Azon a napon – mint mindig előtte, és azóta is – nagyjából reggel öt és hat között ültem a gép elé.
Csak azon a napon kicsit szorongva.
Akkortájt éppen a Torony második (vagy harmadik? Tán tudni fogja Valaki, Aki már akkor is itt volt) fölolvasóestjét tervezgettük Ver? Lacival, de épp a megelőző nap délutánján mondta Másik János, hogy nem fér be programjába a fölolvasóest zenei „megcsinálása”, hát estefelé megírtam ezt egy üzenetben Lacinak.
Minthogy ismertem Lelkét – gondolom, hogy ismertem –, féltem dörgedelmeitől.
Épp ezért még az előző estén megkértem Víg Misit, hogy bevállalná-e?
Minthogy ő igenelt, hát valamikor éjfél körül megírtam ezt Verő Lacinak, és viszonylag nyugodtan hajtottam álomra fejemet.
Viszonylag…
Reggelre kelve – olyan reggel volt, mint a mai: csöndes, napsütéses – el?ször azt lestem, mi módon leszek lecseszve: csakhogy nem volt üzenet.
Még a mindennapi „Szép napod legyen gyurikám”; még ez sem volt!
És lecseszés sem: „Számítottam a Jánosra!”
Nem is tudom: valami nagyon elhasadt bennem.
Jó lett volna a leszúrás, hogy még ezt sem tudtam elintézni…
Vagy valami ilyesmi.
De jó lett volna!
Két nappal előbb járt nálam: kiültünk kicsi, falatnyi erkélyemre, bölcsen iszogattunk (iszogattam: ő autóval jött); nem fordult elő, hogy ne hozott volna valami nagyon iható pálinkát nekem, ha erre járt: tudta, hogy nagy pálinkafogyasztó vagyok. Vagy a sajátjából hozott, vagy „kóser-körtét” vásárolt a kedvemért, és mint „józsidónak-neked” adta át.
Két nappal előbb is így történt: épp így.
(Máig tudom a pálinka nevét, de hát nem szabad egy szabad onlájnon reklámozni semmit, ugye?)
Mondom: a csepet-erkélyen ültünk, nézegettük balkonládáimban a cseperedőket, nézegettük a tágas teret, melyet a köztársaságról neveztek el, és amelyől még nem tudhattam, hogy egy év múlva Nikit találom majd, és elbeszélgettünk irodalomról, más egyéb lomokról, nézegettünk magunk elé, meg egymás tekintetébe…
Csudára szerettem Vele lenni; finoman cseszegetett-dicsérgetett írásaimért; finoman dicsérgettem -cseszegettem írásaiért.
Azért többnyire az Igaziakról beszéltünk; Karinthy, Attila, Arany merült föl a pálinka mellett.
És kávézgattunk is.
Sokat!
Na, és ezért is megkaptam a magamét! Mert hogy vigyáznom kell a vérnyomásomra, meg az ereimre: mondta. Kifene gondolta volna, hogy nem velem van a baj?)
Évvel korábban járt nálam a Klinikán (Sárközy Lacival jöttek, Sárközy Lacival, kinek mostanában kellett megtudnia, hogy szonettjei nem jók, sőt rosszak, sőt nem méltóak közlésre), amikor eléggé pengeélen voltam.
(Ezt nem én mondom, nekem fogalmam sem volt erről: ő mondta azon a bizonyos első fölolvasóesten. Meg is hökkentem: nahát!)
Na! Ne öltsem egyik szavamat a másikba!
Azon a napon semmi válasz nem jött szomorú közlésemre.
Délidőig vártam, aztán telefonáltam Neki!
De a telefont nem vette föl: a dolgok állása szerint egyedül volt éppen odahaza, ezt tudtam.
(Lánya tán Frankhonban járt, Felesége – azt hiszem – Ukrajnában. Tévedhetek ebben, de az tény, hogy egyedül volt!)
Telefonálni kezdtem, kétségbeesetten, de senki, semmit nem tudott.
Senki, csak Isten!
Ő tudta már, de nekem Hozzá nincs telefonszámom.
Estefelé érkezett a hír: szomszédok és rendőrök csak betörték az ajtót, és megtalálták holtan.
Hogyan?
Holtan?
Hisz élőbb, mint bármelyikünk!
