Talán túlságosan is nagy elvárásokkal érkeztünk a MODEM címében és alapvetően művészi tematikájában is Eszterházy Pétertől kölcsönzött „Kis magyar pornográfia” tárgyú kiállítására. Ráadásul nem a megszokott társasággal mentem, hanem egy olyan emberrel, aki őszintén tiszteli, szereti és érti is a mai kor nem éppen egyszerű leképezéseit, s igazán beavatott szakembere mindannak, ami míves, mesteri munka.
Meghívónk kézbevétele után elmondtam Neki, hogy tulajdonképpen már van egy állandó közössége ezeknek a tárlatoknak, s bizonyosan lesz fogadás is. Így csak azon lepődtem meg, hogy a szokásosnál jóval kisebb mértékű az ételek és italok sora, s a kiszolgáló személyzet létszáma is egyaránt.
Elvileg pontosan este hat órakor kellett volna elhangoznia a megnyitóbeszédnek, amelyet zenés koncert, majd Vallai Péter színművész felolvasása követett volna a kertben.
Már azt is furcsállottam, hogy az intézmény előtt annak igazgatója is fogadta a létszámában nagyon kevés megnyitóra érkezőt, akik között elvétve akadt egy-két képzőművész. Miután Debrecen művészeti életében elég otthonosan mozgok, s nagyjából tudom, kik vannak itthon, ezen a tényen meg is lepődtem. Először — még nem látván a kiállítást — a prüdériában kerestem az okot.
Fél hétkor még semmi sem történt azon az egyszerű tényen kívül, hogy jókat ettek-ittak a vendégek /Én meg szomorúan konstatáltam, hogy a diétára fogott, s gépkocsival közlekedő egyszerű polgáremberre senki sem gondolt, így kimentünk az épület elé levegőzni/, akik között a sok pezsgő hatására már női legények is akadtak a rím, s Petőfi kedvéért. No de, még nem mentek éppen haza, szépen megvárták, amíg az utolsó csepp nedű is elfogy. Igaz, ekkor már volt, aki egész üveggel közlekedett nő létére!
Nem sokkal később a tévéinterjú is elkészült jó messze az épülettől, a mellette található hotel előtt. Így aztán senki sem hallotta, mi a valódi oka a késésnek. Majd az igazgató három mondatban megnyitotta a kiállítást, ami még mindig kulcsra volt zárva. Az emberek már mindenfélét sutyorogtak egy Sztálin kinézetű szoborról. Újságírók járkáltak mobiltelefonokkal kezeikben, s hangosan diktálták, hogy mekkora botrány várható, mert a város polgármestere megtiltotta, hogy kiállítsanak egy szobrot. Vajon milyet? — jó kis találós kérdés megoldásán gondolkodhattunk.
Hét óra is elmúlt. Már csak olyan harmincan maradtunk. Egy színész ismerősöm éppen tőlem kérdezte, hogy „Nem tudod, mit keresek én itt?”. Aztán el is viharzott. Egy festőművész barátom pedig elmondta, hogy öt képzőművészt hívtak össze tanácskozni, kiállítható-e a szobor vagy sem.
Negyed nyolc körül aztán csak kitárult a szezámajtó. Hááát! Majdnem hápogtunk meglepetésünkben! Az Eszterházy idézetek valóban gyönyörűek voltak, de a körítés… Tulajdonképpen a szocializmus idejéről szólt az egész tárlat. Voltak filmek Trabantokkal, s az ezerkilencszáznyolcvannégy felirattal, alumínium-ételhordók gondosan elrendezve, s felcímkézve két, a nem éppen „vidám barakkot” ábrázoló fénykép alatt, vörös lépcső felfelé vezetve egy meghökkentően, odaillő újabb idézetig, kondomtestű vagy ruhájú alakokat ábrázoló festmény, pepita térben pepita ecsetek, vödrök etc.
Most, hogy e sorokat írom, döbbentem rá, hogy egyetlen alkotás tetszett, de ez is csak gyenge utánzata volt az eredetinek, amelyet színpadon adtak elő valaha, s nagyon híres a francia koreográfia megalkotója, csak éppen most nem jut eszembe a neve, ami nonszensz, de így jártam. Egy fekete-fehér filmen egy feketébe öltözött hölgy fehér kesztyűben tornázott a Schiller — Beethoven Örömódára. Nagyszerű produkció volt az operatőr, s a táncos részéről egyaránt, ahogyan ő a dal végére a fehér kesztyű teljesen eltűnt a fekete térben. Csak az ötlet! Ezzel bizony baj volt!
Természetesen mi sem vártuk meg a felolvasás kezdetét, mert már csaknem nyolc óra volt, s egyetlen ismerős arc sem maradt a térben. Még sokáig szívtuk a friss levegőt a MODEM előtt, kintről befelé pislogva, de már nem vágyakozóan, mint Andersen kis gyufaárus leánya, csak, mint a vénasszonyok a falusi házuk előtti lócán. Vallai művészúr ugyanezt tette csak éppen cigarettáját bűvölte, de Aladdin dzsinnje bizony nem röpítette szegényt semmilyen mesebeli tájra.
Másnap aztán láttam a TV-ben szegény Gulyás Gábort — a MODEM igazgatóját — nyilatkozni arról, hogy a művészek döntsék el, mi a művészet, s ne a közízlés, merthogy a szobor bizony Debrecen polgármesterének fizimiskáját ábrázolta. Hogy aztán kihez hasonlít, kihez nem, Majakovszkijjal élve pofon üti-e a közízlést vagy sem, döntse el ki–ki maga! Egy biztos, Kornis Mihály, ha itt lett volna, bizonyosan több mint tíz intim együttlétet írt volna erről az eseményről a második „Körmagyarjába”!
Mellékesen, mióta ez az írásom valahol valamikor megjelent, kiestem a kultúrkörből, dehát végül is az emlékezés kötelesség…
