Elérkezett a várva várt születésnapom, ma leszek 25 éves. Már korán reggel készültem a piknikre. Barátaimat izgalommal várom, és együtt szeretném megünnepelni n?véremmel, aki egy órával el?bb született. Ágota nem akart az ünnepségen részt venni, ezért fejfájásra hivatkozott. Nagyon sajnáltam, hiszen ez a nap a miénk volt reggelt?l estig.
Elhessegettem egymás közötti gondunkat. Még sok volt a teend?m, a vendégek megérkezéséig. Jól sikerült a szervezés, és a barátok is szállingóztak az ünnepi asztalhoz. Sokan tették tiszteletüket, számomra ismeretlenek is jöttek barátaimmal. Hiányolták Ágotát, nem gy?ztem kimenteni, hogy gyengélkedik, talán kés?bb kijön közénk. Étkezés után leültünk a parkban és viccel?dtünk, közben a fiuk dicshimnuszokat zengtek. Azt mondták, olyan vagyok, mint az erdei tündér.
– Az már igaz – bólintottam.
A válasz barátaimtól jött, igen a tündérek birodalmában vagyunk. Általában központi szerepet töltöttem be, ha társaságban voltam. Mindig így történt, anélkül, hogy a legkisebb igyekezetembe került volna. Éreztem a férfiak mosolyából, a véletlen támadt csöndb?l. Ilyenkor némi zavart éreztem, melyet hamar elhessegettem, és felvidultam újra. Elfogtam a n?k pillantásait, megértettem, kellemes rám nézni. A társalgást a kutyám csínytevéseivel folytattam, ezzel is elterelve a férfi szemeket rólam.
Nem sejtettem, hogy Ágota, a fa mögül figyelte minden mozdulatunkat, szavunkat. A hallottak után szobájába futott, hogy kizokogja ágyán, fájdalmát. Nem bírta elviselni a szép, hízelg?, dicsér? szavakat, melyek testvéréhez szóltak. Ikrek voltunk, még is különböz?ek. Testalkatunk azonos volt, de az arcunk – a szép és a rút - jelz?t, lehetne használni.
Nem volt irigy rám, csak saját arca bántotta.
Amint felemeltem fejemet, megláttam egy 30 éves forma, középmagas, arányos méret? fiatalembert. S?r?, sötét haja rövidre volt nyírva. Sötétzöld élénk szeme jól illett arca hallgatag kifejezéséhez, amelyben sem önhitség, sem durvaság nem volt – egy becsületes ember megnyer? arca. Meghajolt, ajkát, picinykét felhúzva, olyan tisztán, der?sen mosolygott, ahogy egy nyugodt lelkiismeret? ember mosolyoghat.
Ez a látvány volt számomra talán a legnagyobb ajándék. Annyira lekötötte figyelmemet, többet meg sem tudtam szólalni. Míg arrább nem ment. ?is rajtam felejtette szemét. Búcsúzáskor id?pontot kért t?lem, egy újabb találkozáshoz. Szívem nagyot dobbant, ilyent még soha nem éreztem férfi iránt.
Mikor az utolsó vendég is elment, fáradtan, de boldogan feküdtem le ágyamba. Végig filmeztem szemeimmel a parti eseményeit, amelyben a legnagyobb szerep, a fiatalembernek jutott. A másik történet, a barátság fejtegetése volt. Nagyon érdekes elgondolások születtek.
A n?k könnyen barátkoznak. – szólalt meg az egyik barátom.
Persze – mondja Éva – a férfiaknál, ez a jó ebédhez köt?dik.
Csaba: – A barátság egyszer? mesterség, némelykor igen el?nyös.
Zoli: – A férfi és n? a házasságban válik jó baráttá.
Éva engem kérdezett:
– Amit az ember kíván, annak kell lennie. Ha egyszer vágyódunk arra a meleg barátságra, akkor az létezik is valahol. Némelykor olyan nagyon kívánjuk!
Attila: – A szerelem barátság, de olyan bonyolult, nehezen lehet szavakban kifejezni, és olyan bonyolult, nehezen lehet kifejeznem. A n?re, mint jó barátra gondolok, ez feltétlen szükséges egy férfi számára.
Amikor mint barátra gondolok a n?re, nem a feleségre, nem szerelmesre, nem jó barátra, úgy tekintek rá, mint valami szép abnormitásra.
Többre nem emlékszem, mert mély álom nyomott el, a nagy sötétségben.
Reggel értesültem, hogy n?vérem elköltözik házunkból. El?ször el akartam t?le búcsúzni, de meggondoltam „menj Isten hírével" gondoltam magamban.
Igaz, hátborzongatóan szerencsétlen, mivel olyan szenvedéllyel belemerült saját csúfságába, noha én megszoktam, és semmi különöset nem látok rajta. Csak az a különös, hogy semmiben sem hasonlítunk egymásra. Ikrek vagyunk, de két petéb?l fogantunk.
Hadd menjen hát, neki is, nekem is jobb lesz így.
Mégis csak bementem hozzá, és elbúcsúztam t?le, és mondtam neki;
– Elmenekülsz? Magad el?l, vagy mások, elöl is? Hát éldegélj egyedül! Szép, nyugodtan! Olykor azért, látogass el hozzám. Én is meglátogatlak.
Belekaroltam, úgy mentem mellette az autójáig, de iparkodnom kellett, mert ? valósággal futott, menekült közelemb?l. Megértettem, de sajnáltam, hogy nem tudta elfogadni önmagát olyannak, amilyen. Mindig kissebségi érzése volt velem szemben. Láttam rajta, meg tudna fojtani egy kanál vízben.
Rám nézett és elmosolyodott, amin elcsodálkoztam, mert régen nézett így rám.
Én csinos fiatal lány voltam, mint egy kis virágszál, csillogó szemmel néztem szembe, míg arcát felfújva, kacsintgatott rám. A kielégített gonoszság mosolyától szeme olyan kicsire húzódott, mint a penge, amely belehasít a pajkoskodón kinyújtott gyermekkézbe. Egész testén bizonytalan reszketés futott át, távolivá, érzéketlenné vált. Mint egy leereszked? n?vér hangján azt mondta; – Adj hírt magadról, és értesíts, ha el akarsz jönni hozzám. Minden jót!
Észrevettem, mennyire nehezére esett ez a természetes hang, majd elengedte karomat. Én még megcsókoltam, de Ágota már bent is ült kocsijában.
Az autó megkerülte a virágágyat és kikanyarodott az útra.
A kerítésen át láttam, ahogy rám nézett, de nem tetszett a tekintete. Hírtelen haragomba bele is sápadtam, mert tudom, nagyon tudnám szeretni, ha hagyná, mert általában tudok és akarok is szeretni.
Elkomorodva, méltósággal sarkon fordultam, és visszatértem a házba.
A fotelben kényelmesen elhelyezkedtem, és összekuporodva, térdem köré fontam két kezemet. Gondolataim, Ágota körül csapongtak. Miért féltékeny rám, soha meg nem bántottam, mindig szeretettel fordultam feléje, ? még is elhagyott. Mindig számíthattam rá, ? is, énrám. Unalom és bánat nyomasztott, semmihez nem volt kedvem, pedig az ablakon ragyogó napsugár áradt be, és csábított a mozgásra.
Eltelt két év, n?véremr?l nem kaptam hírt. Nem adta meg a címét, írni sem tudtam hova, így meg sem látogathattam.
Elvonult a világtól, szégyellte csúfságát, persze ez csak az ? véleménye volt. Önmagát marcangolta, már a boltokat sem kereste fel. Ablakait csukva tartotta, függönyei összehúzva, a tükör is letakarva. A fény bántotta szemét, nem akart már tudni semmir?l, f?leg saját magát nem akarta viszont látni, de élni sem akart.
A szomszédjának felt?nt a nagy csönd, nem látott mozgást, már napok óta. Szólt a hatóságnak, nézzék meg, hogy nincs e valami baj a házban. A rend?rrel felfeszítették az ajtót, ahonnan iszonyú b?z áramolt kifelé, és mint az ?rültek, úgy rohant ki hat macska is, az ajtón, mindent félresöpörve útjukból. Zsebkend?jüket orruk elé téve, hatoltak befelé. A szobaajtót kitárták, szemük tágra merevedett a látványtól. Ágota ott feküdt az ágyon, mosolygott, szemei csukva. Olyan volt mintha aludna. Ágyát fehér rózsaszálak borították, fehér menyasszonyi ruhát viselt, az is szépen eligazítva. Nem tudták megállni, hogy ne sírjanak. Mindkett?jüknek összeszorult a gyomruk, szívük majd meg hasadt a történteket látva. Kihívatták az orvost, aki megállapította, hogy tíz napja fekszik ott, holtan.
A hatóság értesített. Amint elolvastam a hatósági jelentést, összecsuklottam, nem bírtam a nagy fájdalmát elviselni. Barátom talált rám, a sz?nyegen fekve. Mikor magamhoz tértem, remeg? kézzel fogtam a levelet, átolvastam még egyszer. Testvérem haza hozattam, hogy szüleink mellé temettessék. Szüleink, még két évesek sem voltunk, amikor repül? szerencsétlenség áldozataivá váltak. A nagynéni nevelt bennünket, mire nagykorúvá cseperedtünk, ? is eltávozott örökre. Magunk urai voltunk, magunk döntöttünk sorsunkról.
Nagyon szép temetést rendeztem Ágotának. Azt akartam, hogy az utolsó útjára, mint menyasszonyt vigyék. A volt barátn?i, fehér rózsaszálakat szórtak koporsójára, amíg a föld be nem temette. Míg hazafelé tartottam a temetés után, mogorván ültem kocsimban, ajkam beharaptam, néztem a tömeget, akik a temet?b?l jöttek kifelé, de nem találtam benne sem mulatságos, sem fest?i vonásokat, semmit, ami elmélkedésre késztetne.
Egyet tudok, csak azt, hogy nagyon szerettem!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Lukács Mária
