majd szóba állnak veled, ügyedet intézni fogják.
Minek is vennéd le a kabátodat (és hová is tennéd?) hiszen nincs előtted senki, fals logikád szerint mindjárt sorra kerülsz, csak a kissé túlsúlyos hölgy pillanatnyilag éppen most telefonál miközben sok-sok gyűrűvel ékes, hatalmas lapát műkarmokban végződő ápolt virsli-ujjaival egy nagyalakú füzetben lapozva rubrikákat (neveket, embereket, sorsokat) pipál ki. Azt csak ő tudja, hogy az Elíziumba vagy a Tartaroszba kerülnek-e a kijelöltek. Úgy látszik, itt döntik el, ki érdemli meg az életet, kit taszítanak alá a Taigetoszról. A társalgás monológ lenne, ha úgy két-három perces szabályos időközökben egy-egy „iiiiigen-iiiigen drágám” el nem hangzana. Neked reményt ad, tartja benned a lelket, hogy néha a szemüveg fedezéke mögül rád is felpillantanak. Magaddal eltelve, ügyed fontosságának tudatában nem is veszed észre, hogy a szemüveges üvegszemek nem rád pillantanak fel, hanem keresztülnéznek rajtad, mintha síküvegből lennél. Pláne ha még tölcséres füleid lennének, akkor megtudhatnád, hogy a drót túloldalán édes-drága-aranyos-Erzsikém, Margókám, Babikám, Zsuzsókám stb..stb.. panaszkodik, mert mucuskája (kutyus, cica, hörcsög vagy mifene?) beteg. Ha még jobban odakoncentrálnál, értesülhetnél, hogy diaréja van a drágának, és hogy az orvos széntablettákat javallt. Közben lábaidat váltva már-már levetnéd a rád melegedett kabátod és az etikettet megszegve, az íratlan előírásokat semmibe véve letennéd akár egy szék karfájára és leülnél, de negyedóránként hallod az elköszönő búcsúszavakat és balgán hiszel a közeli befejezésben.
… Azért még egy jó fél tucatszor elhangzik a „ja csak azt akarom még mondani, drágám”, de íme vigasztalásul: Észrevettek!! Észleltek te jelentéktelen porszem! A szemüveg dühösen rád villan, mert te türelmetlenül toporogni, az órádra pillantani mertél, vagy pláne már-már hebegsz, makogsz valamit, majd hogy meg nem szólalsz.
De minden véget ér egyszer. A paleontológusok szerint a kőkorszakban az ütőbunkó (szakóca) kora mintegy háromszázezer évig tartott, de azért elmúlt egyszer az is. Csodálkozástól elhűlve látod, hogy az illető hölgy leteszi a kagylót. Az tehát nincs is a füléhez nőve, csak a vállával szorította oda hallatlan kecses ügyességgel.
Még jóformán bele sem kezdtél a mondókádba és már át is küldtek a szemben lévő irodába. Ügyed oda és csakis oda tartozik. Kiderül az is, hogy nemcsak abban az irodában — ahonnan jössz — bánnak zsonglőr módra a telefonnal. Itt a dupla vagy akár tripla szaltót is tudnak ugrani. Két belső hálózati vonalon és a privát rádiótelefonján egyszerre hárfa hangon beszél a hölgy, de azért rád is jut ideje: kapsz egy sok rubrikával bíró kérdőívet (egy ügyvédnek, vagy akár egy főkönyvelőnek is beletörne a bicskája) és egy szép ígéretet. Mára végeztél, kegyelemben el vagy bocsájtva.
Kifelé botorkálva a szezámok könnyen megnyílnak előtted, kitántorogva az utolsó kapun kinn állsz az utcán tanácstalanul.
Halld hát! Menj haza és tanuld meg a: NEM LESZEK HÁLÁTLAN A FÁRADSÁGÁÉRT, VISZONZÁSÚL FELAJÁNLHATOM ÖNNEK szavakat, és persze a boríték csúsztatását, csak az a fontos, degesz legyen az a boríték, arányában annak, amit el akarsz érni…, akkor gyere hozzám és szélesarcú, nyájas mosollyal fogadlak, percek alatt rendbe teszem az ügyedet. Jogosítvány, kimutatás, igazolás, esetleg a kellemetlen ügyed elfektetése, minden lehetséges és akár a hivatali időm letelte után is szívesen elbeszélgethetünk!
Bálám szamara, ébredj!
Legutóbbi módosítás: 2010.05.01. @ 11:50 :: Csomós Róbert
