Az örömház a „Vidám vitézhez”, közvetlen a Lubiska utca sarkán volt. Rokkant falairól nem csak a vakolat hullott, de a támaszgerendák is rogyadoztak. Mint ahogy az a néhány mámi is, akik újra űzték azt az ipart, aminek csínját-bínját már kislány korukban kitanulták. Mikor kitört a Nagyháború, csakis madám Olga kedvéért reaktiválódtak. Már az általános mozgósítás napján, ők is megkapták a behívót. Csak nekik a főnők asszony a kopertát kibélelte egy bankóval. A levélben a Madám, a hazafias érzelmeikre és a cáratyuskára hivatkozott. Szonja néne visszaírt, hogy maga helyett Verát, az ügyes kis unokáját küldi; igaz négyszeres pénzért. Őt magát sajnos már nem a kuncsaft, hanem csak a köszvény tudja ágyba gyűrni.
Mivel mindannyian igazi honlányok illetve honanyák voltak — sőt két hazafias nagymama is köztük —, Olga hívására visszatértek Vorosovkára, a hajdani állomáshelyükre. A megőszült matrónák boldogan szívták be a szárított szegfű illatát, mikor betipegtek a kupleráj édesbús, múltat idéző falai közé. Újra dologra lendültek az inas csontok, s olyan forgalmat bonyolítottak le, mint virágkorukban. Úgy érezték, újraélik a régelsüllyedt daliás időket, mikor még duelláltak a kegyeikért a hetyke ulánusok.
Veráért — szó szerint veendő — az első alkalom jogáért, egy szenilis Bojár annyi pénzt adott Olgának, mint az intézmény egész havi bevétele. — De többször nem jött, mert a család zároltatta az öreg vagyonát. — Helyette hoztak neki a faluból egy parasztlányt.
Bármennyire is szüksége volt Olgának minden munkáskézre, azért már nem ugrott be a kassza mellől kisegíteni; még zsoldfizetéskor sem. Pedig régebben örömest megtette fia kedvéért, hiszen a gyerek Heidelbergben, már Minerva emlőjéből szopta a tudományt. Persze, hogy kellett a pénz a studiózusnak. Amikor anyjának a fülébe jutott az a Minerva, visszaírta, hogy azért ne legyen olyan bőkezű az ő kontójára.
Ahogy teltek múltak a háborús hónapok, az üzlet egyre jobban fellendült.
A vorosovkai kupleráj reneszánszához nagymértékben hozzájárultak a magyar vitézek is a Vörösvári ezredből. — Nem csoda! Pénzkehőy őrnagy, többször is megemlítette a laktanyában Olga asszony műintézetét, mint a tisztaság és az egészség otthonát. Ezért a Madám, a lovagias tisztet néha meglepte egy posztóból szőtt pénzes bugyellárissal.
Egyébként Pénzkehőy Árpád huszárőrnagyot büntetésből helyezték az utászokhoz. Csupán azért, mert az első atakknál elvesztette kétszáz lovát; gazdástól. Sajnos nem tudta, hogy a páncélvonat az egy olyan állat, hogy nem fogja a huszárkard.
Történetünk idején, a hadiszerencse úgy hozta, hogy a századot hosszú időre bekvártélyozta a vorosovkai laktanyába. Ott a régiektől hamar megtanulták a vitézeink azt az orosz közmondást, hogy nincs rossz nő, csak kevés vodka. — Tűrő fajta a magyar. Ők aztán nem is panaszkodtak a kiszolgálásra; hiszen hozzászoktak az ínséghez.
Borbíró Imre, sose ment a bajtársaival, mikor azok kirukkoltak lánynézőbe. Nem azért, mert hűséget fogadott Csordás Annának; hiszen a menyasszonya már rég feloldotta szava alól. Már akkor azon a sorsfordító éjjel, mikor először előlegezték maguknak a nászéjszakát. Hanem azért, mert Imre hirtelen, valami belső parancs, vagy látomás hatására kikelt az ágyból, és beiratkozott a papi szemináriumba.
Anna megértette Imrét, s szíve mélyén talán egy kicsit büszke is volt rá a barátnői előtt. Meg aztán már nyíltan, nappal is járhatott hozzá a szomszéd kútásó…
Borbíró bajtársai, tudták, hogy Imre papnak készül, és éppen azért tartották egy nagy marhának. Már hogy lehetett valaki egy akkora állat, hogy önkéntesnek jelentkezik, mikor kitör a háború? Holott úri módon hentereghetne a szemináriumban, vagy tanulhatna a Vatikánba, egészen a háború végéig.
— Hogy a püspöke mit mondott, azt le sem merem írni…
Bajtársai tiszteletben tartották hitét, s nem is merték magukkal hívni, mikor testületileg kiruccantak a kuplerájba. Hiszen Imre, a kimenőkön eddig is a körletben maradt a miséskönyve társaságában. Azt viszont nem tudták a legények, hogy a bajtársuk mindig fájó szívvel nézte a mögöttük becsukódó ajtót. Sokszor nehezére esett, hogy ne szaladjon utánuk. Pedig de szeretett volna lemártózni a fertőbe; még ha csak egy kis pakolásra is. De félénksége megbénította, mert az ilyen házakat csak hallomásból ismerte.
— Istenem! De nehéz megtenni azt a bizonyos első lépést a Lubiska utca felé…
Már vagy három hónapja állomásoztak Vorosovkán, mikor egy este a lelkésztanonc bebicskázta a menázsira kapott szalonnát, majd bánatosan borozgatott. Éppen újratöltött, mikor hirtelen ott termett az ördög.
— Te Borbíró! Már ideje, hogy a kuplerájba menj!
A meglepett utász csak körbenézett, de nem vágott hozzá tintásüveget, mint annak idején Luther, mert közben kámforrá vált a pokolbeli. — Biztos nem felejtette el azt a régi blamázst az exbaráttal.
— Egyébként nem is rossz ötlet — morfondírozott Imre az ördög javaslatán. És mivel éppen aznap volt a lénungosztás, nem volt semmi akadálya, hogy végre vétkezzen egy igazit. Hirtelen felpattant a lócáról és egy nagyot ordított:
— Anyjába annak a kurva háborúnak!
Öt perccel később már a házak falához simulva osont, mint epedő vándor az enyhülést adó oázis felé. Az utolsó métereknél már nem az agya, hanem helyette a varázsvesszeje mutatta, hogy merre van a nyilvánosház ajtaja. Ott annyira remegett a lába, és a szíve is a torkában kalimpált, hogy megállt egy szusszanásnyit. Váratlanul közeledő lépteket hallott. Nem akarta, hogy itt lássák tétovázni az örömház előtt; tán még azt gondolnák, hogy ez a pasas ide készült, csak még fél bemenni. Ezért hirtelen, mint egy frontharcos, bátran beugrott a lányos házba.
Benn, ahogy szétpillantott, megdermedt a szégyentől. Majd’ hiánytalanul ott találta a bajtársait! Még az sem oldotta fel a zavarát, hogy az utászok jóindulatúan röhögtek, s szeretettel lapogatták a vállát. – Csak legalább ne hívnák őt, állandóan szentatyának! Úgy érezte, hogy az egész intézmény őt mosolyogja.
Abban nem is tévedett. Még a legelfásultabb, kérges szívű örömlány is meghatódott a zavart kiskatonán. Olgának meg akaratlanul bepárásodott a szeme, ahogy ránézett a legényre. – A fiára gondolt.
Natasa Kutuzovna, a korelnök staruska, pedig összecsapta ráncos kezecskéit, és kiscsirke hangján csipogta: — Isztenkém, isztenkém, de szép vagy galambockám…
Vera, ahogy odapillantott a pironkodó legényre, szíve körül valami melegséget érzett. Lehajtotta bíborba boruló arcát. Mióta itt szolgált, először érzett szégyent férfiember előtt.
Csak Olga vette észre Vera arcán a változást.
— Affene! Még csak az kell, hogy ez a liba beleszeressen ebbe a gyerekbe. Csak ímmel-ámmal dolgozna… — De feleslegesen aggódott.
Imre zavarában, még körbe se nézett a helyiségben. Őrült, hogy bajtársai közt ül, s velük vedeli a sört. — Mintha csakis azért jött volna. De Olga megelégelte a kvaterkázást, s egy kisidő után az utászokhoz lépett.
— Elviszem ezt a legényt. Eleget látja a kaszárnyába is a pofátokat.
befejezés következő számban
Legutóbbi módosítás: 2010.05.24. @ 14:02 :: kisslaki
