Ha egy társadalmi rend, egy stílusirány, egy világnézet elmúlik, összeomlik, vagy csak kimegy a divatból – az irodalmi m?vek nagy része id?szer?tlenné, érdektelenné, nemritkán egyenesen komikussá válik. De a valódi nagy alkotóm?vészek, a kor lényegét megjelenít? nagy m?vek a korszak nagy tanúiként lépnek a maradandóságba. Hol van már a középkor hite a pokolban, de Dante ma is id?szer?. A feudális anarchia évszázadai már emléknek is alig maradtak meg a köztudatban, de Shakespeare „királydrámái” mindig kedvelt m?sordarabok voltak és lesznek. A romantika életérzése is a múlté, túlzásai mosolyra ingerelnek, de Walter Scott, Victor Hugo, Jókai Mór él, hiteles, ma is olvassuk a m?veiket.
A mi nemzedékünk tanúként átélte az él? és ijeszt? szovjet mintájú eltorzult szocializmus-kommunizmus korszakát, hanyatlását és elmúlását. Az ujjongó szovjet költészet, a „szocreál” regény és dráma kötelez? voltát és nevetségessé válását. De a remekíró immár klasszikusként él tovább és nemcsak hogy nem veszített a korszer?ségéb?l, hanem olykor id?szer?bb is, mint valaha. A rendszerben hinni akaró Majakovszkij és a rendszerben kételked? Paszternak most már klasszikus közös kincs. A szovjet regények és drámák nagy része ma már nem pusztán naivnak t?nik, de gyakran még nevetségesnek is. Nem kevés író és költ? m?veit azonban ma is maradandóknak érezzük. És ketten alighanem halhatatlanként épülnek bele a világirodalomba: Gorkij és Bulgakov.
Gorkij már világnagyság volt, miel?tt létezett volna Szovjetunió és szovjet irodalom. Tisztelt – bár egyben gyanús is – a szovjet évtizedekben, amíg élt. Amikor már meghalt, el lehetett ismerni, s?t kötelez? klasszikus íróvá nyilvánítani. Bulgakov azonban gyanús volt, ellenségnek tekintették még halála után is hazájában. Nem szerették sem a forradalmárok, sem az ellenforradalmárok, hiszen egész írói életében azt kereste, mi a mégis rossz a jóban, és mi a jó a rosszban. Ez maga volt a mindent megérteni akarás, amit nem t?rhetett az, akinek csak az a jó és rossz, amit ? annak vél. Odahaza a halála után is gyanús volt és még gyanúsabbá tette az a tény, hogy a hozzáért?k a külföldi tájakon egyre nagyobbnak tartották. Az egész szovjet rendszernek kellett összeomolnia, hogy m?veinek összességét nagy életm?nek tekintsék és nagy regényét – amely életében meg se jelenhetett – „A Mester és Margaritá”-t besorolják a XX. század európai szépprózájának a f? m?vei közé. De hát régi, latinul fogalmazott igazság, hogy „tempora mutantur, et nos mutamur in illis” (vagyis: Változnak az id?k, mi is változunk bennük.) Ma már a világirodalmi arcképcsarnok egyik f? falán van a helye.
Bulgakov, 1924
.
Mihail Afanaszjevics Bulgakov (oroszul ÃÅ?øÃ?â?¦Ã°Ã¸Ã» ÃÂÃ?â??ðýðÃ?ÂÃ?Å?õòøÃ?â?¡ Ãâ??Ã?Æ?ûóðúþò, Kijev (Ukrajna) 1891. május 15. – Moszkva, 1940. március 10.) orosz író. Az orosz irodalom egyik legnagyobb szatirikus alkotója.
Mihail Bulgakov, a kijevi hittudományi f?iskola professzorának fia, 1909-ben a gimnázium elvégzése után beiratkozott a kijevi egyetem orvostudomány szakára. 1916-ban lediplomázott és Szmolenszk vidékén fogadott el egy állást, miel?tt Vjasmában kezdett volna praktizálni. 1915-ben elvette feleségül Tatjana Nyikolajevna Lappát.
Az orosz polgárháború idején 1919 februárjában Bulgakovot mint orvost behívták az Ukrán Köztársaság hadseregébe. Rövid id? múlva dezertált, de sikerült ugyanezen a poszton bejutnia a Vörös Hadseregbe, legvégül pedig a délorosz Fehér Gárdához ment. Egy ideig Csecsenföldön volt a kozákoknál, majd Vladikavkazba került. 1921 októberének végén Bulgakov Moszkvába költözött és több újságnak (Szirének, Munkások) és folyóiratnak (Oroszország, Újjászületés) is dolgozott. Ekkoriban kezdett el egy-egy prózadarabot puklikálni egy Berlinben megjelen? emigránslap hasábjain. 1922 és 1926 között a Szirének több mint 120 tudósítását és esszéjét közölte le. 1923-ban Bulgakov belépett az orosz írók egyesületébe.
1925-ben az el?bb regénynek megírt, majd dramatizált „A fehér-gárda” cím?, els? igazi remekm?vében egy jóindulatú, de zavaros elképzelésekkel él? családról van szó. Bulgakov valójában az ellenforradalmárok téveszméire akart rámutatni, de mivel a regény h?se egy becsületes férfi, a kritika úgy tekintette, hogy a szerz? a múltat akarja igazolni és a jelent megrágalmazni. – Hamarosan megjelent „Sátániáda” cím? elbeszéléskötete. Ebben fantasztikus történetek jelképesen adnak szatirikus képet az akkori közállapotokról. Megjelenik maga a Sátán is, aki ott tevékenykedik a Szovjetunióban. Már itt megjelenik Bulgakov elképzeléseiben a f? m?, „A Mester és Margarita” témavilága.
A következ? években drámáit általában vagy bemutatni sem engedik, vagy néhány el?adás után betiltják. De közben megírja Cervantes „Don Quijoté”-jának a dramatizált változatát. Talán a legjobb színpadi feldolgozása ez ennek a remekm?nek. És megírja a „Moliere” cím? történelmi drámáját. – Ennek f?alakjai a nagy vígjátékíró és XIV. Lajos király. A történelmi h?ségnek nem felel meg a drámai tartalom. Lajos király valójában kedvelte és mindig pártfogolta Moliére-t, ez a darab pedig a m?vész és a hatalom kibékíthetetlen ellentétér?l szól. Mint társadalmi helyzetkép hiteles, de mint a személyek egymáshoz való viszonya tekintetében nem felel meg az egykori valóságnak.
Ezt a kit?n? drámát még kevésbé kedvelte a hatalom és a hatóság. Az önkényuralmat megtestesít? királyban Sztálin paródiáját vélték felismerni.
Jelena Szergejevna Silovszkaja és Bulgakov
Ljubov Jevgenyevna Belozerszkaját 1924-ben ismerte meg, és egy évvel kés?bb feleségül is vette. 1928-ban beutazták a Kaukázust, Tbiliszi, Batumi, Vladikavka és Gudermes városát is felkeresve. Ugyanebben az évben tartották a Bíbor sziget bemutatóját Moszkvában. Els? ötletei A Mester és Margarita kapcsán ekkortájt születtek meg az írónak, aki 1932-ben harmadszorra is megn?sült, feleségül véve az 1929-ben megismert Jelena Szergejevna Silovszkaját.
1930 után Bulgakov m?veit nem hozták nyilvánosságra, darabjai (többek között a Menekülés, Bíbor sziget, A Turbin család napjai) elt?ntek a színházak programjáról. Párizsban él? bátyjának címzett leveleiben csalódottan panaszkodott az író e számára oly hálátlan helyzetr?l és nehéz anyagi gondjairól. Ugyanekkor nyílt kéréssel fordult a Szovjetunió vezetéséhez, hogy vagy tegyék lehet?vé emigrációját, vagy adjanak neki munkát mint rendez?-asszisztens a Csehov-M?vészszínházban (ÃÅ?þÃ?ÂúþòÃ?Âúøù Ã?â?¦Ã?Æ?ôþöõÃ?ÂÃ?â??òõýýÃ?â?¹Ã¹ Ã?â??õðÃ?â??Ã?â?¬ øü. çõÃ?â?¦Ã¾Ã²Ã°). Sztálin maga hívta fel Bulgakovot, és ígért neki segítséget, így az író el?bb a munkásifjúság központi színházában, majd 1936-ig a Csehov-M?vészszínházban tevékenykedett mint rendez?-asszisztens. 1932-ben közrem?ködött Gogol Holt lelkek c. darabjának színpadra vitelében. 1936 után a Moszkvai Nagyszínházban mint szövegkönyvíró és fordító dolgozott.
Mihail Bulgakov levele Maxim Gorkijhoz
1934. május 1.
Mélyen tisztelt Alekszej Makszimovics. A-F. Jenukidzéhez52 írott kérvényem, a jelen levélhez írottak másolata, magyarázatot ad Önnek arra, hogy milyen céllal kérem a kéthónapos külföldi utazás engedélyezését. Olyan mértékben kimerült vagyok, hogy félek egyedül utazni, ezért kérem engedélyezzék, hogy feleségem elkísérhessen. Teljes bizonyossággal tudom, hogy ez az utazás visszaadná munkaképességemet, és lehet?vé tenné, hogy színházi munkám mellett útirajzokat írjak. … Még soha nem jártam külföldön. Mélységesen lekötelezne, ha válaszolna levelemre. Tisztel?je,
Bulgakov
(Forrás: M. Bulgakov: Sárbataposva. 306. old.)
Bulgakov, 1935
.
1939-ben megírta a àðÃ?Ë?õûÃ?Å? szövegkönyvét, és egy Sztálinról szóló darabon (Batum) is dolgozott. Bulgakov m?veit reményei ellenére továbbra sem hozhatta nyilvánosságra és nem is mutathatta be ?ket. Egészségi állapota rohamosan romlott. Az orvosok magas vérnyomásból adódó vesebetegséget diagnosztizáltak nála. 1940. március 10-én a testi szenvedésekt?l megkínzott, már hosszú ideje fekv?beteg, s alig látó író megváltásként fogadja a halált.
Bulgakov halála el?tt lediktálta feleségének A Mester és Margarita utolsó változatát.
Bizonyára nem is remélte, hogy megjelenhet, de írta a jövend?nek. Ez a különös regény sajátosan vegyít három cselekményvonulatot: egy fantasztikus történetet a Sátán kalandjairól és tevékenységér?l a Szovjetunióban, egy reális eseménysort az akkori hétközbeni élet jellemz? mozzanatairól, és egy nagyon érdekes, nagyon szép történetet Jézus és Poncius Pilátus helytartó kapcsolatáról. Ez a jelen idej? cselekményekkel párhuzamos mozzanatsor némileg kapcsolódik a „Moliere” konfliktusához: itt is a Szellem embere és a Hatalom között feszül? kibékíthetetlen ellentét jelenik meg. Bulgakov Pilátusa tulajdonképpen jóindulatú, becsületes ember, de a hatalom, a hivatal, az uralmi rend képvisel?je, akinek úgy kell ítélkeznie, ahogy a hatalom rendszere el?írja.
Egyszerre fantasztikus, szimbolikus és reális történetsorok párhuzama. Nagyon szépen és nagyon érdekesen megírt m?. Ma már nyilvánvaló, hogy az igazi remekm?vek közé tartozik.
.
1940 februárjától barátai és rokonai ?rizték betegágyát. Az író március 10-én halt meg. Egy nappal kés?bb a szovjet írók egyesülete megtartotta a halotti misét, ami el?tt S. D. Merkurov szobrász mintát vett a halotti maszkról.
Bulgakov keser?en rosszalló és groteszk leírása az akkor születésben lév? Szovjetunió hétköznapjairól gyakran fantasztikus és abszurd vonásokat tartalmazott – ez az orosz nyelv? irodalomban Gogol óta a társadalmi kritika tipikus módszere. Sok m?ve a szigorú sztálinista cenzúra áldozata lett, ezeket csak sok évvel a halála után ismerhette meg az olvasóközönség. A Kutyaszív már 1925-ben kész volt, a Szovjetunióban 1987-ben nyomtatták ki el?ször.
Legismertebb, világhír? m?ve csak 1966-67-ben jelenhetett meg.
Prózai alkotások
áÃ?â??ðûÃ?Å?ýþõ óþÃ?â?¬Ã»Ã¾ (1919?)
Ãâ??õûðÃ? Ã³Ã²Ã°Ã?â?¬Ã´Ã¸Ã? (1922—1924); Fehér gárda (1968, 2007: els? magyar cenzúrázatlan kiadás)
Ãâ??ðÿøÃ?Âúø ýð üðýöõÃ?â??ðÃ?â?¦ (1923)
Ãâ??Ã?Å?Ã?ŽÃ³Ã° (1925)
Ãâ??òÃ?â??÷ôýðÃ? Ã?ÂÃ?â?¹Ã¿Ã?Å? (1925)
Ãâ??þùúøýð úòðÃ?â?¬Ã?â??øÃ?â?¬Ã° (1925)
Úðñðûð Ã?ÂòÃ?ÂÃ?â??þÃ?Ë? (1929)
ÃÅ¡Ã?â?¬ÃµÃ?â?°ÃµÃ½Ã¸Ãµ ÿþòþÃ?â?¬Ã¾Ã?â??þü (1925)
àþúþòÃ?â?¹Ãµ Ã?ÂùÃ?â? ð (1924); Végzetes tojások
ßþûþÃ?â??õýÃ?â? õ Ã? Ã¿ÃµÃ?â??Ã?Æ?Ã?â?¦Ã¾Ã¼ (1925)
ßÃ?â?¬Ã¾Ã¿Ã°Ã²Ã?Ë?øù óûð÷ (1925)
âÃ?Å?üð õóøÿõÃ?â??Ã?ÂúðÃ? (1925)
áþñðÃ?â?¡Ã?Å?õ Ã?ÂõÃ?â?¬Ã´Ã?â? õ (1925); Kutyaszív
ÃÅ?þÃ?â?¬Ã?â??øù (1926)
Ãâ??õó (1926—1928)
Ãâ??ðóÃ?â?¬Ã¾Ã²Ã?â?¹Ã¹ þÃ?ÂÃ?â??Ã?â?¬Ã¾Ã² (1927)
ÃÅ?ðÃ?ÂÃ?â??õÃ?â?¬ ø ÃÅ?ðÃ?â?¬Ã³Ã°Ã?â?¬Ã¸Ã?â??ð (1928—1940) 1966-ban jelent meg el?ször oroszul; A Mester és Margarita (1969-t?l)
Ãâ??ûðöõýÃ?ÂÃ?â??òþ (1934)
ÃË?òðý Ãâ??ðÃ?ÂøûÃ?Å?õòøÃ?â?¡ (1936)
ÃÅ?þûÃ?Å?õÃ?â?¬ 1936); Molière regény
âõðÃ?â??Ã?â?¬Ã°Ã»Ã?Å?ýÃ?â?¹Ã¹ Ã?â?¬Ã¾Ã¼Ã°Ã½ (1936—1937); Színházi regény (1986)
ßþÃ?Âûõôýøõ ôýø (1940)
Drámák
A Turbin család napjai (Ãâ?ýø âÃ?Æ?Ã?â?¬Ã±Ã¸Ã½Ã?â?¹Ã?â?¦), els? el?adás 1926. október 5-én
Menekülés (Ãâ??õó)
Zojka lakása (1925)
Bíbor sziget (1927)
Ádám és Éva (1931)
Képmutatók cselszövése (Molière) (Kðñðûð còÃ?ÂÃ?â??oÃ?Ë? /ÃÅ?þûÃ?Å?õÃ?â?¬)
Puskin utolsó napjai (ßþcûeôýøõ ôýø ßÃ?Æ?Ã?Ë?úøýð)
Boldogság (Ãâ??ûðöõýcÃ?â??òo)
Iván, a rettent? (ÃË?òðý Ãâ??ðÃ?ÂøûÃ?Å?õòøÃ?â?¡, 1931)
Egyéb
Don Quijote (Ãâ?þý ÚøÃ?â?¦Ã¾Ã?â??)
A 13-as ház (Ãâ?þü Nr. 13)
Ördögösdi (Ãâ?Ã?Å?Ã?Âòþûøðôð)
Csicsikov kalandjai (ßþÃ?â?¦Ã¾Ã¶Ã´ÃµÃ½Ã¸Ã? Ã§Ã¸Ã?â?¡Ã¸ÃºÃ¾Ã²Ã°)
Egy oldal A Mester és Margarita kéziratából
.
.
.
.
.
Mihail Bulgakov:
A Mester és Margarita
(részlet)
Harminckettedik fejezet
Búcsú és örök nyugalom
Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála el?tt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könny? szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja ?t megvigasztalni.
Még a táltos paripák is elfáradtak, lassabban száguldottak lovasaikkal, s az elkerülhetetlen éjszaka lassan utolérte ?ket. Még a hetyke Behemót is elcsöndesedett, hátában érezvén az éjt, és karmaival a nyeregbe kapaszkodva szótlanul, komolyan vágtatott, farkát felborzolva.
Az éjszaka fekete kend?vel takarta be az erd?ket, mez?ket, és piciny, szánalmas lámpafényecskéket gyújtott messze lenn a mélyben – idegen kis lámpafényeket, amelyekre immár sem a Mesternek, sem Margaritának nem volt szüksége, ügyet sem vetettek rájuk. Az éjszaka utolérte a kis lovas csapatot, felülr?l borult reájuk, és fehér csillagfoltocskákat hajigált szerte az elszomorodott égbolton.
S?r?södött az éjszaka, velük együtt szállt, megragadva a lovasok köpönyegét, lerántotta róluk, és leleplezett minden csalást. És amikor Margarita a h?vös szélben kinyitotta szemét, észrevette, hogy céljuk felé szálló útitársai lassan megváltoznak. És mire el?ttük, az erd? szegélye felett felbukkant a vérvörös telihold, elt?nt minden csalás, elnyelte a láp, a köd, megsemmisült minden múlékony, boszorkányos álöltözet.
Abban, aki most Woland mellett, a Mester barátn?jének jobbja fel?l vágtatott, aligha ismerte volna meg akárki Korovjov-Fagótot, a semmiféle tolmácsra rá nem szoruló rejtélyes konzultáns mellett m?köd? önkéntes tolmácsot. A Verébhegyet ócska cirkuszi gúnyában elhagyó Korovjov-Fagót helyében most mosolytalan, komor arcú, sötét bíborlila palástos lovag csörgette halkan paripája aranyláncát. Állát mellére szegezte, nem nézett föl a holdra, a föld sem érdekelte, a maga gondolatait sz?tte, amint Woland oldalán vágtatott.
– Hogyhogy ennyire megváltozott? – kérdezte Margarita Wolandtól; halk hangját túlharsogta a szél süvítése.
– Ez a lovag valaha tapintatlanul tréfálkozott – felelte Woland, Margaritára fordítva egyenletes t?zben ég? tekintetét. – A világosságról meg a sötétségr?l beszélve, olyan szójátékot gyártott, amely nem volt egészen szerencsés. Vezeklésül ezért valamicskével többet és tovább kellett mókáznia, semmint képzelte. De ma a leszámolások éjszakája van. A lovag megfizetett a tréfájáért, számlája lezárult.
Az éj a Behemót bozontos farkát is letépte, leszaggatta róla sz?rös bundáját, és foszlányait szétszórta a lápon. Az, aki kandúr alakjában mulattatta a sötétség fejedelmét, most karcsú ifjúvá változott, démonapróddá, kinél nagyobb tréfamestert nem látott még a világ. Most ? is elcsöndesedett, nesztelenül szállt, fiatal arcát kitárva a holdfénynek.
Legszélr?l Azazello repült csillogó acélvértezetben. A hold az ? arcát is megváltoztatta, idétlen, rút agyara elt?nt, a hályog is hamisnak bizonyult. Mind a két szeme egyforma volt, üres, fekete, arca pedig hideg és fehér. Azázel-Azazello most felöltötte valódi alakját, a sivatag gyilkos démonaként jelent meg.
Magamagát nem látta Margarita, de azt jól láthatta, hogy a Mester mennyire megváltozott. Haja megfehéredett, hátul varkocsba volt gy?jtve, s a varkocs mögötte lebegett a szélben. Amikor palástja félrebillent, Margarita sarkantyú fel-felvillanó csillagát látta magas szárú csizmáján. Akárcsak az ifjú démon, a Mester is a hold felé tárta arcát röptében, de úgy mosolygott reá, mint régi, szeretett barátn?jére, és – a száztizennyolcas szobában felvett új szokása szerint – valamit mormolt magában.
Végül Woland is felöltötte valódi alakját. Margarita nem tudta volna megmondani, mib?l van lovának szerszáma, talán holdsugárból, gondolta; talán a ló maga is csak gomolygó sötétség, sörénye felh?, lovasának sarkantyúja pedig fehér fény? csillag.
Így repültek szótlanul, sokáig, amíg alattuk megváltozott a táj. A bús erd?k sötétségbe fúltak, magukkal vitték a folyók tompa fény? pengéit is. Hatalmas terméskövek csillantak odalenn, köztük mély hasadékok feketéllettek, ahová nem hatolt be a holdsugár.
Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a k?sivatag közepén, s a karosszékben egy ül? férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna.
A hold segített Margaritának, fényesebben világított, mint a legjobb villanylámpa, és Margarita jól láthatta, hogy az ül? férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsz? szeme a hold korongjára mered. Margarita most már azt is tisztán látta, hogy a márvány karosszék mellett, melyb?l mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas, hegyes fül? fekete kutya hever, és akárcsak gazdája, nyugtalanul kémleli a holdat. Az ül? ember lába el?tt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbíbor tócsa sötétlik.
Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult:
– Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a h?sét. Kétezer éve ül itt a k?sivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak ?t, hanem h?séges test?rét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb b?n, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amit?l félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.
– Mit beszél az az ember? – kérdezte Margarita, és nyugodt arcára ködfátylat terített a részvét.
– Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Nocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért, mit tehet egyebet: magában beszél. A változatosság kedvéért… mert változatosságra azért mindenkinek szüksége van… néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gy?löli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátééval, a toprongyos csavargóéval.
– Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenegyért… nem túlságosan nagy ez a büntetés? – kérdezte Margarita..
– Megismétl?dik Frida esete? – jegyezte meg Woland. – Nem, Margarita, ezzel ne fáradjon. Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!
– Bocsássa el! – kiáltott fel hirtelen Margarita olyan élesen, áthatóan, ahogy annak idején boszorkány állapotában kiáltott; és hangjára leszakadt egy k? a hegyekben, és a sziklafokokon ugrándozva gördült le a mélybe, fölverve a hegyeket visszhangos dübörgésével. Margarita azonban meg sem tudta volna mondani, vajon a k?görgeteg robaját hallja-e, vagy sátáni hahota robaját. Akármint volt is, Woland hahotázva tekintett Margaritára, és azt mondta:
– A hegyekben nem szabad kiabálni. Ez az ember különben is hozzászokott a k?görgetegekhez, nem riasztja fel a lárma. Ne könyörögjön érte, Margarita, mert már úgyis közbenjárt az érdekében az, akivel annyira kívánt beszélgetni. – Azzal Woland ismét a Mesterhez fordult: – No, most már egyetlen mondattal befejezheti a regényét!
A Mester mintha csak erre várt volna. Mozdulatlanul állt, és mer?en nézte a prokurátort. Azután tölcsért formált kezéb?l, és harsogva kiáltotta, hogy a visszhang csak úgy dörgött végig a kopár, kihalt hegyvidéken:
– Szabad vagy! Szabad! ? vár reád!
A hegyek mennydörgéssé fokozták a Mester hangját, és ez a mennydörgés leomlasztotta ?ket. Led?ltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységb?l, melybe a sziklafalak alázuhantak, hatalmas nagyváros bukkant el?, és a sok-sok ezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen els?nek a hegyes fül? kutya indult el. A vörös bélés? fehér palástot visel? ember felállt a karosszékb?l, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy h?séges ?rz?je nyomán ? maga is futva megindult a holdsugárösvényen.
– Nekem is vele kell mennem… amoda? – kérdezte nyugtalanul a Mester, meghúzva lova kantárszárát.
– Nem – felelte Woland. – Miért kövessük azt, ami elmúlt?
– Akkor hát… arra visz az utam? – kérdezte ismét a Mester, megfordult, és visszafelé mutatott, oda, ahol a nemrég elhagyott város rémlett, kolostora mézeskalács tornyaival, meg az ablakaiban ezer meg ezer szilánkra tört nappal.
– Nem, arra sem – válaszolta Woland, s hangja egyre er?södve áradt a sziklák felett. – Tudja meg, romantikus hajlamú Mester: az, akihez kitalált s most a tulajdon szavaival elbocsátott h?se annyira áhítozik, elolvasta regényét. – Woland most Margaritához fordult: – Margarita Nyikolajevna! Senki sem vonhatja kétségbe, hogy maga a legszebb jöv?t igyekezett kitalálni a Mesternek, de az, amit én ajánlok, és amit Jesua kért a maguk számára, az még annál is sokkal szebb! Hagyjuk ?ket magukra – folytatta Woland a nyeregb?l a Mesterhez hajolva, és kezével a távolodó helytartóra mutatva. – Ne zavarjuk ?ket. Talán sikerül megállapodniok. – Woland ekkor a kezével intett Jerusalaim felé, és a város elt?nt, fénye kihunyt. – És annak sincs semmi értelme – mondta Woland most hátrafelé mutatva. – Mihez kezdenének ott a pincelakásban? – És a diribdarabra szilánkosodott nap is kihamvadt az ablakokban. Woland szelíden, meggy?z?en folytatta beszédét:
– Mester, maga javíthatatlan romantikus, nem szeretne barátn?jével virágzó cseresznyefák alatt sétálgatni, esténként pedig Schubertet hallgatni? Nem esnék jól gyertyafénynél, lúdtollal írnia új m?veit? Nem akarna, mint Faust, lombikok fölé görnyedni abban a reményben, hogy sikerül új homunculust létrehoznia? Oda menjen, oda, oda! Ott már várja a háza, öreg szolgája, már égnek a gyertyák, s nemsokára kialszanak, mert j? a hajnal. Ezen az úton induljon el, Mester, csakis ezen! Éljen boldogul, mennem kell, itt az id?m!
– Éljen boldogul! – válaszolt egyszerre a Mester és Margarita. A fekete Woland ekkor – úttalan utat választva – beleugrott az ?rbe, s egész kísérete nyomon követte. Elt?ntek a sziklák, a köves térség, a holdsugárösvény, Jerusalaim városa. Elt?ntek a fekete lovak is. A Mester és barátn?je megpillantották a Woland ígérte hajnalt. Máris pirkadt, közvetlenül az éjféli hold nyomán. És a Mester barátn?jével mohos kis k?hídon ment át a reggel els? sugaraiban. A patak elmaradt mögöttük, homokos úton haladtak tovább.
– Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van el?ttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig ér? ablakot, a felfutó vadsz?l?t, felkúszik egészen a tet?ig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom er?sít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mell?l. Én fogom ?rizni álmodat…
Így beszélt Margarita, miközben a Mesterrel örök hajlékuk felé haladt, és a Mesternek úgy tetszett, Margarita szavai éppúgy áradnak, csobognak, ahogy csobogott, suttogott az imént elhagyott patak. Emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ? is elbocsátotta maga teremtette h?sét. Ez a h?s visszahozhatatlanul elt?nt a homályban, miután megbocsájtottak neki vasárnapra virradó éjjel; elt?nt a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.
Fordította. Sz?ll?sy Klára
Forrás
bulgakov.net.ru
bulgakov.ru
wikipedia.org
literatura.hu
freeweb/nagylajos.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
