Szép májusi nap volt, mikor besétált a Méltóságos úr a kávéház nyitott ajtaján. Úgy ült le, hogy kilásson az utcára. Élénk volt a forgalom. A megszokott utcaképet itt-ott autók tarkították.
— Mekkorát változik a világ! — gondolta.
A kávéház előtt megállt egy fekete autó. Vezetője gyorsan kiugrott, s mély meghajlással nyitotta az ajtókat. Fiatal, elegáns úr nyújtotta a kezét a kiszálló hölgynek. A Méltóságos úrnak olyan ismerős volt a formás teremtés minden mozdulata. Arcát kalap takarta, amely alól előcsillantak aranyvörös fürtjei.
— Nem mindennapi asszony, ugye Barna? — ült le mellé régi barátja, Ormos Kálmán.
— Csinos! — válaszolta Békéssy Barna még mindig ámulva a látványon. — Szervusz, kérlek! — nyújtott kezet az érkezőnek, de szemét kint felejtette.
— Valakire emlékeztet… csak tudnám… — húzta elő zsebéből cvikkerét.
— Akkor egy helyre járunk néha! — nevetett Ormos Kálmán. — Viola, nemde?
— Ez nem lehet igaz! — ámult Békéssy Barna.
— A mai világban minden lehet, barátom! Ismered az urat?
— Most látom először…
— No én nem, néha egymásnak adtuk a kilincset a gróf úrral. Gazdag, nagyon gazdag, s jól tájékozott a világban. Azt a kis botlását pedig, hogy feleségül vette Violát, majd elnézik neki ott, ahova utaznak. Ott nem firtatják honnan jött a Contessa.
— Hova… hova utaznak?
— Azt mondják, Amerikába mennek. Új életet kezd. Európa háborúba sodródik rövidesen, a hírek szerint. Ő pedig menti a vagyonát, amíg nem késő. Fiatal, teheti.
Békéssy Barna elfordult.
— Mocskos világ! — mondta dühösen, s bort rendelt. Szinte látta maga előtt Fánit az új világban, úri hölgyek között.
— Hova jutunk, barátom? Igyál! — s töltött Ormos Kálmánnak.
— Ne panaszkodj Barna, semmi okod rá. A te ügyeid is rendben vannak. Minap hallottam.
— Mit hallottál?
— Az ügyvédnél várakoztam. Már bocsánat, nem hallgatóztam, csak tudod ujjnyi rés maradt az ajtón. Kihallatszott, hogy kedves feleséged, szóval a Méltóságos asszony is menti a birtokot, amíg lehet.
— Mit ment? — húzta fel bozontos szemöldökét Békéssy Barna.
— Gondolom, tudod. A felét most íratta Balogh István nevére, aki még kiskorú ugyan, de Balogh Anna felügyelete alatt él. Nem is értem, talán ketten öröklik… végül csak ez a fiú? Gondolom, valami ügyvédi figurázás lehet… biztos van valami záradék.
— Záradék! — emelte fel a hangját a Méltóságos úr. — Az van, lesz záradék, bizonyosan lesz! Szervusz! — s otthagyta a bámuló urat, meg a rendezetlen számlát.
Sietett haza. Az ajtóban csaknem elsodorta a vidám gróf urat, aki most lépett be újdonsült nejével. Odabent felemelték a fejüket a vendégek Viola szépségét látva. Haja arany színével belépett a tavaszi napsugár.
A Méltóságos úr otthon nagy lendülettel, számonkérően rontott be Izabellához.
— Igaz a hír? — kérdezte felemelt hangsúllyal, fenyegető mozdulattal.
— Jó napot magának is! — fogadta Izabella. — Nem tudom, mire gondol, Kapolcsyék lányára talán? Igen, nekem is megírták a kis Júlia érkezését. Azt hittem maga is kapott értesítést, vagy nem?
— Kaptam! Most kaptam értesülést arról, hogy maga a hátam mögött íratja a vagyon felét Balogh Pistire. Azt sem tudom Ancsát hova tette, csak ez a Rozi mászkál itt a ronda képével… — sorolta a Méltóságos úr.
— Szóval erről van szó! Már azt hittem valami mellőzésben volt része a barátjánál. Ez a dolog pedig csak rám tartozik. Az én vagyonom, jó helyre kerül. A fia örökli, a másik feléről majd beszélünk, ha eljön az ideje! – Izabella hátat fordított, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek.
— De Albert és Júlia? — próbálkozott Békéssy Barna.
— Albertnek kétszer annyi birtoka van, mint kettőnknek, Júliáról nem is beszélve. Jó házasságot kötöttek. Nincs miről beszélni! — mondta Izabella, s otthagyta a férjét, aki még fel sem fogta, amit hallott.
— De Izabella… — próbálkozott szétnézve az üres szobában.
— Nincs már semmi, nincs! — futott át a gondolatán.
— De a betyár hétszentségit a világnak! Majd én megmutatom! — s bevágta a szalon ajtaját maga mögött.
Jani a falhoz simult mikor meglátta az úr céklaszínű ábrázatát.
— Még megüti a guta! — gondolta.
Lassan június végére ért Izabella a naptárban, mikor Fülöp úr, a házitanító szinte kopogtatás nélkül rontott be hozzá.
— Meggyilkolták őket! — sóhajtotta, s invitálás nélkül leült, mint aki nem érzi jól magát. Az asztalra könyökölt, s némán nézett a Méltóságos asszonyra.
— Kiket? Mi történt? — kérdezte Izabella.
— Merénylet, a múlt héten Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinánd főherceget és nejét.
— Nem lehet! — sápadt el Izabella.
— Most olvastam, Szerbiával hadi állapotban vagyunk. Ez a helyzet… — nézett sötéten maga elé Fülöp úr. — Nagy Endre a kiváló író önként jelentkezett szolgálatra, sok követője akad. Itt tartunk most, mi lehet még? – sóhajtott.
— Albert… nem, az nem lehet… ő nem olyan. Hacsak a barátai… mintha említette volna karácsonykor Nagy Endrét a vacsoránál.
Azonnal tudnom kell! — gondolta, s szinte futva indult a férje dolgozószobája felé otthagyva az ijedt Fülöp urat.
A dolgozószobába lépve szivarfüstbe burkoltan találta a férjét. Jani éppen akkor töltötte meg a Méltóságos úr öblös poharát mélybordó, vörös borral.
— Elmehet! — intett neki Izabella.
Jani alig csukta be az ajtót, mikor Békéssy Barna dühösen szólt a feleségére:
— Mióta küldözgeti el maga az én inasomat? Ott van a Rozi, ugráltassa azt, ráfér, olyan már, mint a boglyakemence!
— Ugyan, Barna! — csóválta a fejét Izabella. — Maga eltemetkezik ide a füstbe, borba. Tudja egyáltalán, mi történik a világban? — ült le elé izgatottan az asszony.
— A világban? Mondja! Ha már az asszonyok is ilyen okosak, hova jut az a világ? Nem a maga dolga az, ott van a Pisti gyerek, miért nem vele törődik?
— Meg ott van Albert is, most ha… tudja egyáltalán, hogy a trónörököst és a feleségét… — eddig jutott mikor a férje legyintett.
— Tudom hát, tegnap hallottam a városban. Mi köze ehhez Albertnek?
— Emlékszik, Nagy Endrét emlegette karácsonykor, mint barátját.
— No és?
— Híres író…
— Ugyan hogy lenne, az a kis firkász? Hol van az énhozzám?
— Azt talán csak tudja, hogy önként jelentkezett, harcolni megy, hadban állunk uram! Figyel rám egyáltalán? — kérdezte Izabella mikor látta, hogy férje újra tölt, s szakértelemmel ízlelgeti a vörösbort.
— Mondja csak, hallgatom! Meg kell jegyeznem, Kapolcsyék bora, ez az új hordóból, amit a múlt héten küldött, kiváló!
— Részeg! — gondolta Izabella mégis folytatta. — Ha Albertet valami baj éri…
— Mi érné? Az én családomban nincs katonaember, nem is lesz! — csapott az asztalra.
Izabella látta, amint ittas emberre jellemző fejmozdulatokkal vizsgálja poharát, felállt és magára hagyta.
Békéssy Barna elnyomta a szivarját, dohányfüsttől sárguló ujjaival, mélyen lecsúszott a fotelba, feje félrebillent. Ebéd utáni idő volt, szieszta ideje. A világ? Talán nem is gondolt vele, vagy ha mégis, azt későbbre halasztotta.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Sonkoly Éva
